Adatlap Infiniti M 35h GT Premium - 2012
Épp egy tökmagos zacskó kibontásával lehettem elfoglalva, amikor a tesztautó-draftoláson meghallottam a szót: Infiniti. Stipistop! A csajom természetesen meg van halva az Infinitikért, ahogy az emberiség 71%-ának csaja úgy általában. Meg is nyertem az Infinitit, de sajnos nem azt, amelyiktől elalélnak a csajok.
Ez az Infiniti nem az az Infiniti. Az Infinitik alapvető tulajdonsága, hogy látványosan szépek, ez pedig látványosan nem szép. Nem rondáznám, inkább azt mondanám, nem vészes, inkább kicsit furcsa, mint mondjuk egy babzsák, amiről most kelt fel Schmuck Andor. Az arca nagyon hasonlítana az új Jaguar XJ-ére. Jogdíjproblémák nem is lennének, hiszen az Infiniti előbb volt kész, a Jaguart viszont valahogy szerencsésebb kézzel fejezték be.
Az Infinitinél pedig nem tegnap óta van magas fokon a formakultúra: itt volt például a nyolc évvel ezelőtti FX: ha most kerülne a piacra, sőt, ha csak úgy az ismeretlenségből hirtelen bemutatnák a 2012-es genfi szalonon, tátott szájjal bámulnánk: egy másodpercet sem öregedett. Tökéletes. A szerkesztőségben én vagyok az, akinek a legkevésbé tetszik, szerintem van benne nagy adag proto-metroszex, de én is azt mondom, hogy tökéletes. Hozzá képest az M úgy néz ki, mint egy KIA Magentis facelift: nem hogy befejezték volna, de túl sokat dolgoztak rajta.
Az enyhén félresikerült autóknál általában nehéz konkrétan rábökni valamire, hogy íme, a bűnbak, ez öli meg a dizájnt, de itt könnyebb dolgom van: a hűtőrács az. Annak is a két felső csücske. Ha azt valahogy kireszelnék belőle, akár jó is lehetne. Emlékezetes nem lenne, a már említett FX értelmében, főleg azért, mert a hátulja valahogy corollásra sikerült. Az oldalnézet rendben volna, de sajnos abba is belelóg az a hátsó lámpa, amivel nincs nagy baj, csak hogy egy Corolláéra emlékeztet, ami azért épp elég nagy baj. Egyébként pedig szép volna, ügyesen hullámoztatják a lemezeket,
A belseje nem akkora csalódás, de csak mert a többi Infiniti belseje túlságosan is hasonlít egy átlagos Nissanéra. A Nissan-belsőkkel persze különösebb gond nincs – egy Nissanban. Ez viszont a Nissan külön futtatott luxusmárkája, és a Toyota speciel elég jól leplezi a Lexusok származását. Az Infiniti M-ben minőségiek a anyagok, de a formák helyenként határozottan elszomorítóak. A középkonzol felső része például olyan, mintha a válallaton belül nagy tekintélynek örvendene az a dizájner, aki a Primera műszerfalának lépcsős gombsorait kitalálta. Pedig rajta kívül ez senkinek nem jött be igazán, már akkor sem.
A kényelem fejedelmi, amiben az az attrakció, hogy az M lényegesen nagyobbnak érződik, mint például a Jaguar XJ, pedig sokkal kisebb, egy másik kategória: a tengelytávja bő tíz centivel rövidebb. De ezek a hullámzó vonalak, lendületes ecsetvonások, csavart kilincsek… Egyszerűen ízléstelen. Azt is érteni vélem, hogy az emblémával a végtelent akarják szimbolizálni, de ez emblémaként egyszerűen nem működik – egy ezüst briós hülyén néz ki egy luxusautó kormányán.
Rengeteg az extra, kormányfűtéstől üléshűtésig, és csak egyet emelek ki. A klímához tartozik egy fenyőfás gombocska is, ez a Forest Air funkció. Az erdei levegőt az Infiniti úgy értelmezi, hogy az autóban sem szárazabb a levegő, mint a környezeté, tehát a klíma nem feltétlenül szárítja ki a levegőt, hogy aztán ropogósra aszalódjon a nyálkahártyánk. Én például ezért is csak közvetlen életveszélyben használom a klímát. Az Infiniti Forest Airje emellett nem csak szűri, de szagtalanítja is a beszívott levegőt. Először is nem az utasok arcába nyomják a levegőt, hanem huzatmentesen áramoltatják. Hogy ezt az ML Merciben, az E osztályban, vagy a VW Phaetonban játszották-e először, nem tudtunk egyességre jutni, de játsszák csak minél többen, mert jó.
Legjobban azonban azért szerettem az Infiniti M-et, amennyire és ahogy megy.
