Százezer kilométer ezres Swifttel

2011.10.10. 09:36 Módosítva: 2011-10-10 12:36:19
Azért vettem, mert tetszik. A háromajtós régi Swift szerintem szép. Ráadásul jó is. Amikor meg éppen rácáfolni igyekszik legendás megbízhatóságára, néhány marék ziziért javítható.

Kétezres évjárat, ezres, háromajtós, metálkék GLS. Szervó, klíma nincs, elektromos ablak és tükör akad. Most fordult az órám százezerre. Kicsit csalok, mert ennek csak nagyjából a háromnegyedét tekertem bele magam, de így is elegendő a táv, hogy mélyebb következtetéseket vonhassak le.

Öt és fél évesen, 27 000 kilométerrel vásároltam. Ha jól emlékszem, alku után valamivel kilencszáz felett, ami már akkor is sok volt egy minimál-Suzukiért. Különösen annak tudatában, hogy már érkezőben volt az új Swift, ez pedig mindig automatikusan töri le az előző generáció árát. Tudom még fokozni: kereskedőtől vettem, és ezen az is alig tompít valamit, hogy akkor épp ennél a cégnél dolgoztam.

Sérülésmentesnek árulták, ami részben igaz volt, még ha ez annyira hülyén is hangzik, mint az önmagába visszatérő görbe egyenes (= kör). A bal küszöb hátulján, alul volt némi sminkelés, de ha javítva is volt, igazán profin csinálták meg. Nyugodtan ültem bele, bízva abban, hogy megbízható, olcsó autót vásárolok, és nem fogom a gatyámat rákölteni.

Így is lett. Az időszakos szervizeken kívül némi ablaktörlő lapát, izzó fogyott. Az első nagyobb befektetés a kipufogó cseréje egy év együttlét után. Akkoriban kétféle lehetőség adódott: gyári, vagy neves gyártó terméke harminc-negyvenezer között, vagy olcsó, noname verzió tizenhétezer körül. Azt gondoltam, legyen jó legalább öt évig, vásárolok egy jóféle Bosalt, drágán. El is költöttem rá egy zsák pénzt – elárulom, nem bírt egy évet, és rondán kinyílt a hátsó dob pereme. Szerencsére garanciában cseréltük, egy újabb Bosalra.

Ez a hiba egyébként az első komolyabb út előtti átvizsgáláskor derült ki, 2007-ben ugyanis tragikus hirtelenséggel kitaláltuk, hogy kiugrunk Zwickauba a nemzetközi Trabant-találkozóra, az ötvenéves jubileumra. Igen, Swifttel, ide köpjetek, épp nem volt olyan megbízható Trabantom, amivel nyugodt szívvel nekiindultam volna. Suzukiztunk tehát, a csütörtöktől vasárnapig tartó partira elindultunk péntek este. A nagyjából ezer kilométeres távot szinte végig autópályán tettük meg, komoly tempót diktálva az ezres varrógépnek. Természetesen gond nélkül teljesítette a hazautat is, azonban kiderült, hogy a big block 1,3-hoz képest hajszolt üzemben hipp-hopp megnő az étvágya. Nagyjából egy tankkal többet kívánt a kétezer kilométerre, mint amire az itthoni fogyasztás alapján számítani lehetett volna. Szívtuk is a fogunkat, hogy az el nem költött eurómorzsákból jusson még benzinre a határig.

A következő évben – én nagyjából 60 000 km-nél jártam ekkor – itthon elhatalmasodott az etanolláz. Öt kilométerre dolgoztam az otthonomtól, így nem annyira a fogyasztáscsökkentés, inkább a kíváncsiság okán próbáltam meg, mit szól ehhez a Swift. Itt olvasható, ezért csak röviden foglalnám össze: 5,8 l/100 km fogyasztás etanollal, különösebb gond nélkül, az üzemanyagnyomás emelésével.

Eddigre túl voltunk három olajcserén. Kétszer cseréltünk üzemanyagszűrőt, háromszor légszűrőt, egyszer féktárcsákat betétekkel. A vásárláskor kapott új váltóolajat is, plusz valamelyik vizsgán felraktuk a vonóhorgot. Minden egyéb alkatrész tette a dolgát, ahogy illik. Még a kuplung is, pedig miután a Lőrincz-testvérek Renault Masterét a mögé akasztott trélerrel, azon pedig a tőlem frissen megvásárolt púpos Trabant kombival levontattam az M0 Duna-hídjáról, mindenki arra tett, hogy hamarosan le kell húznunk a váltót a helyéről.

Aztán az egyébként karcmentes autó megkapta az első pofont az élettől – szigorúan tekintve az én hibámból. Egy Punto I-est sikerült megtalálnom hátulról, miután kikanyarodott Százhalombatta felől a hatos útra, de közben meggondolta magát. Én szerencsére csak csorogtam utána csúsztatott kuplunggal, de arra nem számítottam, hogy megáll, mert valahol Ercsi környékén látott egy felénk haladó autót.

Egy percig nem volt kérdés, hogy enyém a felelősség. Vásároltam neki egy új hátsó lökhárítót a szilánkosra szakadt helyett, lefényeztettem, ő pedig büszkén járt vele egy hétig, amíg a parkolóban le nem tolatta egy beton virágvályúval. A Swift ettől valamivel jobban járt, kissé megroppant a géptető íve a díszrács mellett és egy hangyányit elmászott a hézag. Hagytam, ahogy van, méregdrága egy ’97 utáni géptető.

Aztán jött Vályi, a lidérc. Valahol hallhatta, hogy a Trabant lámpakarika a világ legkeményebb tárgya, ezért a négyüteműm bal elejével előbb egy vaskos fát próbált meg gyökerestül kifordítani, majd – tíz perccel később – a megmaradt jobb oldali lámpakarikát tolta bele a Swift hátsó ajtajába. A mai napig ott a nyoma, de szerencsére komoly kárt nem tett a csomagtérfedélben. A történet alig ülepedett le, néhány nappal később még újdonságként meséltem, amikor az érkező Sabc a „…hát nem nekem jött a Pista a Trabanttal?” végszóra belépve csak ennyit fűzött hozzá: „Én meg az E34-gyel most.” És tényleg, a ház előtt parkoló Swift megkapta az ezüst festékmintát is a jobb hátsó sárvédőívre. Ez van, a világ változik, régen az úttörőnyakkendőre gyűjtöttük a barátok aláírását, ma pedig a dukkón hagyják ott kézjegyüket.

Na persze kapott azért ezen kívül is egy-két karcot szegény, lakótelepen parkolt, amióta megvan. Szerencsére azonban a szemközti óvodába érkező anyukák túl nagy kárt nem tudtak tenni benne.