Hajléktalanokat ment a Kék Angyal

hirdetés

Eszter bejelentést fogad a Baross utcai diszpécserközpontban. Éjfél után is ugyanezt csinálja, csak akkor már pizsamában

Este hét óra, kint, a Baross utcában február végi nyirkos
sötét, bent, a diszpécserszolgálat irodájában fészekmeleg
félhomály. Az olvasólámpa fénykörében üldögélő Eszter előtt megcsörren
a telefon, befut az első riasztás. Zelma és Béla felkapja
a forró teás termoszt, a gyógyszeres dobozt,
a pokrócokat a hálózsákokat, és bepakolunk a Mária
utcában parkoló kék színű Opel Vivaróba. 2.5 turbódízel, folyamatos
nyúzópróba alatt. Korrekt kerregéssel kel életre a motor, indulunk
hajléktalant menteni.

Forró tea, takarók és hálózsákok – akció indul!

A Budapesten és Pest megyében működő Menhely Alapítvány egyik
szolgáltatása a krízisautó működtetése. Tíz év szívós munkájával
elérték, hogy 338-4186-os telefonszámuk közismertté és tevékenységük
elfogadottá vált. Évente úgy 2400 telefonhívást kapnak, főképpen
a téli időszakban, olyan emberektől, illetve szolgálatoktól, akik
rosszulléttel küzdő, fagyoskodó hajléktalannal találkoznak.
A bejelentés nyomán a krízisautó a helyszínre megy, és
az önkéntesekkel együtt dolgozó tapasztalt munkatársak felmérik az
aktuális helyzetet: csak ittas-e az utcán lakó hajléktalan, vagy éppen
kihűl. Mivel a két állapot tünetei meglehetősen hasonlóak, egy
speciális fülhőmérő segít eldönteni a dilemmát, amin életek
múlhatnak. Ha kihűléses állapotban van az illető, riasztják
a mentőket, hogy vigyék kórházba. Ha nagyon részeg, akkor is, hogy
vigyék detoxikálóba. Ha egyik verzió sem áll fenn, felajánlják neki,
hogy elviszik valamelyik hajléktalanszállóra, ahol fűtött helyiségben
töltheti az éjszakát.

Szerencsére nincs vészhelyzetben

A Murányi utca járdáján fekvő Lívia szerencsére nincs
vészhelyzetben, már ha nem tekintjük permanens vészhelyzetnek az
életét. A gyakorlott szociális munkás, a szociológiát végzett
Tóth Zelma próbál szót érteni az egy szál vékony takaróba burkolózó
asszonnyal, akiről kiderül, hogy az utca másik oldalán működő egyházi
szálláson lakott, de agresszív viselkedése miatt kitiltották. Lívia,
akárcsak a legtöbb hajléktalan, többféle betegséggel is küzd,
a tbc-jéből nemrég gyógyították ki, de a rák már keményebb
dió.

Nehezen egymás mellé rakott szavaiból kiderül, hogy vannak ugyan
valahol gyerekei, de régóta nem tartja velük a kapcsolatot.
Fényképek, régi levelek kerülnek elő, megkopott leletek a múltból,
ami úgy tűnik, végérvényesen elveszett. Kérjük Líviát, hogy jöjjön
velünk valamelyik hajléktalanszállóra, de ő nem jön, hiszen valójában
tüntet: demonstratíve fekszik a szállóval szemben, kétesélyes
játszmát folytat, hogy visszavegyék, hogy bejuthasson a megszokott
helyére. Közben előkerülnek a szálló dolgozói is, csendes,
türelmes beszélgetés kezdődik, és valószínűleg Lívia nyer, mert amikor
három óra múlva ismét arra járunk, már üres a járda.

Amíg ők egyezkednek, mi továbbindulunk, hogy egy címlista alapján
végiglátogassuk azokat a hajléktalanokat, akik a telet is az
utcán töltik, és korábban már a krízisszolgálat látókörébe
kerültek. Közben jut idő arra is, hogy a Vivaro tulajdonságairól
a legilletékesebbet, Felkai Bélát faggassuk. Béla régi menhelyes
dolgozó, már a negyedik krízisautót koptatja, ráadásul ő
a garázsmester is. Az alapítvány első Toyota Hiace buszát
teajáratként üzemeltették 1993-tól, majd egy újabb Toyotával indult
1999-ben a krízisautó-szolgálat. A Toyoták után VW
Transporterre váltottak, most meg, két és fél éve ez az Opel szállítja
a mentőket és a mentetteket.

Fedél nélkül

Béla nem felhőtlenül boldog, ha a krízisautókról kell
beszélnie. A Toyoták megbízhatóak voltak, de fapadosak és
szűkösek, a VW tágas, de megbízhatatlan, és hát ez az Opel lassan,
de biztosan kop el, és közben több sebből vérzik. Nincs kegyelem:
a két és fél év alatt 105 ezer kilométert futott a gép, 95
százalékban Budapest minősíthetetlen útjain, váltott sofőrökkel.
Gáz-fék-gáz-fék egész nap és egész éjjel, ez durvább bármilyen gyári
nyúzópróbánál, és kíméletlenül kimutatja a gyenge pontokat, meg
természetesen azt is, ami egy konstrukcióban jól sikerült.

Éjjeli menedékhely a garázssor mögött

Mielőtt elmerülnénk a részletekben, befordulunk a Francia
útra, ahol a vasúti töltés és a garázssor közötti
homályzónában kis kunyhókat épített néhány hajléktalan. Laknak ott vagy
nyolcan-tízen, de most csak Imrét, a művész urat találjuk otthon,
ha szabad ezt a kifejezést használni. A többiek az ötkerbe
mentek, ahol éppen lomtalanítás van, beszereznek ezt-azt, néhány új
építőelemet a kunyhókhoz, vagy amit később pár forintért el lehet
adni.

Imre, a művész úr aludni tér

Imrét azért hívják művész úrnak, mert egyszer szerepelt
a tévében, Jakupcsek Gabriella valamelyik műsorában. Hogy
melyikben, azt sem ő nem tudja, sem én, mert egyikünk se néz tévét.
Imre jó alanya a segítő tevékenységnek. Ha már felébresztettük és
kicsalogattuk a bunkerszerű tákolmányból a hidegbe, forró
teát is kér, cigit is elfogad. Szeretne egy pokrócot is, de inkább egy
jó kis hálózsák kerül elő a Vivaro feneketlen csomagtartójának
mélyéről.

Fedél alatt, fedezékben. Nem irigyeljük a Vivaro szerelőit

Ha már megdicsértük a csomagteret, vegyük sorra a Vivaro
előnyös oldalait. A 135 lóerős motor elég izmos, ha Béla nyom egy
kövéret, meggyőző vehemenciával rugaszkodik neki a villanyfényes
nagyvárosi éjszakának. Erő és nyomaték tehát rendben, és
a fogyasztás is elfogadható a körülmények ismeretében: 12-15
liter között ingadozik. Ne feledjük, hogy folyamatosan városi
forgalomban közlekedik a kisbusz, nyáron a légkondi jár,
télen az állófűtés dolgozik. Mind a kettőt nagyon tudják értékelni
azok, akiknek éjjel-nappal, kánikulában és fagyban egy autó
a munkahelyük.

Béla már a negyedik krízisautót koptatja

Egyszerű, de jól leolvasható a műszerfal, kézre esnek
a kezelőszervek, a mjúzikcenter alapfunkciói
a kormányról vezérelhetők. A kocsiban gyári navigáció is van,
nagy hasznát lehetne venni, ha a krízisautó mondjuk Hamburgban,
Londonban vagy Párizsban szolgálna. Budapesten viszont azt mutatja,
amit a legtöbb hajléktalan lát maga előtt, ha a jövőbe néz:
a nagy semmit. Amikor a malőr kiderült, a kereskedő egy
ablakra cuppantós Garmin nüvivel köszörülte a csorbát. Az
elektromos kisokos magasan, a napellenző és a belső
visszapillantó fölött üzemel, mert csak ott jut be a műholdak
jele, a szélvédő többi része fémgőzölt, hogy visszaverje
valamelyest a nap infravörös sugarait.

Középen az önkéntes segítők, hátul a hajléktalanok ülnek

Alighanem ez a lapos doboz ismeri a legtöbb hajléktalan
lakáscímét Budapesten, így igazi segítőtársa a krízisautósoknak.
A kocsi egyik érdekessége, hogy a komfort hátrafelé haladva
több fokozatban csökken. A sofőr és a szociális munkás
kellemes, karfás gyári fotelekben üldögél. A második sorban
a segítők utaznak, jól formázott, jó minőségű műbőrrel borított
üléspáron. A hátsó, háromszemélyes ülőpadot egyszerű, de
strapabíró műbőr fedi, amire még nejlonzsákot is terítenek. Az efféle
óvintézkedéseket a tapasztalat motiválja – bizony, van az úgy,
hogy az utcáról a menhely felé menet elcseppen ez-az, és
a takarításhoz olykor slagot is igénybe kell venni.

Szolgálati sámli segíti a beszállást

A széles tolóajtó szintén hasznos, hiszen a legyengült,
elcsigázott embereket gyakran kell támogatni, vezetni. A küszöb
elég magasan van, ezért a kocsi fontos extratartozéka egy
közönséges fenyőfa sámli, ami segít áthidalni
a magasságkülönbséget. A nagy hasmagasság egyébként jó dolog,
időnként ugyanis földutakon, erdei csapásokon közlekednek az Opellel,
hiszen sok hajléktalan a város helyett a környező erdőket
választja lakhelyül. Fontos tartozék még a központi zár, amivel
a sofőr meg tudja akadályozni, hogy valamelyik utas kiugorjon
a járműből. Ilyesmire volt példa korábban, mondanom se kell,
mennyire balesetveszélyes.

Ernő, a leszerelt katona, tűzoltódzsekiben

Miközben a Vivarót dicsérjük, meg is érkezünk a következő
helyszínre: Ernőt látogatjuk meg az Újvidék téri kis lakótelepen.
Amikor a bokrok alatt, matracokból és pokrócokból épített kupac
közepén rátalálunk, hiába rázzuk a lábát, meg se mozdul.
A frász jön rám, hogy Ernő lelke észrevétlen felköltözött
a hajléktalan-mennyországba, kisrádiója meg addig szól kihűlt
fülén, amíg ki nem merül az elem, de ekkor a nagy szakállú,
szemüveges, mokány kis ember felébred tengermély álmából, és kiássa
magát a számtalan hőszigetelő réteg alól.

Tudakolom tőle, hogy a lakók hogyan viszonyulnak hozzá, hogyan
tűrik meg ezen a kellemes és rendben tartott környéken. És
kiderül, hogy Ernő ennek a rendnek az egyik eleme. Nem fél
senkitől, mert "katona volt a honvédségnél", pár napja tolvajt is
fogott. Egy fiatalember érthetetlen okból virágcserepet lopott az egyik
lépcsőházból, de pechje volt, mert Ernő béklyót dobott a lábára,
és így a lopás tényállás végrehajtása megszakadt. Ernőt
megdicsérték a lakók, akik egyébként is kedvelik, ruhát, ételt kap
tőlük rendszeresen, legutóbb egy strapabíró piros kabáttal lepték meg,
ilyet használnak a tűzoltók is, meg ezen az estén Zelma is,
büszkén mutatják mindketten a kabátujjból előhúzható kesztyűt.
Ernő megbecsüli ezt a jó helyet, tökéletes tisztaságot tart maga
körül, és a környék rendben tartásából is kiveszi a részét:
ezer forintot kap minden héten kétszer, amiért a lépcsőházakhoz
tartozó kukákat ki- és visszatolja.

Mi pedig magunkat toljuk vissza a Vivaróba, hogy
a következő cím felé haladva a kocsi hibáival is
megismerkedjünk. Először is: a futóművet nem a budapesti
utakra méretezték, gyorsan megadják magukat a szilentek,
szétkopik, nyeklik-nyaklik, nyikorog és nyekereg elöl az egész,
húszezer kilométerenként reparálni kell. Mondjuk, ha én futómű lennék
Budapesten, nem rokkant volnék, hanem már rég halott, ehhez képest az
Opel még jól is bírja. A fékek jól és egyenletesen fognak, de
a betétek nagyon hamar, ugyancsak úgy húszezer kilométer alatt
kopnak el.

Rövid pihenőn a Gödör előtt

Maga a motor tulajdonképpen bírja a gyűrődést, ellenben
a vezérlőelektronika gyászosan leszerepelt: az egészet ki kellett
cserélni. Egy ilyen drága és váratlan javítás a krízisszolgálat
teljes költségvetését felborítja. Az autót szervizelő Opel Tóthnál
adtak húsz százalék engedményt, de így is 360 ezer forintba került
a mulatság. Az idő vasfoga lassan, de biztosan csócsálja
a kék Vivarót – ám a jobb oldala egyre jobb! Eddig kétszer
szaladtak bele figyelmetlen embertársaink, a csúnya sérüléseket
ügyes kezek tüntették el.

Véletlen hasonlóság: sokan rendőrautónak nézik a kríziskocsit

A matricázást egyelőre nem pótolták, minek költsenek rá arra
a kis időre, amíg újból nekirongyol valaki. Nemcsak baleseti, de
kriminalisztikai kockázatot is hordoz magában a nagyvárosi élet:
az első krízis-Toyotát ellopták, az összes többit feltörték.
A frankó kis GPS-t érdekes módon nem vitték el eddig, aminek az az
egyszerű tény lehet a magyarázata, hogy Béla zsebre vágja, ha
tudja, hogy húsz méternél messzebbre kell mennie az autótól.

Éjjeli adminisztráció a reggae-koncert előtt

Visszatérve a műszaki vonalra, megegyezünk, hogy valószínűleg
nem az Opel gyengébb a többi hasonló kategóriájú, európai gyártású
furgonnál, hanem ma ez az általános trend: minél menőbbek
a formák, minél több az extra, érdekes módon annál gyengébb
a minőség és a megbízhatóság. A sofőr így komfortos
körülmények között várhatja, mikor hullik szét idő előtt valami
alapvető szerkezeti elem a szolgálati gépkocsiban.

Az biztos, hogy még a hátsó pad is százszor kényelmesebb
a Vivaróban, mint az a kirakati padka, amin a főváros
egyik leghíresebb hajléktalanja, Borbála húzza meg magát. Az idős nő
a Parlament körül lakik. A konkrét helyet az aktuális
időjárás és az éppen zajló tüntetések figyelembe vételével választja
meg. Amikor melléparkolunk, épp a csupasz lábát törölgeti egy
Duna-vízbe mártott rongydarabbal. Plusz egy-két fok lehet, nekem már
bakancsban is fázik a lábam, de Borbála észre se veszi
a hideget.

A Vivaro formája ma is kellemes: a masszív orr szépen ívelt tetőben folytatódik

Nemcsak mosakodásra használja a zavaros, bölcs és nagy folyam
vizét, hanem meg is issza. Még sose lett tőle beteg, aminek az lehet
a magyarázata, hogy a sok vegyszer, ami a vízből kivált,
teflonszerű védőbevonatot alkot Borbála emésztőrendszerében, és esélyt
se ad holmi mikrobáknak a viháncolásra. Kérdezem Borbálát, nem
akarna-e bemenni az Ország Házába, és elmesélni a sok számla
nélkül költségelő honanyának és honatyának, milyen a magyar
valóság alulnézetből, de ő csak a fejét ingatja.

- Tudja, mit akarok én, drága uram? Repülni! Minden magyar repült
már, csak én nem! Ide-oda cikáznak az égben. London meg Párizs, mi?
Fogadok, maguk is ültek már repülőn! Na, hagyjanak, nincs szükségem
semmire, menjenek nyugodtan!

Két kék és egy piros angyal

Megyünk már, repülünk, mert a Gödörben segélykoncert zajlik,
egy igazi jamaikai zenekar igazi jamaikai reggae-t játszik,
a bevételt a Menhely Alapítvány támogatására fordítják. Zelma
eltűnik a kollégák gyűrűjében, Béla eltűnik se veled-se nélküled
Vivarójával az éjszakában, én meg gondolkodok egy percig, hogy
repüljek-e reggae-zenére, vagy menjek inkább a Dunának. Aztán
inkább hazavezetek. Otthon jó meleg van, felteszek egy blueslemezt,
Help the poor, énekli B. B. King és Eric Clapton. Kinyújtóztatom
elgémberedett lábaimat a kanapén, sört kortyolgatok, és kicsit
szégyellem magam.