Lada, Trabant, Dacia, Skoda, Barkas és még sorolhatnám. Mind bájosan rossz, mindegyikkel szívtunk, de közben mégis imádjuk őket, ha nem is a megbízhatóságukért, hanem azért, mert életre szóló emlékeket adtak. Ezért is kértünk Tőletek szociautós sztorikat, amikből kiválasztottuk azt a hármat, amelyikeken nagyokat mosolyogtunk, vagy szívhez szólt és tipikus. Nagyszerű történeteket kaptunk, ezért is örülönk, hogy Ti, kedves Olvasók, velünk vagytok!
Zoltán Barkács Barkasa
A története 1990-ben (a szocializmus végén) indult. Hugom 1989-ben született, így nővéremmel együtt már szűkös lett hármunknak a 1200-es Lada hátsó sora, figyelembe véve a vakvezető kiképzőtől szerzett labrador retvierünket is (a fiú kutyákat nem képezték ki vakvezetésre). Édesapám ekkor kezdett családi autó után kutatni, de akkor még kicsit szűkösebb volt az ilyen autók piaca. a Renault Espace került szóba egyedül…
Ahogy telt, múlt az idő szembejött egy újsághirdetés, hogy utolsó szériás B1000-ek kedvező hitellel készletről azonnal megvehetők, mivel már a kutyának se kellettek. Így esett a választás a nyolcszemélyes, körablakos verzióra, mint a család első új autójára. A kocsi új ára 300 ezer forint volt.
A gyári Barkas motorral egy évet és közel ötezer kilométer futott, mikor egy újsághirdetésben olvasta édesapám, hogy lehetséges átépíteni a kocsit négyüteműre. (A gyári szinte új motort kisebb átalakítás után a szomszédunk átrakta a 353-as Wartburgjába.)
Ekkor 340 ezer forintért kapott egy 1,3 literes 4k-s Toyota motort és vonóhorgot. Emellett az oldalajtóktól hátrafelé az ablakok fóliázva lettek, édesanyám pedig függönyt varrt a kocsihoz, klíma helyett belekerült két elektromos ventilátor is, ezek mellett pedig méretre vágott gumiszőnyeget is kapott. Később lehetőség nyílt rá, hogy matricarendszáma is legyen.
A kocsi fogyasztása a motorcserétől függetlenül változatlan maradt, stabilan beszívta a 10 litert 100 kilométeren. A motorral soha semmi gond nem volt, egyedül a gyújtáselosztó ázott be néha esős időben, mivel az eredetileg szánt helyéhez képest máshova került és a jobboldali kerék csapta rá a vizet. Az átépítés eredménye volt, hogy egy Lada hűtőt faragtak bele, mivel a gyári hűtő kevés volt hozzá.
Családi kocsiként abszolút bevált, a három üléssorban anyámék szét tudtak minket ültetni, ha épp kitört a testvéri nem egyetértés. Kormos úr (a kutyánk) külön díjazta a ~1,5 m3-es csomagtartót és a két oldalon lévő bukóablakot, amin tökéletesen tudott szimatolni kifelé. Belföldön rendszeresen jártunk vele kirándulni, nyaralni, rokonlátogatóba.
Emellett a kocsi ’92-ben megjárt egy Olaszország-Franciaország-Belgium-Németország-Lengyelország körutat, ’94-ben egy olaszországi nyaralást (nyolc fővel) gond nélkül. A ’92-es körútjának fénypontja az volt amikor tilosban történő parkolás miatt a város a kocsit „ellopta”. Nem volt egyszerű megtalálni.
1994-ben csatlakozott a családhoz az 1,4 MK2 Uno, mint az igazi nyugat berobbanása, így a külföldi túrázási lehetősége elfogyott 2004-ig. Ekkor Erdélybe utaztunk egy esküvőre. A legbizarabb feladatot is ekkor szánták neki, arra kértek minket, hogy egy koporsóban lévő halottat vigyünk el vele, mert ülések nélkül befért volna az utas… Nem meglepő módon nem éltük a lehetőséggel.
Emellett lényegében alkalmas volt mindenre. Volt, hogy sittet szállítottunk vele, építkezésekhez segített be, de a komplett 6.-os osztályomat is (26-an voltunk a kocsiban) elvitte a Vígszínházba.
Amikor a Lada hűtő megadta magát, akkor egy 124-es Mercedes hűtőjét applikáltuk a kocsi orrába.
Később, ahogy nőttünk egyre kevesebb feladat hárult rá, és sajnáltuk, hogy lényegében csak állt… 2008-ban adtuk el, mintegy 103 ezer kilométert futott náluk. Ezután Kecelre került, ahol a „szőlőbe szállította az öregasszonyokat”. 2019-ben édesapám 65. születésnapja alkalmából elkezdtük keresni, hátha sikerülne meglátogatni. Ekkor láttuk a JSZP-n, hogy a korábbi fehér fényezését később fekete-pirosra fújták. Hugom derítette ki végül, hogy a kocsi valahol a Dunántúlon van és épp egy limuzinnak építik át, így sajnos a viszontlátás elmaradt. Azóta se tudtunk meg többet a kocsiról.
Gergely Skodája, ami újra fénykorát éli
Én nem egy sztorit osztanék meg veletek, hanem az autóm történetét. Skodás családból származom, nagypapámnak volt 3 faros az 1000-estől az első 105-ösig, apumnak és nagybátyámnak is 2-2. 9-10 éves koromban már jártam több Skoda találkozón, úgyhogy teljesen beleestem ebbe, mint Obelix a kondérba. 18 évesen lett meg a jogosítványom, első autóm egy 105S lett. Ezt követte egy 120GLS, majd miután azt kiütötték alólam, jött a modern korszak, Feliciával és Octaviával. Ezek mind napi járós autók voltak, 2018-ra úgy alakult az életem, hogy úgy gondoltam, itt az ideje egy hobbiautónak.
És itt érkeztünk el történetem főszereplőjéhez. Ekkorra már hat éve nem volt farosom, úgyhogy más szóba sem jöhetett. Úgy gondoltam, a szélesfutósok még megfizethetőek és van hozzájuk minden (én naiv), úgyhogy elkezdtem keresgélni. Jófogáson találtam meg, jó áron adták, első tulajdonos bácsitól, ritka színben. Aludtam rá egyet, majd másnap elhoztam. Kilenc hónap műszaki volt még rajta, úgyhogy egy alap szerviz után fülig érő vigyorral használtam. Vizsgára tudtam, hogy költeni kell rá, úgyhogy a Faros klubban ajánlottak egy szakit, akivel megnézettem. Az már látszódott, hogy nem csak a küszöbbel van gond, ahogy én gondoltam, de azért ekkora szopórollerre nem számítottam. A bekezdés alatti fotón látszik, mi lett a "küszöbcseréből". Kicsit több, mint három év kellett a javításra, komplett karosszériamunka, fényezés és fék-futómű felújítás lett a vége. Mivel ez egy 1984-es átmeneti szériás (körülbelül egy évig készült ebben a formában és színben), úgy döntöttem a felújítás során, hogy az eredetiségre törekszünk. Így került haza 2022 augusztusában, friss műszakival. Az autó igencsak túlszárnyalta az eredeti elképzelésemet, úgyhogy egész más felhasználásra lett ítélve: igyekszem megvigyázott veteránként használni.
Az első és egyben eddigi legfontosabb feladata rögtön az elkészülés után lett, ugyanis ő lehetett az esküvői autónk. Utána sokat jártunk vele találkozókra és kirándulni, egyre nagyobb eseményekre. 2023-ban meglátogattam vele az előző tulajdonosát. Nagyon tetszett neki, örült, hogy új életet kapott. 2024-ben és 2025-ben kint lehetett a tavaszi Oldtimer Shown. 2024-ben Bolla Gyuri készített róla egy nagyon jó tesztvideót.
Kint voltunk vele a 45. Parkoló Parádén autóztatni, ahol szintén sok embernek csaltunk mosolyt az arcára. A tavalyi évben viszont összejött a legfontosabb: kijutottunk vele Csehországba. A Skoda klub alapítójának szervezésében 20 autóval (amiből öt faros volt), 50-en kimentünk egy négynapos zarándoklatra, ahol végigjártunk minden nagyobb skodás helyet. Itt végre elkészíthettem azt a fotót, amire évek óta vágytam, a gyári múzeum feliratánál, Mlada Boleslavban. 41 évesen hazalátogatott, és megajándékozott bennünket egy felejthetetlen, 1400 kilométeres kirándulással.
Lezárásként annyit mondanék, hogy a veteránozás nem könnyű, nem olcsó, mindig van rajta javítani vagy fejleszteni való. Viszont számomra nagyon sok pozitívumot ad, imádok járni vele és boldoggá tesz, ha másoknak is örömöt tudok vele szerezni. Akár, ha csak átintenek, ha megmutathatom és mesélhetek róla, vagy utaztathatok vele. Mivel itthon sok futott belőlük, nagyon sok embernek van róluk emléke, vad idegen emberekkel hozott össze egy pár sztori erejéig. Hatalmas szerencsém, hogy a feleségem is támogat benne, nélküle biztos nem sikerült volna. Úgyhogy amíg bírjuk, csináljuk és fülig érő vigyorral krúzolunk a napsütésben.
Attila, aki nagycsaládostúl aludt a Kispolákban
Akkoriban többféle ilyen autónak voltam a tulajdonosa, persze nem egyidőben. Jöttek mentek a járgányok az évek alatt. A 90-es évek közepe, vége tájékán egy ismerősöm egy Kispolszkit (P126) ajánlott nekem megvételre. Nyilván áradozott róla, hogy mennyire jó és milyen keveset fogyaszt. A vége az lett, hogy megvettem tőle. Az első sokk akkor ért engem, amikor elvittem a szerelőmhöz. Ő fogta a fejét, mert előtte is ő javította a korábbi tulajnak. Gyakran jártam nála.
Egyik utazásunk alkalmával a vezető felőli ablak mechanikája megadta magát, és az beesett az ajtóba, nem lehetett felhúzni. Természetesen elkezdett esni az eső. Kézzel fel lehetett emelni az ablakot, csak nem maradt ott. Így a hazafelé vezető úton végig fogni kellett, amíg esett az eső. De nem ez volt a legemlékezetesebb történet a sárga csodával.
A hajtás tönkrement. A hátsó, meghajtott bordás tengelyre illeszkedő alkatrész fáradt el, így a tengely csak forgott, de nem hajtotta meg a kereket. Nem is sejtettem, hogy milyen szerencsém volt, amikor végignéztem a javítást. Nemsokkal később (három pici gyermekkel) elindultunk a Balatonra strandolni - tudom, négyszemélyes, de a csöppségek elfértek a hátsó ülésen. A naptól elfáradva, pénztől jócskán megszabadítva (pedig a nap elején sem volt rengeteg zsetonunk), indultunk Balatonfüredről haza. A városból kifelé, az utolsó lámpánál meghallottam azt a morgó hangot, és a hajtás ismét megszűnt. Akkor már tudtam mi a baj. (Az alkatrészek silány minősége miatt /kis túlzással/, 500 kilométert nem tettünk meg javítások között.) A feleségemmel kiugrottunk a kocsiból, és elkezdtük félre tolni. Egy kevésbé forgalmas utcába (már amennyiben a Balatonon nyáron van olyan) gurítottuk be a járgányt. Eközben sikerült a nejem lábára rátolni azt. Szerencsére az első kerék ment át rajta, ahol ugye nem sok súly volt, így sérülése nem keletkezett. Később (jóval később) nevettünk rajta.
Három gyerekkel hátul, nem sok pénzzel a zsebünkben nem voltak jó kilátásaink az estét tekintve. Elsétáltunk egy telefonfülkéhez, és felhívtuk az egyetlen rokonunkat, akinél volt vezetékes telefon, hogy jól vagyunk csak itt éjszakázunk és értesítse a családot. Azt tudtam, hogy mit kell kicserélni, mennyibe kerül, azt is hogy merre van autósbolt a városban (persze nem közel). Mivel szerszámom sem volt, így azt is be kellett kalkulálni a rendelkezésre álló keretünkbe. Nagyjából kiszámoltuk, hogy mennyit költhetünk élelmiszerre (mivel korábban azt terveztük, hogy estére otthon leszünk). Megvettük ami belefért és visszamentünk a kocsihoz.
Este próbáltunk aludni, de az lehetetlen volt, mivel a környező házak többségében buliztak az ott nyaralók. Nagynehezen reggel lett, elsétáltunk az autósboltig, megvettük az alkatrészt és egy csillagkulcsot, de rossz méretre emlékeztem, ami csak az autó mellett derült ki. Szerencsére segítségünkre tudtak lenni szerszámügyileg német turisták, akik az utcában voltak. Én csak annyit tudtam nekik németül mondani az autóra, hogy shájze.
Megtörtént az alkatrészcsere, és már indultunk is haza. Csak azon imádkoztam, hogy bírja ki hazáig. A mai napig sokszor megemlegetjük ezt a történetet. Utólag vicces, de akkor egyáltalán nem volt az.
