Vajon rossz autó-e egy Honda Civic, ha zörög benne valami, kicsit karcolódik a műszerplexije, de amúgy nincs vele baj? És jó-e egy Renault Mégane, amelynek zakatolnak a hidrotőkéi, magától leszakad a kipufogója, és nyolcvanezer kilométer alatt tankcserére szorul? Előbbit a pokol bugyraiba küldi, másikat az egekbe emeli tulajdonosa. Gondolatfuttatás a jó és a rossz autó fogalmáról − elárulom, zavaros lesz a vége. Mert nincs megoldás.

hirdetés

Amikor korábban egy német érdekeltségű autós lapnál dolgoztam, és
a cég évente tartott egy nyereményautós-autószavaztatós játékot,
a legtöbb kategóriában rendre BMW-k nyertek, meg volt pár Mini,
Audi, Mercedes is. Én mindebből azt szűrtem le, hogy Magyarországon az
autósok szeretik a német kocsikat, vagy ha nem is szeretik őket,
szívesen álmodoznak róluk.

A nem német érdekeltségű, más autós lapoknál dolgozó kollégák
sokszor megvádoltak bennünket azzal, hogy manipuláltuk az eredményt,
csak hogy német autó nyerjen. Én azonban láttam az ezerszám
összegyűjtött (úgy emlékszem, olyan ötezer körüli példány jött be
rendszerint), egytől-egyig kézzel írt szavazólapot, és tudtam, hogy
azok az utolsó pillanatig érintetlenül porosodtak a terjesztésen,
az egyik kolléga lábánál, amíg meg nem érkezett a közjegyző, és
a jelenlétében ki nem húztak egyet. Ezért – talán érthető –
jogtalannak éreztem a vádakat.

Ezt szóvá is tettem, mire a gyanúval élő kollégák kitalálták
(talán csak azért, hogy vége legyen a vitának): ha nem
manipuláltuk a szavazást, akkor azért nyernek a német autók,
mert a mi (köztudottan német tulajdonú, és áttételesen nyilván
emiatt német orientációjú) lapunkat olyanok olvassák nagyobb számban,
akik eleve a német autókat szeretik. Erre aztán nem tudtam mit
mondani, ezt a tézist igazolni lehetetlen lenne. Akárcsak az
ellenkezőjét. Akár igaz is lehetett.

Ezek szerint a rideg statisztikákat is befolyásolhatják az
érzelmek. Erről rögtön eszembe jutott, én hogy szoktam példálózni az
élete első Alfáját, illetve Toyotáját megvevő ember esetével.
Elmondom.

Vegyük előre a leendő alfást. Eladta az Astrát, épp kocsit
keres, zsebét égeti a pénz, autó nincs. Megpillant egy Alfa
147-est az utcán. Kivételesen lemosva, ahogy Budapesten ritkán szokás
autót látni, és nem pirosban, mert úgy már megszokta a szeme,
hanem metálzöldben. A kombináció hidegvágóként üt repedést addigi
olaszautó-utálatába. Megnézi a kocsit neten is, hű, de jól néz ki.
De minden ismerőse Opellel, VW-vel, Forddal jár, olasz kocsiról évek
óta csak áttételes ismerősökről szállongó sztorikban hall. Hogy az Alfa
így rossz, úgy elromlik, nem lehet vele elindulni a szomszéd
megyébe, csak ha van kéznél tréleres haver.

Mint minden mendemondának, ennek is van alapja, amit aztán
a nép éles nyelve szépen megfarag. Ha valaki például a német
autókat szereti, annak egyedi esemény, ha ilyen kocsiról hall valami
horror sztorit, de ha egy hét múlva mesélnek neki egy másik történetet,
azt külön rekeszbe teszi. Ám ha valami alfás rémtettet hall, majd
röviddel utána egy másikat, elkezdi azokat láncba fűzni, hiszen ha
összejön az ötös balhésorozat, az németautós körben, egy korsó Paulaner
fölött csodásan elsüthető.

Ne higgyék, hogy csak a németautós ilyen. Ugyanígy gyűjti
a rossz sztorikat a német kocsikról az olaszautós,
a japánokról a franciaautós, a svédautós pedig mindenki
másról. Az autó vallás, főleg nálunk. Egyébiránt pedig nemcsak az
autókkal vagyunk így, hanem a mobiletelefonokkal (ne is mondd,
tudod, ő nokiás…), a fényképezőgépekkel (Canon-Nikon-összes többi
ellentét), de még a lakhellyel (vidéki paraszt a pesti türhő
ellenében – tipikus, nem?), talán a hajszínnel és az
üditőital-ivási szokásainkkal is.

Így kódolták az agyunkat odafent, úgy véljük, ha másnak be tudjuk
bizonyítani, hogy igazunk van, magunk is elhisszük, hogy jól csináljuk
a dolgainkat. Ehhez a legjobb, ha az általunk szimpatikusnak
kiszemelt kör rossz tulajdonságai fölött elsiklunk, a velünk
átellenes oldalon levők hibáit rendszerbe szervezzük, sztorizunk
róluk.

Milyen meglepő, éppen az egymáshoz leginkább hasonlítók utálják
a másikat a legjobban – a súlyos sikkasztó, zsaroló
gengszter hörög a legjobban a késelős, autótolvaj cigányokra,
a PC-jén Linuxot futtató júzer jobban utálja a szintén PC-s,
de undorító WinXP-t használót, mint a maceseket. Autós vonalon
pedig gyilkos volt a capris-mantás ellentét, holott a többség
mindkettőt csak valami szoftos német kislimuzin kupésított változatának
tartotta. És akkor ott van a Honda kontra BMW kontra Alfa,
a Golf kontra Focus, a VW Phaeton kontra BMW 7-es, és
gondolom, rövidesen meglesz a Smart-Toyota IQ ellentét is.

Elkanyarodtam a témától, de talán sikerült megmagyarázni, miért
retteg annyira ex-astrásunk az Alfa megvásárlásától, hiszen épp kilépni
készül az akolmelegből, hogy átálljon az ellenséghez. De átbillent
valami a fejében, a váltás, ellenszegülés édes íze ott van
már a szájában. A 147-es annyira tetszik neki, hogy már
a nőjéhez se bír nyúlni éjszakánként, benti gépén a háttérkép
egy négylevelű lóhere, titokban már alfás kulcstartót is vett
a Shell-kútnál. Ám biztos benne, hogy attól a pillanattól
kezdve rettegés lesz az élete, hogy beleül az Alfájába. Nem meri, nem
meri, nem meri, aztán a tizedik álmatlanul töltött éjszaka után
nem bírja tovább, megveszi.

Készül rá, hogy ötvenezernél besül a motor, de még előtte,
valamikor a hatodik hónapban elreped a szélvédő, az
elektromos rendszer minden sarkon felmondja a szolgálatot,
szétesnek az ajtózárak. Gondolatban félre is teszi a pénzt
minderre, tudja jól, hogy ez szerelem, nem közlekedés, a kurvát
fizetni kell, nincs az el az egyszerű kosztpénzzel, mint
a feleség.

Aztán az Alfa-motor nem sül be. Másfél év múlva sem reped meg
a szélvédő. Az elektromosság működik, amikor nem,
a cserélendő reléről kiderül, hogy Bosch-gyártmány. Az alfás ekkor
megkönnyebbülten, mint akiről levették a bilincset, szívéből
utálni kezdi a német technikát. Ha mindene olasz lenne, biztos még
jobb lenne, vonja le a konklúziót. Örömmel rántja fel reggelente
a még mindig működő zárú ajtót, röffenti a hibátlanul induló
motort, és borzalmasan, eszeveszetten elégedett, mert az autónak még
mindig zamata van, ezt pedig az Astra nullkilométeres korában sem
tudta.

Persze az izzók kéthavonta kiégnek, meg hatvanezrenként cserélni
kell a keresztstabi-perselyeket, mert megzörgősödik a futómű.
Kicsit néha égnek a műszerfalon gyanús lámpák, de végül mindig
elalszanak, a vezérlésmódosítót is ki kellett már egyszer hajítani
a motorból, amikor traktoros lett a hangja, és már megint
kicsit zörög. De hibák ezek? Hiszen megy, dudál, villog, és
szerelmesnek lehet bele lenni. Ezek után jól elküldi
a németautó-mániás haverjait a bús francba, és minden fórumon
elmondja: az Alfa Romeo szuper autó.

Vegyük akkor a toyotást. Egy korai Peugeot 307-essel töltött
zivataros, konfliktusoktól sosem mentes, négyéves házasság után úgy
dönt: szereti a franciás kényelmet, a szép formát,
a sok-sok extrát, de ha váltani tud, legközelebb megbízhatóságot
vesz a pénzéért. Nézegeti a Népítéletet, olvassa az
ADAC-statisztikákat, fellapozza a J. D. Power vásárlóelégedettségi
felméréseket; akárhogy csűri-csavarja, azt dobja ki a gép: Toyotát
kell vennie. A péntek délutáni műszakból kifogott francia autó
után úgy kell idegrendszerének a nyugtató, évekig hibátlanul
lakájkodó, a papucsot halkan a lábára húzó japán autó, mint
pohár whisky a késő estig tartó
válságmenedzsment-értekezletsorozat után.

Percig nem gondolkozik, nyomott áron meghirdeti a Púgot, nem
érdekli, mennyit bukik rajta, az első ismerőshöz hozzávágja. Majd
rögtön megveszi az Aurist, a tökéletesség által beragyogott
kétszázötvenezer kilométer eljövetelének biztos tudatában.

Egy-két hét alatt el is felejti, hogy autója van. Reggel beül
valamibe, mintha egy karikát is kéne tekergetnie párszor, de nem igazán
emlékszik, mert mire nyomot hagyna a dolog, odaér és kiszáll. Ha
valaki közben megcsípné, netán megkérdezné tőle, miben ül, lehet, hogy
rávágná: az Intercity foteljában.

Ne legyünk igazságtalanok, néha azért eszébe jut az Auris:
lemosatja, olykor beprogramoz egy újabb rádiócsatornát. De a lelke
mélyén igazából örül annak, hogy egyáltalán nem kell autóra gondolnia.
Négyévnyi pocsék, veszekedéssel töltött házasság után gyógyír
a sebes léleknek egy halk szavú, szolgalelkű, jól főző asszony,
még ha az ágyi ügyek kötelező feladattá is silányodnak vele. Leginkább
elmaradnak.

A toyotás baráti körben már nem beszél autójáról, mert nincs mit,
barátai pedig nem kérdezik róla, mert tudják, hogy Aurisa van, és mi
a fenét kérdez az ember egy Aurisról. A toyotás élvezi, hogy
végre nem áll az élcelődések középpontjában, megteheti, amire mindig
vágyott. Konkrétan: üldögélhet az asztal végén, rágyújthat egy jó
Partagasra, amíg a többiek szervizes horrorsztorikon
csámcsognak.

Aztán egyik este, munkából hazafelé megszólal valami. Elölről jön,
nem messziről, talán a műszerfalban lazult le valami vezeték.
Idegesíti a dolog, egy Toyotában azért ne zörögjön már semmi,
pláne ne −húszezer kilométer után. Beviszi a szervizbe: Zörög −
mondja −, zavar. Nagyon? − kérdezi a szerelő. Nem, de azért ne
zörögjön már.

Fél óra múlva visszakapja az Aurist, már nem zörög. Kicsit mintha
fényes lenne, ott a kesztyűtartó körül, meg a szilikonspré
szaga sem túl kellemes, de bagatell ügy, paranoiás, aki ilyen
semmiségekkel foglalkozik. Közben újabb baráti összeröffenés, vicces
lenne a többiek rémséges fődarabcseréivel szembeállítani az ő
nyamvadt szilikonszagát, nem is szól.

Eltelik egy hét, múlóban a taxibűz, megint meghallja
a hangot. Egyre erősebb. Nem csökken. Megpróbálja maga megfújni
szilikonnal, jobb lesz, de jó nem. Vissza a szervizbe. Ezúttal
másfél órán át lapozgatja a magazinokat a váróban,
alkatrészcsere következik. Visszakapja az autót. Új ütközőgumik
a fedél alatt, az ablakmosót is feltöltötték. Nnnnna, végre, múló
intermezzo volt az egész.

Kitalálhatják. Megint zörögni kezd. Toyotás végre elmeséli
a klubban. Röhögnek rajta, fújd meg szilikonnal, ne viccelj, neked
nem ér autóról beszélni, Toyotád van, mondják. Szervizelés harmadszor,
negyedszer, e-mailek Japánba, válaszok jönnek, ez nem lehet, ilyen
nincs, sose találkoztunk efféle esettel. Hát akkor itt világ nyolcadik
csodája, a Zörgő Toyota-Kesztyűtartófedél, ki lehet állítani
a gízai piramisok, az alexandriai világítótorony és Szemirámisz
függőkertjei mellé, valahová a sor végére.

A toyotás eddig nem is vett tudomást két éve hűen szolgáló
Aurisáról. Szerelési vonalon két dolgot tudott róla: hol
a tanknyílás, és hol kell bele ablakmosót tölteni. Most viszont…
Már akkor is hallja a zörgést, amikor otthon ül
a reggelizőasztalnál. Néha még álmában is. Gyűlöli az autót,
hiszen azért vette meg a Világ Legmegbízhatóbb Autóját, hogy ilyen
zavarokra gondolnia se kelljen.

Legutóbb kitalálta, hogy félbetépett papír zsebkendőt szorít
a fedél és a műszerfal nyílásába, azóta nincs zaj, van
viszont fehér papírzsepifecni, ami talán még zavaróbb. Ennyire még az
a szemét Peugeot se tiporta meg, pedig az assistance-osok névről
ismerték. Ráadásul a 307-est, ugye, ismerős vette meg, toyotás
tudja, hogy azóta semmi baja a kocsinak, úgy látszik, mostanra
kiadta a mérgét. Szinte már vágyik vissza bele.

Kaptunk egy alfást, aki rosszabbra készült, de az évi egy-két
váratlan eseményen, no meg izzókiégésen kívül nincs baja
a kocsijával. Ódát ír az autóról a Népítéletbe (jogosan), ha
tehetné, a J. D. Power elégedettségi statisztikáit is szívesen
gyarapítaná egy pozitív bejegyzéssel.

És lett egy toyotásunk, akinek műszaki értelemben tényleg semmi, de
semmi hiba nem akadt az autójával, mégis szabadulni akar tőle, mert nem
lehet megszüntetni benne egy apró kis percegést. Ő szintén nekiül
a Népítéletnek, dörgedelmesen nyilatkozik, szervizt, márkát és
típust egyformán lehúz, mélységesen csalódott.

Mindketten megjelennek a statisztikákban. Mindketten úgy érzik,
objektív volt a véleményük. Aki okosan olvassa a Népítéletet,
az meg átlát a szitán. A J. D. Powernek pedig akkora az
adatbázisa, hogy abban úgyis a valós tendenciák rajzolódnak ki.
Csak az ADAC adatai nem tükrözik az autóhasználat e két mély és magas
pontját, hiszen a német autóklub leginkább beindíthatatlan,
illetve az útjukat műszaki hiba miatt folytatni nem tudó kocsikhoz
száll ki. Egy zörgő kesztyűtartó, kiégő izzó, kerregő vezérlésmódosító
nem jelenik meg náluk, a cellazárlatos akku, a pontatlanul
mérő benzinmutató viszont súlyos hibatétel. Hiszen a mentés egyik
leggyakoribb oka, hogy kifogy a benzin.

Érdemes abból kiindulnunk, hogy abszolút meghibásodásmentes
autótípus nem létezik, bár arra van példa, hogy egy-egy konkrét kocsi
elfut kétszázezret minden probléma nélkül. A statisztika csak azt
mondja el nekünk, hogy adott autófajtából több-e a gondtalanul
használható példány, avagy kevesebb. De – ismétlem – a legjobb
típusból is ki lehet fogni rémálomba illőt, és a legrosszabból is
tökéleteset, mindenre van példa.

Az autózás baromi drága dolog. Aki az élvezetet keresi benne,
sokszor belefut nagyobb költségekbe, és ha ennek ellenére tovább keresi
a bajt, igaza van, mert jót autózni jó, még ha fáj is
a zsebünknek. Aki pedig gondtalanul szeretne sok-sok éven át
eljutni A-ból B-be, és emiatt a többi szempont háttérbe szorul
nála – nos, neki is igaza van, hajjaj. Csak előbbinek lehet autós
magazint írni, utóbbinak nincs miről. Övé a statisztikák
világa.

(A cikkben szereplő példák a képzelet szüleményei, kizárólag
a mondanivalóm aláhúzására találtam ki őket.)