| "Csáki Pityu bá négykézláb a zebrán. Messziről egy zacskónak Vagy tán kutyának néznéd őt. Ez még él, ez még mozog. De istenuccse halad Mit tetszik itt keresni csak tán nem egy lejtőt? |
Hát gyüjjön ide, kend! Van itt egy szabad padka. Tegye le magát, pihenjen, én hallgatom. Meséljen, mit rejt az a kígyómarta szempár! És honnan bújt elő ezen a koldus hajnalon?" (Quimby) |
Este hét óra, kint, a Baross utcában február végi nyirkos
sötét, bent, a diszpécserszolgálat irodájában fészekmeleg
félhomály. Az olvasólámpa fénykörében üldögélő Eszter előtt megcsörren
a telefon, befut az első riasztás. Zelma és Béla felkapja
a forró teás termoszt, a gyógyszeres dobozt,
a pokrócokat a hálózsákokat, és bepakolunk a Mária
utcában parkoló kék színű Opel Vivaróba. 2.5 turbódízel, folyamatos
nyúzópróba alatt. Korrekt kerregéssel kel életre a motor, indulunk
hajléktalant menteni.
A Budapesten és Pest megyében működő Menhely Alapítvány egyik
szolgáltatása a krízisautó működtetése. Tíz év szívós munkájával
elérték, hogy 338-4186-os telefonszámuk közismertté és tevékenységük
elfogadottá vált. Évente úgy 2400 telefonhívást kapnak, főképpen
a téli időszakban, olyan emberektől, illetve szolgálatoktól, akik
rosszulléttel küzdő, fagyoskodó hajléktalannal találkoznak.
A bejelentés nyomán a krízisautó a helyszínre megy, és
az önkéntesekkel együtt dolgozó tapasztalt munkatársak felmérik az
aktuális helyzetet: csak ittas-e az utcán lakó hajléktalan, vagy éppen
kihűl. Mivel a két állapot tünetei meglehetősen hasonlóak, egy
speciális fülhőmérő segít eldönteni a dilemmát, amin életek
múlhatnak. Ha kihűléses állapotban van az illető, riasztják
a mentőket, hogy vigyék kórházba. Ha nagyon részeg, akkor is, hogy
vigyék detoxikálóba. Ha egyik verzió sem áll fenn, felajánlják neki,
hogy elviszik valamelyik hajléktalanszállóra, ahol fűtött helyiségben
töltheti az éjszakát.
A Murányi utca járdáján fekvő Lívia szerencsére nincs
vészhelyzetben, már ha nem tekintjük permanens vészhelyzetnek az
életét. A gyakorlott szociális munkás, a szociológiát végzett
Tóth Zelma próbál szót érteni az egy szál vékony takaróba burkolózó
asszonnyal, akiről kiderül, hogy az utca másik oldalán működő egyházi
szálláson lakott, de agresszív viselkedése miatt kitiltották. Lívia,
akárcsak a legtöbb hajléktalan, többféle betegséggel is küzd,
a tbc-jéből nemrég gyógyították ki, de a rák már keményebb
dió.
Nehezen egymás mellé rakott szavaiból kiderül, hogy vannak ugyan
valahol gyerekei, de régóta nem tartja velük a kapcsolatot.
Fényképek, régi levelek kerülnek elő, megkopott leletek a múltból,
ami úgy tűnik, végérvényesen elveszett. Kérjük Líviát, hogy jöjjön
velünk valamelyik hajléktalanszállóra, de ő nem jön, hiszen valójában
tüntet: demonstratíve fekszik a szállóval szemben, kétesélyes
játszmát folytat, hogy visszavegyék, hogy bejuthasson a megszokott
helyére. Közben előkerülnek a szálló dolgozói is, csendes,
türelmes beszélgetés kezdődik, és valószínűleg Lívia nyer, mert amikor
három óra múlva ismét arra járunk, már üres a járda.
Félelem és reszketés Budapesten
Egyszer mindenbe bele kell kóstolni az életben. Jó pár évvel
ezelőtt, egy kemény télen botcsinálta hajléktalan voltam
a fővárosban. Egy hetet terveztem, de három napig bírtam
csak, mert a folyamatos hideg a csontjaimig hatolt,
teljesen összetört és kifárasztott. Maga a fagyhalál
állítólag kellemes dolog, na de a sok reszketés és
szenvedés, ami megelőzi, roppant kellemetlen. Nappal még
csak-csak megvoltam valahogy, az este is eltelt azzal, hogy
a metrón végállomástól végállomásig zötykölődtem,
el-elbóbiskolva. Hanem amikor bezárt a metró, nem maradt
más, mint kivert kutyaként bolyongani a huzatos utcákon,
lépcsőházi ajtókat próbálgatni, hátha nyitva felejtették
valamelyiket, és örülni annak, hogy hurrá,
a biciklitárolóban plusz nyolc fok is van.
Szorozzuk meg ezt a három napot ezerrel, és nagyjából
el tudjuk képzelni (dehogy tudjuk!), mit él át egy hajléktalan
tíz-húsz év alatt. Nem csoda, hogy mind betegek, nem csoda,
hogy sokan közülük isznak, csoda ellenben, hogy évekig,
évtizedekig bírják. A menhelyesek szerint egy utcán
töltött év három normális évvel ér fel. Hát ezért néz ki egy
ötvenéves hajléktalan hetvenéves öregembernek.
Amíg ők egyezkednek, mi továbbindulunk, hogy egy címlista alapján
végiglátogassuk azokat a hajléktalanokat, akik a telet is az
utcán töltik, és korábban már a krízisszolgálat látókörébe
kerültek. Közben jut idő arra is, hogy a Vivaro tulajdonságairól
a legilletékesebbet, Felkai Bélát faggassuk. Béla régi menhelyes
dolgozó, már a negyedik krízisautót koptatja, ráadásul ő
a garázsmester is. Az alapítvány első Toyota Hiace buszát
teajáratként üzemeltették 1993-tól, majd egy újabb Toyotával indult
1999-ben a krízisautó-szolgálat. A Toyoták után VW
Transporterre váltottak, most meg, két és fél éve ez az Opel szállítja
a mentőket és a mentetteket.
Béla nem felhőtlenül boldog, ha a krízisautókról kell
beszélnie. A Toyoták megbízhatóak voltak, de fapadosak és
szűkösek, a VW tágas, de megbízhatatlan, és hát ez az Opel lassan,
de biztosan kop el, és közben több sebből vérzik. Nincs kegyelem:
a két és fél év alatt 105 ezer kilométert futott a gép, 95
százalékban Budapest minősíthetetlen útjain, váltott sofőrökkel.
Gáz-fék-gáz-fék egész nap és egész éjjel, ez durvább bármilyen gyári
nyúzópróbánál, és kíméletlenül kimutatja a gyenge pontokat, meg
természetesen azt is, ami egy konstrukcióban jól sikerült.
Mielőtt elmerülnénk a részletekben, befordulunk a Francia
útra, ahol a vasúti töltés és a garázssor közötti
homályzónában kis kunyhókat épített néhány hajléktalan. Laknak ott vagy
nyolcan-tízen, de most csak Imrét, a művész urat találjuk otthon,
ha szabad ezt a kifejezést használni. A többiek az ötkerbe
mentek, ahol éppen lomtalanítás van, beszereznek ezt-azt, néhány új
építőelemet a kunyhókhoz, vagy amit később pár forintért el lehet
adni.
Imrét azért hívják művész úrnak, mert egyszer szerepelt
a tévében, Jakupcsek Gabriella valamelyik műsorában. Hogy
melyikben, azt sem ő nem tudja, sem én, mert egyikünk se néz tévét.
Imre jó alanya a segítő tevékenységnek. Ha már felébresztettük és
kicsalogattuk a bunkerszerű tákolmányból a hidegbe, forró
teát is kér, cigit is elfogad. Szeretne egy pokrócot is, de inkább egy
jó kis hálózsák kerül elő a Vivaro feneketlen csomagtartójának
mélyéről.
Ha már megdicsértük a csomagteret, vegyük sorra a Vivaro
előnyös oldalait. A 135 lóerős motor elég izmos, ha Béla nyom egy
kövéret, meggyőző vehemenciával rugaszkodik neki a villanyfényes
nagyvárosi éjszakának. Erő és nyomaték tehát rendben, és
a fogyasztás is elfogadható a körülmények ismeretében: 12-15
liter között ingadozik. Ne feledjük, hogy folyamatosan városi
forgalomban közlekedik a kisbusz, nyáron a légkondi jár,
télen az állófűtés dolgozik. Mind a kettőt nagyon tudják értékelni
azok, akiknek éjjel-nappal, kánikulában és fagyban egy autó
a munkahelyük.
Egyszerű, de jól leolvasható a műszerfal, kézre esnek
a kezelőszervek, a mjúzikcenter alapfunkciói
a kormányról vezérelhetők. A kocsiban gyári navigáció is van,
nagy hasznát lehetne venni, ha a krízisautó mondjuk Hamburgban,
Londonban vagy Párizsban szolgálna. Budapesten viszont azt mutatja,
amit a legtöbb hajléktalan lát maga előtt, ha a jövőbe néz:
a nagy semmit. Amikor a malőr kiderült, a kereskedő egy
ablakra cuppantós Garmin nüvivel köszörülte a csorbát. Az
elektromos kisokos magasan, a napellenző és a belső
visszapillantó fölött üzemel, mert csak ott jut be a műholdak
jele, a szélvédő többi része fémgőzölt, hogy visszaverje
valamelyest a nap infravörös sugarait.
Alighanem ez a lapos doboz ismeri a legtöbb hajléktalan
lakáscímét Budapesten, így igazi segítőtársa a krízisautósoknak.
A kocsi egyik érdekessége, hogy a komfort hátrafelé haladva
több fokozatban csökken. A sofőr és a szociális munkás
kellemes, karfás gyári fotelekben üldögél. A második sorban
a segítők utaznak, jól formázott, jó minőségű műbőrrel borított
üléspáron. A hátsó, háromszemélyes ülőpadot egyszerű, de
strapabíró műbőr fedi, amire még nejlonzsákot is terítenek. Az efféle
óvintézkedéseket a tapasztalat motiválja – bizony, van az úgy,
hogy az utcáról a menhely felé menet elcseppen ez-az, és
a takarításhoz olykor slagot is igénybe kell venni.
A széles tolóajtó szintén hasznos, hiszen a legyengült,
elcsigázott embereket gyakran kell támogatni, vezetni. A küszöb
elég magasan van, ezért a kocsi fontos extratartozéka egy
közönséges fenyőfa sámli, ami segít áthidalni
a magasságkülönbséget. A nagy hasmagasság egyébként jó dolog,
időnként ugyanis földutakon, erdei csapásokon közlekednek az Opellel,
hiszen sok hajléktalan a város helyett a környező erdőket
választja lakhelyül. Fontos tartozék még a központi zár, amivel
a sofőr meg tudja akadályozni, hogy valamelyik utas kiugorjon
a járműből. Ilyesmire volt példa korábban, mondanom se kell,
mennyire balesetveszélyes.
Rövid modelltörténet
A kishaszonjármű kategóriába tartozó Opel Vivarót (és
testvérmodelljeit, a Renault Traficot és a Nissan
Primastart) 2001-ben dobták piacra, számos modellvariációban,
kétféle, 3,1 és 3,5 méteres tengelytávval, a zárt
furgontól a platós kisteherautón át a minibuszig. Az
erőforrások palettáján háromféle dízelmotor és egy benzinmotor
szerepelt. A General Motors és a Renault közös
projektjeként megalkotott járműveket a GM nagy-britanniai,
lutoni gyárában, illetve a Nissan spanyolországi, Zona
Franca-i telephelyén gyártják. A Vivaro/Trafic páros
2002-ben Írországban elnyerte Az Év Furgonja címet.
A Vivarót konzervatívabb konkurenseitől, a Ford
Transittól és a VW Transportertől a merészebb dizájn
különbözteti meg. A feltűnő orrkiképzés egy szépen ívelt
tetőben folytatódik, amely a kategóriában szinte kötelező,
jól pakolható téglatest formába megy át. Mivel az első traktus
kialakítása némiképp emlékeztet a Boeing 747-es orrára,
a népnyelv hamar ráragasztotta a Jumbo-kabin
nevet.
A Vivaro 2006-ban hatalmas ráncfelvarráson esett át,
amelynek során az első indexeket az első lökhárítóból
a lámpatestek alá költöztették át. A merész húzás
a szakértők elismerését is kiváltotta, hiszen abban az
évben meg a brit Professional Van and Light Truck Magazine
szakmai zsűrije választotta Az Év Furgonjává az Opel (bocsánat,
Angliában Vauxhall) Vivarót.
A Totalcar többször is tesztelte a Vivaro különféle
kiviteleit. Ezeket az írásainkat megtalálja
itt és
itt.
Miközben a Vivarót dicsérjük, meg is érkezünk a következő
helyszínre: Ernőt látogatjuk meg az Újvidék téri kis lakótelepen.
Amikor a bokrok alatt, matracokból és pokrócokból épített kupac
közepén rátalálunk, hiába rázzuk a lábát, meg se mozdul.
A frász jön rám, hogy Ernő lelke észrevétlen felköltözött
a hajléktalan-mennyországba, kisrádiója meg addig szól kihűlt
fülén, amíg ki nem merül az elem, de ekkor a nagy szakállú,
szemüveges, mokány kis ember felébred tengermély álmából, és kiássa
magát a számtalan hőszigetelő réteg alól.
Tudakolom tőle, hogy a lakók hogyan viszonyulnak hozzá, hogyan
tűrik meg ezen a kellemes és rendben tartott környéken. És
kiderül, hogy Ernő ennek a rendnek az egyik eleme. Nem fél
senkitől, mert "katona volt a honvédségnél", pár napja tolvajt is
fogott. Egy fiatalember érthetetlen okból virágcserepet lopott az egyik
lépcsőházból, de pechje volt, mert Ernő béklyót dobott a lábára,
és így a lopás tényállás végrehajtása megszakadt. Ernőt
megdicsérték a lakók, akik egyébként is kedvelik, ruhát, ételt kap
tőlük rendszeresen, legutóbb egy strapabíró piros kabáttal lepték meg,
ilyet használnak a tűzoltók is, meg ezen az estén Zelma is,
büszkén mutatják mindketten a kabátujjból előhúzható kesztyűt.
Ernő megbecsüli ezt a jó helyet, tökéletes tisztaságot tart maga
körül, és a környék rendben tartásából is kiveszi a részét:
ezer forintot kap minden héten kétszer, amiért a lépcsőházakhoz
tartozó kukákat ki- és visszatolja.
Mi pedig magunkat toljuk vissza a Vivaróba, hogy
a következő cím felé haladva a kocsi hibáival is
megismerkedjünk. Először is: a futóművet nem a budapesti
utakra méretezték, gyorsan megadják magukat a szilentek,
szétkopik, nyeklik-nyaklik, nyikorog és nyekereg elöl az egész,
húszezer kilométerenként reparálni kell. Mondjuk, ha én futómű lennék
Budapesten, nem rokkant volnék, hanem már rég halott, ehhez képest az
Opel még jól is bírja. A fékek jól és egyenletesen fognak, de
a betétek nagyon hamar, ugyancsak úgy húszezer kilométer alatt
kopnak el.
Maga a motor tulajdonképpen bírja a gyűrődést, ellenben
a vezérlőelektronika gyászosan leszerepelt: az egészet ki kellett
cserélni. Egy ilyen drága és váratlan javítás a krízisszolgálat
teljes költségvetését felborítja. Az autót szervizelő Opel Tóthnál
adtak húsz százalék engedményt, de így is 360 ezer forintba került
a mulatság. Az idő vasfoga lassan, de biztosan csócsálja
a kék Vivarót – ám a jobb oldala egyre jobb! Eddig kétszer
szaladtak bele figyelmetlen embertársaink, a csúnya sérüléseket
ügyes kezek tüntették el.
A matricázást egyelőre nem pótolták, minek költsenek rá arra
a kis időre, amíg újból nekirongyol valaki. Nemcsak baleseti, de
kriminalisztikai kockázatot is hordoz magában a nagyvárosi élet:
az első krízis-Toyotát ellopták, az összes többit feltörték.
A frankó kis GPS-t érdekes módon nem vitték el eddig, aminek az az
egyszerű tény lehet a magyarázata, hogy Béla zsebre vágja, ha
tudja, hogy húsz méternél messzebbre kell mennie az autótól.
Visszatérve a műszaki vonalra, megegyezünk, hogy valószínűleg
nem az Opel gyengébb a többi hasonló kategóriájú, európai gyártású
furgonnál, hanem ma ez az általános trend: minél menőbbek
a formák, minél több az extra, érdekes módon annál gyengébb
a minőség és a megbízhatóság. A sofőr így komfortos
körülmények között várhatja, mikor hullik szét idő előtt valami
alapvető szerkezeti elem a szolgálati gépkocsiban.
Az biztos, hogy még a hátsó pad is százszor kényelmesebb
a Vivaróban, mint az a kirakati padka, amin a főváros
egyik leghíresebb hajléktalanja, Borbála húzza meg magát. Az idős nő
a Parlament körül lakik. A konkrét helyet az aktuális
időjárás és az éppen zajló tüntetések figyelembe vételével választja
meg. Amikor melléparkolunk, épp a csupasz lábát törölgeti egy
Duna-vízbe mártott rongydarabbal. Plusz egy-két fok lehet, nekem már
bakancsban is fázik a lábam, de Borbála észre se veszi
a hideget.
Nemcsak mosakodásra használja a zavaros, bölcs és nagy folyam
vizét, hanem meg is issza. Még sose lett tőle beteg, aminek az lehet
a magyarázata, hogy a sok vegyszer, ami a vízből kivált,
teflonszerű védőbevonatot alkot Borbála emésztőrendszerében, és esélyt
se ad holmi mikrobáknak a viháncolásra. Kérdezem Borbálát, nem
akarna-e bemenni az Ország Házába, és elmesélni a sok számla
nélkül költségelő honanyának és honatyának, milyen a magyar
valóság alulnézetből, de ő csak a fejét ingatja.
- Tudja, mit akarok én, drága uram? Repülni! Minden magyar repült
már, csak én nem! Ide-oda cikáznak az égben. London meg Párizs, mi?
Fogadok, maguk is ültek már repülőn! Na, hagyjanak, nincs szükségem
semmire, menjenek nyugodtan!
Egyetért? Vitatkozna vele? Véleményét elmondaná másoknak
is?
Tegye meg a cikk
blogposztján !
Megyünk már, repülünk, mert a Gödörben segélykoncert zajlik,
egy igazi jamaikai zenekar igazi jamaikai reggae-t játszik,
a bevételt a Menhely Alapítvány támogatására fordítják. Zelma
eltűnik a kollégák gyűrűjében, Béla eltűnik se veled-se nélküled
Vivarójával az éjszakában, én meg gondolkodok egy percig, hogy
repüljek-e reggae-zenére, vagy menjek inkább a Dunának. Aztán
inkább hazavezetek. Otthon jó meleg van, felteszek egy blueslemezt,
Help the poor, énekli B. B. King és Eric Clapton. Kinyújtóztatom
elgémberedett lábaimat a kanapén, sört kortyolgatok, és kicsit
szégyellem magam.
Egy százalék remény
A Menhely Alapítvány 1990-ben alakult Budapesten, az első
olyan független, világi szervezetként, amely
a hajléktalan, otthonnal nem rendelkező emberek
helyzetének jobbításával foglalkozik. Az elmúlt tizenkilenc
évben szerteágazó intézményrendszert hozott létre az
Alapítvány, nappali melegedőket, éjjeli menedékhelyet,
csomagmegőrzőt, gondozási központot, szociális szolgáltató
irodát, utcai gondozó szolgálatokat, és a cikkünkben is
szereplő krízisautó-szolgálatot.
A Menhely Alapítvány állami támogatásokból, az
önkormányzatokkal kötött szerződések alapján biztosított
összegekből, továbbá cégek, intézmények, és magánszemélyek
adományaiból finanszírozza tevékenységét. Ha Ön is támogatni
szeretné az alapítvány tevékenységét, adományát
a 13700016-01950018-as számlaszámra fizetheti be.
Ha ön személyi jövedelemadót fizet, annak egy százalékát az
idén is felajánlhatja karitatív célra. Ha a Menhely
Alapítványt választja, a felajánlása olyan emberek
helyzetét könnyíti meg, akiknek életéből a két
legfontosabb dolog hiányzik – az otthon és a család. Az
adóbevalláshoz mellékelt nyomtatványon fel kell tüntetni az
alapítvány adószámát: 19013213-1-42.
További cikkeink










