A letett autó
1984 Oldsmobile lowrider
2020.12.23. 16:12
Bő húsz éve volt, hogy kosaraztunk a Bikás Park azóta beszántott, korábbi pályáján, és valahogy kerek volt a világ. A pályára jártak ki korosztályos válogatottak, itt állomásozó amerikai katonák, még NCAA-t megjárt srác is tolta, a játék kemény volt. Akkoriban kijárt John John is: egy SL55 AMG-vel megállt a pálya mellett, a jobb egyen Konta Barbarával, lehúzta az ablakokat, csutkára tekerte a hifit, a hangszórókból üvöltött Snoop és Dre, felhúzta az aktuális Jordant, és beállt játszani. Sok évvel később láttam Johnt újra, ahogy a tévében meséli, milyen volt Rodmannel Észak-Koreában. Budapest minden szegletéből jártak ide játékosok, csapatokba verődve. Többek között a Pillangó utcai srácok, akik leginkább And1 Mixtape-eken nevelkedett, míg mi "helyiek" a sokpasszos délszláv kosárlabdát űztük, adta hát magát a rivalizálás. Ez volt a mi kis Rucker Park kontra Venice Beach-ünk, East Coast a West Coast ellen. Nem volt nehéz beleélnünk magunkat, hisz a White Man Can't Jump, a Menace To Society, a Heavenly Playground vagy az Above The Rim errefelé a kései VHS-korszak meghatározó filmjei voltak. Ennek a gengszteresdi gettókultúrának a vélt romantikája áztatta fel a pálya betonját, pedig higgadt fejjel azért tudtuk: a Jóisten mentsen meg minket attól, hogy ténylegesen ebben kelljen élnünk. De beleélni magunkat jó volt, ahogy kölyökként katonásdit, vagy rabló-pandúrt játszani. Azt hiszem, ezt hívják életérzésnek. A víz kiver a szótól, hisz a mindentvivő jokerkártya-válasz az olyan kérdésekre, hogy mégis miért jó aszfaltot súrolni az alvázzal. Mégis létfontosságú intézmény az életérzés, mert egy álomvilág mázával vonja be a hétköznapok nyomasztó ürességét. Ezért mosolyogtam magamban, ahogy egy külpesti, holdfelszínre hajazó úton István, azaz Chikano, Swiftek és Mondeók között csapta az aszfalthoz újra és újra a lowrider Oldsmobile-ját. Gyanítom, Ransom E. Olds nem ezt a jövőt látta az autógyára előtt, ahogy a Colors című film készítői sem gondolhatták, hogy néhány magyar srácnak átrajzolják az életét.
Nem kihívásoktól mentes megérteni, hogy egyes autós szubkultúráknak miért célja feláldozni a funkciót a forma oltárán. A dilemma tökéletes példája a klasszikus lowrider, a vibráló színekkel, már-már komikusan kicsi kerekekkel, az aszfalton szikrázó alvázzal. "Páváskodás!" kiálthat fel az egyszeri Statler vagy Waldorf, és nem is állna messze az igazságtól. Igen ám, de a páva sorsa az örök szinglilét lenne, ha nem próbálna kitűnni a pávatömegből a tollaival. A lowrider-kultúra kialakulásának egyik fontos eleme pont ez, és messze korábbról származik, minthogy Bertha Benz elment volna kirándulni a Patentwagennel. A funkcionális páváskodás nem más, mint a paseo – fordíthatjuk vonulásnak vagy hadjáratnak is – , vagyis az ismerkedés egyik régi, hagyományos formája a kis mexikói falvakban, melynek során az egyedülálló fiatal fiúk és férfiak kiöltözve, lovaikat kifestve, feldíszítve vonultak végig a főutcán, reménykedve abban, hogy felhívják magukra a hajadonok figyelmét.
A századforduló nagy bevándorlási hullámát követően az USA déli államaiban, elsősorban Kaliforniában és Texasban nagyszámú mexikói közösségek alakultak ki. Bár mint olcsó munkaerőre szükség volt a rájuk, a kulturális beolvasztásnak, ha eleinte passzívan is, de ellenálltak. Ez első komolyabb kulturális fellángolást a pachucók megjelenése hozta, a texasi El Pasóban. Bár a kifejezést a helyiek szitokszóként használták, az irányzat követői magukévá tették, a fekete jazzt és a mexikói kulturális örökséget vegyítő stílus pedig végigsöpört a helyi fiatalokon, majd a hullám elérte a Los Angeles déli részén tömörülő latin közösséget is, megágyazva a Chicano Civil Mozgalomnak. Az ötvenes-hatvanas évekre az etnikai feszültségek, a rendszerszintű faji megkülönböztetés elérte a forráspontját. Az alulról szerveződő kisebbségi mozgalmak nyílt ellenállásba kezdtek nem csak a feketék, de a mexikó bevándorlók és leszármazottaik részéről is.
Mindeközben az autók világában is egyik forradalom váltotta a másikat. A negyvenes-ötvenes évek Kaliforniájában már szinte egy gombóc fagyi mellé is autó járt ajándéka, minden második embernek volt kocsija, míg az USA maradékában minden hetediknek. Egyre többen építették át az olcsón megvásárolt T- és A-modelleket, és mentek velük versenyezni utcára, országútra, kiszáradt tómederbe. Míg a közvélemény ezeket a megvetett autókat hotrodoknak hívta, az építők nem, a közösségben ez egy gyűlölt kifejezés volt. Nem úgy a hop-up, gow job vagy soup-up. Nagyon leegyszerűsítve ezek betépett autók voltak, hisz a gow és a hop az ópium szlengje volt, a soup pedig a nitrogliceriné. A hatvanas évekre aztán kicsit alábbhagyott a versenyláz, és az építők egyre jobban a formára koncentráltak. Míg a fő csapásirány Ed Roth iskolája volt, a chicanók inkább visszanyúltak a paseo képi és színvilágához, közben egyre jobban közeledve az aszfalthoz.
Ugyan már a harmincas években előszeretettel "tették le" le az autókat, homokzsákokkal, illesztésekbe öntött ólommal (ólomszánkók, ugye), vágott rugókkal-gátlókkal, de ez igazán a latinó közösségben lett népszerű az ötvenes években. A lowriderek történetének első meghatározó mérföldköve 1958. január 1 volt. Mivel a helyi szerveknek amúgy is a bögyében voltak a chicanók (is), 1957-ben Edmund "Pat" G. Brown demokrata kormányzó benyújtotta a 24008-as számú Kaliforniai Járműrendeletet, amely az azt követő év első napján lépett hatályba, kimondva, hogy egy autó alváza nem lehet alacsonyabban a felni alsó pereménél. Mindeközben Rialtoban a Krankers of San Bernardino autós klub elnöke, Ron Aguirre éppen boldogan vagdosta a frissen vásárolt Corvette-jének rugóit, mit sem törődve az új rendelettel. Lester "Sandy" Groves, az egyik helyi rendőr viszont nagyon is törődött vele, és Ron bevallása szerint élete küldetése lett, hogy minden alkalommal megbüntesse a Corvette miatt.
Ron egyik nap meglátogatta egy karosszériás barátját, akinél kiszúrta, amint egy lakatos egy hidraulikus karos préssel egyenget egy autót, és kipattant az isteni szikra: ilyen kell a Corvette alá! Apjával, Louie-val megtervezték és megépítették az egyedi bekötési pontokat, a csöveket bevezették az utastérbe, és rákötötték a kézi pumpát. Ron az éles tesztet ezután nem aprózhatta el. Elment a haverjaival találkozni a szokásos időben, a szokásos helyre, tudván, hogy Groves az út túloldalán fogja várni. Nem tévedett. Mielőtt Ron elindult volna, egy barátját beültette maga mellé, kiadva neki, hogy amint szól, az kezdjen veszettül pumpálni. Ezután elindultak a Ruby's Drive-in parkolójából lassan, a sidepipe-okkal az aszfaltot karcolva.
Ahogy az várható volt, Groves meg is indult felé: ez volt a jel, hogy indulhat a pumpálás. Groves magabiztosan lépett Ronhoz, kezében a büntetőcédulás notesszel, hogy most bünti jön. Ron ártatlanul nézett rá, hogy nem érti, hisz az autó szabványmagasságban van. Groves, ahogy mindig, úgy most is a notesszel akarta bizonyítani, hogy még az sem fér be a kocsi alá, de ez alkalommal tévedett. A kísérlet sikerrel járt, de a kézi pumpálás nehézkes és lassú volt. Louie hallott egy repülőgépbontóról, Los Angelestől délre. Itt bevásároltak nyomásszabályzókból, elektromos pumpákból, csövekből és némi kísérletezés után összeállt a gombokkal kezelhető rendszer. Mindeközben a Chevrolet kitüsszentette magából az Impalát, ami azon kívül, hogy olcsó volt, az X-et formázó alvázával tökéletes otthona volt a hidraulikus rendszereknek.
A következő nagy mérföldkő a lowriderek történetében egy 1974-es, NBC-s, országosan sugározott tévésorozat indulása volt, a Chico and the Man. A főcímben feltűnt egy Gypsy Rose nevű autó, országosan ismertté téve a lowridereket. Építőjét, Jesse Valadezt ma legtöbben a lowriderek keresztapjaként ismerik. Valadez 1946-ban született, a mexikói Nueva Rositában, 1959-ben vándorolt Texasba, ahonnan két évvel később Los Angelesbe költözött. Élete során három lowridert épített, és mindhármat egy híres táncosnőről, Gypsy Lee Rose-ról nevezte el. Az első Gipsy Rose egy 1963-as Impala volt, amit feltűnőnek szánt rózsaszínre fényezett, de a Whittier Boulevard közönségének ez kevés volt, nem tűnt ki eléggé a tömegből. Valadez le is tette a névjegyét a Whittier Boulevard aszfaltjára a második Gypsy Rose-zal, és lett ennek a modern paseónak a mindent vivője. Ismét egy 63-as Impalát épített, néhol vörösbe hajló rózsaszínben, 72, kézzel festett rózsával. Akkoriban alapította gimnazista öccsével, Armandóval az Imperials lowrider-klubot, és merőben más szabályok szerint működtek, mint a legtöbb korabeli tömörülés.
Mára a lowrider-szcéna egy túlméretes baráti körré fejlődött, a rivalizálás is baráti, de akkoriban komoly átfedés volt a lowrider klubok és az utcai bandák között, a közvélemény szemében pedig megegyezett a kettő. Valadez szembement ezzel, a klub tagjainak feladata volt a helyi közösség segítése, a hagyományok ápolása, még viselkedési kódex és formális dress code is volt. Ez egyes bandáknak bökte a csőrét, az utcának pedig voltak íratlan szabályai. Valadez, aki nem egy, a bandákból kiábrándult fiatalt fogadott be, nem is mindig tartotta be ezeket. Az egyik ilyen szabály az volt, hogy engedély nélkül nem lehet egy másik klub és/vagy banda területére belépni. Egy este Valadez és az Imperials zártkörű bulit szervezett El Montéba, Los Angelestől keletre. A környéket uraló El Monte Flores 13 néhány tagja megpróbált bejutni az Imperials rendezvényére, de Valadezék nem engedték be őket. Ennek hamar híre ment, meg is jelent a banda maradéka, és az utcán parkoló Gypsy Rose II-t egyszerűen szétverték.
Valadez össze volt törve, de hamar talpra állt, és nekiesett Gypsy Rose harmadik, immáron végső reinkarnációjának. Az alap egy 64-es Impala lett. A technikához akkor nem nyúlt hozzá, de minden máshoz igen. A belteret rózsaszín, steppelt bársony borította, a hátsó ülés mögé még egy koktélbár is jutott, a tetőre pedig csillár, de a tömegből a fényezése emelte ki. Némi győzködést követően a remeteként élő pinstriper-legenda, Walter Prey elvállalta a munkát, és Don Heckman fényezővel együtt megalkották a mércét, amihez a mai napig mérnek minden lowridert. A legenda szerint a vörösben, gyöngyházfehérben és rózsaszínben tündöklő, 115, egyedi rózsával díszített fényezésre 75 liter lakkot használtak el. A Gypsy Rose, ami mára az amerikai National Historic Vehicle Register része (amolyan nemzet színésze, csak autóban), egyike volt a 2000-ben a Petersen Automotive Museum lowrider-kiállításának, végleg a köztudatba emelve a chicano autós szubkultúrát.
Mindeközben Budapesten István az HBO-n belebotlott Sean Penn és Robert Duvall 'Colors' című filmjébe. A Los Angelesi bandalét kétes romantikája hamar magával ragadta, az amerikai autós fórumra már Chikano néven regisztrált. Igen, K-val, hisz ahogy fogalmazott, "Nem vagyok igazi chicano aki Losziban bandázik... én egy félreszületett latino lélek vagyok Magyarországon, ezért a 'K' tudatos választás volt". Egy pillanatra lefagytam, ahogy minden átmenet nélkül állt neki szenvedéllyel mesélni bandákról, aztékokról, hidraulikus és pneumatikus rendszerekről, de közben rájöttem, én sem tűnhetek kevésbé kettyentnek, amikor fura autókról vagy kamerákról magyarázok, úgyhogy fejben elhelyeztem Chikanót a fura szenvedélyek kórtermében a szomszéd betegágyára, és ezt követően élvezettel hallgattam a történeteit.
Chikano már a kilencvenes évek végén eljárt amerikai autós találkozókra, de a szoros kapcsolat az ezekben a körökben csak Érdi Brigádként ismert társaságon keresztül jött, akik a kétezres évek elején hat-nyolc autós konvojokban krúzoltak. Az amerikai autók közelsége miatt Chikano egyre nehezebben tudta megvakarni a saját autó utáni vágy okozta viszketést. 2007-ig kellett várnia a tuti tippre. Az egyik lowrideres cimbora hívta, hogy talált egy jó alapot, el kéne menni megnézni!
A tuti tipp egy 1984-es Olsdmobile Delta 88 Royal Brougham Coupe volt, aminek már az előélete kitenne egy könyvet. Az első magyar tulaja egy vándorcirkusz artistája volt, aki egész Európát bejárta vele. Tőle egy állítólagos gázolajcsempészhez került, hisz az 5,7 literes dízel V8, megáldva egy házilag épített, hatalmas tankkal tökéletessé tette a feladatra. Innen került az Olds Chikanóhoz, és lett a világa közepe. Akkoriban még a Rockauto-Ebay nem volt olyan egyértelmű, a hazai cserekereskedelem, a haverokkal háztájiban szerelni annál inkább. Egy kisebb ajándékcsomag így is Chikano ölébe hullott. Az első találkozón, amire az Oldsmobile-lal ment, odalépett hozzá egy idős férfi, hogy ez bizony az ő autója volt. Az artista volt az, aki a történetek mellett még a padlásán porosodó, megmaradt alkatrészeivel is megajándékozta Chikanót.
A kikönyökölt dízel viszont valahogy nem volt az igazi, Chikanónak működő benzines kellett. Egy bontásra ítélt, osztrák Olds 5,7-es small blockját és 350-es váltóját sikerült megszereznie, úgyhogy már semmi sem állta útját a csibészkedésnek, az autója elsőszámú funkciója a gumifüstölés lett. Egy ideig ez jó játéknak tűnt, de aztán csak elkezdte vonzani az aszfalt közelsége. 2009-ben neki is kezdtek az átépítésnek, a cél a klasszikus lowrider volt, így hát sűrűbbé váltak az éjszakába nyúló, hajnalba karcoló szerelések a haverokkal.
A lasszikus, hidraulikus rendszerek ára megfizethetetlennek tűnt, az egyszerűbb, olcsóbb, pneumatikus futómű lett az irány. Az "egyszerű" persze viszonyítás kérdése. Egy-két alkatrészt csak kintről tudtak megrendelni, de amit lehetett, kompresszort, tartályt, csöveket, itthon szerezték be. Végtelennek tűnő totózás indult a konzolok, csőhosszok és egyebek összeházasításán. Az eredeti, egyhengeres kis kompresszor rendre leszívta az aksit, ezért lett helyette egy nagyobb, V2-es. A kétballonos légrugó sem ugrotta meg a kívánt szintet, kintről szereztek hozzá háromballonost. 2010-re nagyjából össze is állt, működését tekintve igazi lowrider lett. Nagyjából ekkortájt alapították meg Chikanóék saját lowrider-klubjukat is, a Lowrider Amistadot.
Csak semmi pánik, egyetlen Sütiszörnynek sem esett bántódása a lowrider készítése során! Chikano 2012-ben Svédországba ment szerencsét próbálni. Itt eljutott többek között a westerosi nagy amerikai autós találkozóra is, ahol találkozott a Rollerz Only Car Club néhány tagjával, meghatározó élmény volt, de most nem is ez a lényeg. Az elhatározás már rég megszületett, hogy az Olds belsejét szőrme fedje, lehetőleg kék, hisz a fényezés is az. Kék szőrmét viszont itthon nem talált, de Svédországban igen. A poggyászába már nem fért be, másik táskát feladni már nem tudott volna, úgyhogy Chikano körbetekerte a szőrmével a bőröndöt, majd mindezt bebugyolálta műanyag fóliába, és így juttatta haza a kincset.
Ez pedig itt a lényeg, a "bajito y suavecito", az alacsonyan és lassan lelke. A lécekből farigcsált, aranyra fújt kapcsolókkal, wingardium leviosa kiáltása nélkül is emelhető az Olds fel-le, mint Pom Pom az ágon.
Chikano autója, bár nem kéne, mégis az egyik kedvenc kategóriám: amolyan Millenium Falcon. Egy egyedi, relatíve kis pénzből megvalósult nagy álom, ami már egybeforrt a gazdájával, és egymást határozzák meg. Mindig van mit hebrákolni, sose lesz kész, de bármi is van, egy kis kreativitással, jó sok törődéssel az úton tartható, mert ott a helye!
A milleniumfalconság pedig megannyi apró részletben visszaköszön. Nem csak az itt-ott megbújó Ford, vagy éppen Skoda alkatrészekben, de az olyan megoldásokban is, mint az egyedi orrdísz. Mivel vállaltan hiányosak a lowrideres ismereteim, naivan kérdeztem Chikanót, hogy az angyalos orrdísz mit jelent a lowrider-kultúrában:
-Haha! Egy barátomnak néztem ajándékot egy serlegboltban. Megláttam ezt az angyalt, megtetszett, felcsavaroztam.
-Haha! Egy barátomnak néztem ajándékot egy serlegboltban. Megláttam ezt az angyalt, megtetszett, felcsavaroztam.
A hazai amerikai autós közösség egy üdvözölt vadhajtása az Amistad, ez az apró, de annál lelkesebb lowrideres közösség. Az autók kis számát lelkesedéssel és lowrider bringákkal ellensúlyozzák, az itthoni betonrideg valóság repedésein átpasszírozva ezt a fura, színes-szagos, a funkción önfeledten táncoló, a formát hidraulikával magasba emelő szubkultúrát. Megannyi buli, találkozó és Laposkúszásnak hívott krúzolás után itt vannak, és itt is maradnak.
Chikano
