„Útépítéssel forgalmat csökkenteni olyan, mint az elhízást megakadályozni az öv kiengedésével.” – írta találóan olvasónk a Megyeri-híd megnyitásának tegnapi blogposztjában. A ténnyel nem lehet vitatkozni, az új dunai átkelő átadása a legtöbb emberben kérdéseket vet fel.
Kérem, ne 63 milliárdos árára gondoljanak, és felesleges lenne
firtatni, hogy narancsszínű fény vagy piros szegfű lenne-e
a megfelelőbb ünnepi design. Ezek mellékes dolgok, ahogy
esetünkben az sem nyom sokat a latban, mennyire néz ki jól esti
díszkivilágításban. A kérdés ennél sokkal egyszerűbb: jó ez
a híd? Áldás a közlekedőknek vagy átok?
Sajnos él Budapesten egy olyan tévhit, hogy aki a BKV-t
használja, vesztes. Ezért sokan, akik kivakaródtak annyira, hogy valami
négykerekű csótányt megvegyenek, soha többé nem vesznek jegyet és
bérletet. Úgy érzik, önbecsülésüknek jár a napi dózis araszolás,
érezni és beszívni akarják a füstbe burkolt összetartozást: mi az
autósunk vagyunk.
Csattogó kancsukám mindenhova csapjon: amíg a budapesti
tömegközlekedés ilyen, addig sokan kényszerből nyúlnak reggelenként
a slusszkulcs után. Rég az ötös metrónak kéne épülni abból
a pénzből, ami a négyes kapcsán szublimál – sokaknak szükség,
hogy a BKV helyett valami okosabbat találjanak ki. Bicajozni égő,
a robogó ciki, a motorozás veszélyes, gyalog meg minden
rohadt messze van.
Békásmegyerről újpesti szerkesztőségünkbe átröppenni erősen svájci
dolog. Egy jó óra. De van, hogy kettő. Pedig messze sincs,
a főútvonalakat használva 13 kilométer. A reggeli-esti
dugulások mégis éveket vesznek el az arra közlekedők életéből.
Változtat mostantól ezen a nagy AA, a
Megyeri-híd?
A tegnap megnyílt útvonal kétezer méter előnyt jelent: 11 km-t
mutatott a kilométer-számláló. Először motorral próbáltam ki,
a hídon át negyedórát nyertem, majd a kora esti csúcsban
tettem kocsival egy kört. Úgy már tisztán harminc percet spóroltam
a híd felé téve meg az utat. Vagyis jó így, működik, kellett
a híd.
Persze vannak, akik kevésbé boldogok. Mintha jelentkezett volna
néhány lánglelkű környezetvédő, és joggal emelte fel hangját nem egy
lakos, akinek eddigi békés életterében tegnap egyszer csak megjelent
több tonna vas, ezernyi teher- és személyautó. A megnövekedő
forgalom magával hozza, hogy a külvárosi részek bekerüljenek
a véráramba. Egyfelől nyereség, a kritikus helyek
ingatlanárainak esését nézve pedig bukta.
Értem én, olyan nincs, hogy mindenki nyer, az a Mennyország és
nem a demokrácia. Akárhogy forgatjuk a szót, erre az
építményre szükség volt, de… Kapásból még tíz csíkot lehetne rajzolni
Magyarország térképére, ahova gyorsan kéne híd, nemcsak
a fővárosban, hanem az infrastrukturálisan kézifékkel csúszó
vidéken is.
Ha a fejesek brigádja kitalálja, hogy Józsikám, Lacikám,
Petikém, itt-ott-amott szükség van egy hídra, akkor már rég magasra
csapnak a lángok. Sajnos mifelénk bevett szokás, hogy moslékkal is
lehet tüzet oltani – mire eljut oda a projekt, hogy egy
csúszókerekes kormányzású rakodógép megpiszkálja
a talajt, addigra a közlekedés már régen túlhaladta
a gond azon szintjét, amikor egy híddal még orvosolni lehet
a problémát.
Pont ez van most is: nem ártana még egy-két pillér máshova sem,
a körcikkből meg ideje lenne körgyűrűt csinálni. Az, hogy
a 10-es út és az Esztergom felől érkező nemzetközi forgalom se
Budapesten pettegjen végig, még legalább tíz év. Az, hogy bezáruljon
a kör, meg egy távoli ábránd.
Sajnos ezeket a lemaradásokat nem lehet egyik napról
a másikra behozni, a közlekedés növekvő gondjait évtizedek
óta toljuk magunk előtt. Elnézést, sutyiban túlnépesedtünk. Megoldás
nincs, majd akkor történik valami, ha elfogy az olaj.
