Mi csudálatosabb programot lehetne elképzelni pünkösd hétfőre, mint kilátogatni a magyar Autobianchi-tulajdonosok összejövetelére? Jó, igazándiból elképzelni tudtam volna jobbat, de mivel a Hawaii Hedonista Cicababák Egyesülete nem küldött meghívót, mégis a Lurdy mögött kezdődő esemény felé vettem az irányt.
Az olasz Autobianchit a Bianchi, a Pirelli és a Fiat
közös vállalkozásaként alapították 1955-ben. A rövid életű márka
csak néhány modellt dobott piacra, állítólag leginkább a Fiatok
fejlesztési teszteléseként szolgált. A legismertebb közülük
a 127-es Fiat tesztöszvéreként szolgáló A112, amelynek első
példányai 1969-ben jelentek meg, az utolsó darabok 1986-ig szerepeltek
a kínálatban. Az Autobianchit végül megvásárolta a Fiat,
1989-től Lancia néven kerültek forgalomba az elegáns megjelenésű
kisautók.
A Lurdy mögötti parkolóban gyülekeztek tehát az Autobianchi
A112-tulajdonosok. Túl sokan nem jöttek, megközelítőleg egy tucat autó,
de ez így is a hazai jegyzett állomány egyharmada. Hogy
a kicsi autók valamiféle támogatásra találjanak, a Land Rover
Egyesület is hivatalos volt a találkozóra, ők is jöttek vagy
tízen. Az egyik srácot kérdeztem, mégis hogyan függ össze a Land
Rover és az Autobianchi. "Hát az egyik olyan kicsi, a másik meg
olyan nagy" – mondta derűsen, de persze valószínűleg személyes
kapcsolatok vannak a háttérben.
A teljes nyugiban zajló gyülekező közben arra lettem figyelmes,
mintha az Autobianchi-tulajdonosok átlagéletkora úgy 25 év körül lenne.
Gondoltam, lényegesen idősebb az a korosztály, amit egy ilyen kis
fiatalka veterán megmozgat, de láthatóan tévedtem. Így az is furcsa
volt, hogy nem egy autóban láttam teljes csomagteret kitöltő
mélynyomócsövet, az embernek ez elsőre üti a veterán autózáshoz
kapcsolódó, "minden eredeti, minden gyári" berögzülését. Aztán egyre
inkább erősödött bennem egy érzés, s ez nagyon jó érzés volt.
Bár a legtöbb megjelent Autobianchi messze volt a
showroom conditiontől, mégis biztos vagyok benne, hogy nem
gazdasági megfontolásból tartanak ilyen autót a srácok. Szép az,
amikor egy fiatal nem arról álmodik, milyen menő lenne egy aktuális
gangsztamobillal a diszkó elé gurulni, hanem arról, hogy
rátaláljon az ebay-en egy szükséges alkatrészre.
Persze lehet, hogy most nagyon mellette vagyok az igazságnak, és az
Autobianchi-tulajdonosok 90 százaléka saját kezűleg lökné részegült
örömmel a zúzdába autóját egy X5 kulcsaiért, de hagyjatok
szentimentális gondolataim ölelésében ringatózni. Szóval csak azt
akartam mondani, hogy ezek a srácok egyszerűen szeretik ezt
a kis autót és jó volt ezt látni.
Passion and friendship
Eszembe ötlött, amikor a Boheme Run veterán-felvonuláson voltam
annak idején, és interjút készítettem a szervezővel. Az ő
jelszavuk, "szenvedély és barátság" valahogy sokkal hitelesebben
hangzana itt a Lurdy mögött, a pöttöm autók körül beszélgető
emberekre értve, mint a százmilliós "egy van a világon"
autócsodák mögött ülő urak mottójaként. Később a rendőrség is
meglátogatott bennünket, de láthatóan ők sem érezték különösebben
veszélyesnek a gyűlést, így még az ilyen esetben szokásosnak
mondható kötelező kérdések is elmaradtak. Szépen tovább gurultak.
Én a Hősök terét kihagytam, mert az életem múlt azon, hogy
a 30 fokban és tűző napsütésben kissé melegnek számító, reggeli,
átmeneti tudatzavarban felöltött, téli motoros dzsekimet át tudjam
cserélni a nyárira. Hazamotoroztam inkább átöltözni.
A csapattal legközelebb a Hungaroringen találkoztam, ahol
számukra is váratlanul egy komplett veteránautós és -motoros
találkozóba botlottunk.
Üzleti titok
Azt hiszem, a ringi bulit a Fóti Motoros Klub szervezte,
de kétkerekűek mellett szép számmal láttunk autókat is. Beszélgettem az
egyik Autobianchissel, azt hiszem, a társaság főszervezőjével.
Kérdeztem, hogy mégis honnan lehet ehhez az autóhoz alkatrészt
beszerezni. Válasza nem megdöbbentő módon az volt, hogy gyakorlatilag
sehonnan, vagy használtan szerencsével. Ez nyilvánvalóan igen komoly
szempont egy ilyen autónál. Boldogult Citroen CX-es korszakomban nekem
is az volt a legnagyobb gondom, hogy minőségi alkatrészt egyre
nehezebb volt beszerezni. Érdekes módon a DS-hez mindent kapni,
viszonylag elfogadható áron, de a CX még nem jutott el ebbe
a státuszba. Hasonló cipőben jár az Autobianchi is azzal
a nehezítéssel, hogy kevesebb van belőle itthon.
Nem akarom kibeszélni a birtokomba jutott üzleti információt,
de úgy tűnik, hazánkban sokan nem tudják milyen kincs van
a birtokukban, és a kertben vagy a panelház parkolójában
rohasztanak Autobianchikat. Ezekhez fillérekért hozzá lehet jutni, ami
itthon leginkább a lelkesedőknek érték, de állítólag tőlünk
nyugatabbra a piac már pénzben is kifejezi rajongását
a kiskocsi iránt.
Beszélgetésünk alatt szóba került az Abarth-verzió is, amely – ha
jól emlékszem – 1050 köbcentis és 70 lóerős. A 70 lóerőtől
manapság már nem esik le az ember álla, de annak idején leesett, és
mivel mindössze 650 kilogrammos, nyugodtan leeshet most is. Kérdeztem,
hogy létezik-e itthon valami igazán elborult, turbós vagy ilyesmi
Autobianchi. Egyelőre nem, de ez nem marad sokáig így – mondta
beszélgetőpartnerem sokat sejtetően.
