Ezt nem hiszed el

Opel Corsa OPC Nürburgring edition - 2012

2012.05.08. 06:11

Az autóipari lehúzás magasiskolája: végy egy nagyon erős, közepesen ügyes Corsa OPC-t, matricázd fel a Nürburgring sziluettjével, tuszkolj alá nagy kereket és add el még egyszer, drágábban, újracsomagolva.

Cinikus voltam, mint a Terminátor, amikor először olvastam a hírt, hogy az Opel egy limitált kiadású Corsa OPC-t dob piacra. Kicsit talán a csalódottság is kerülgetett, hiszen az Insignia OPC bemutatóján én elhittem nekik, hogy tényleg nem a pénzszerzés, hanem az élményautó-gyártás a céljuk. Volker Strycek olyan meggyőzően beszélt a súlycsökkentésről, a függőcsapszegről és a sperrdiffiről…

Ráadásul minden új generációval egyre csak jobb lett az Astra OPC, melyet ma már nem ciki együtt említeni egyik erős top-hatch-csel sem, az előző Corsa OPC sem volt rossz, bár még mindig inkább volt erős, mint szórakoztató, a mostani D Corsa OPC egy meglepően ügyes, minimálisan béna kisautó, és ott az Insignia is, ami első próbálkozásra (abban a méretosztályban) nem rossz. Fejlődtek, tolták az élményautó-szekeret, most pedig le akarnak húzni?! Így álltak a dolgok 2011 januárjában.

Aztán egy nap Bandi szédelgett be a szerkesztőség ajtaján, eleinte nehéz volt vele szót érteni, mert leszakadt állkapcsával dekázgatott, de csak kinyögött egy vaze-t, elhasználva ezzel napi mondanivalójának háromnegyedét. Márpedig ha ez a félsváb futóműmérnök imigyen megnyilatkozik, akkor ott történt valami.

Sokat nem árul el az OPC Nürburgring Edition külseje. Egy mezei Corsa OPC-hez viszonyítva talán csak a 2 centiméteres ültetés tűnik fel. A 18-as felnikre gőzölt /35-ös Contintental SportContactokat maga alá húzva úgy néz ki, mint egy Hot Wheels kisautó.

Nézzük a morcos kiállást, a széles felniket, a küszöbtoldatot és a visszapillantó tükrök finom, levegőbarát formáját, és eszünkbe sem jut, hogy ez tulajdonképpen az a bénácska, esetlen dízel ütvefúró közeli rokona.

Odabent persze vissza-visszaköszön egy-két béna megoldás, az alulra helyezett – ennélfogva nehezen kezelhető – navigációs fejegység, a súlyos Fidesz-háttérképre emlékeztető, ordenáré narancs kijelző fent középen, melyről a hetven méterrel mögöttünk jövő Kamaz sofőrje is Visin nélkül leolvassa, hogy éppen 352 kilométert tudunk még megtenni a maradék benzinnel, vagy a kizárólag a menüből kikapcsolható klíma, netán a fél centire a pohártartó elé helyezett USB-aljzat, mely egyszerű döntés elé állít minket: vagy zenét hallgatunk pendrive-ról, vagy a félliteres vizespalackot helyezzük el.

Igen, érdeklődők felfedezhetnek hátsó üléseket is, de ne tápláljanak hiú reményeket, a két pengevékony, ámde méretes és lényegében hibátlan Recaro sportülés mögött annyi helyük marad csupán, melyhez képest a Nürnbergi Vasszűz is tizennégy fúvókás jacuzzi. Elméleti síkon több helyzetben rögzíthetőek a hátsó üléstámlák is, de legjobb, ha lehajtjuk őket, akkor akad némi csomagterünk is. Akarják tudni, hány liter így a csomagtartó? Nem tudom, mert nem is voltam kíváncsi rá, mondjuk egy 86-os LCD tévé elfér benne állítva, döntött támlákkal fekve is, kit érdekel? A kutyát sem, ez az autó semmilyen szinten nem a praktikumról vagy a világító sminktükrökről szól (a vezetőoldalon nincs is).

– 550 horsepower, this is not your average Sierra – konstatálta a mikrofonba a legendás Gordon Murray, amikor Tim Harvey és Andy Rouse az évszázad versenyét mutatták be az RS500-asokkal a Birmingham Superprix-futamon.

– Kétszáztíz lóerő, ez nem az ön szokványos Corsája – mondom én, miközben egy hajtűkanyar előtt visszahúzom kettőbe és padlóig nyomom a gázpedált a kijárati íven. És nem is egy mezei Corsa OPC. Ez egy teljesen másik autó, ez _az_ az autó, amelyiket komolyan kell venni. Ez az autó, amelyik alá a Bilstein pakolta a legjobb – utcán még használható – futóművet. Ez az az autó, amelyen úgy lett 2,5 kilóval kevesebb az első kerekek rugózatlan tömege, hogy közben négydugattyús Brembo nyergeket és óriási tárcsákat kapott.

És nem kis neveket alázott meg a versenypályán…