Mutass jobbat olcsóbban

Suzuki Swift 1,4 T Sport - 2018.

2018.07.09. 06:28

Rég voltam akkora sztár autóval, mint a Swift Sport: a tapolcai Tesco előtt egy hölgy azzal támadott le, hogy úristen, milyen fantasztikus színe van, pedig ő egy mentazöld Corsából szállt ki, ami fokozottan menő. Ezen felül is voltak találkozások, például sem RS Audival, sem AMG Mercikkel nem lehet ilyen könnyen új barátokat szerezni. Naná, hiszen a Swift volt az az autó, amibe a rendszerváltás után mindenki apukája átült egy kevésbé szép emlékű szoci csoda után, ez pedig mélyre plántálta az autó gyökereit a társadalomban.

Kedves a népléleknek, ez meg ráadásul a Sport, vagyis a nép egyszerű gyermeke, ami fenyít. Illetve nem. Vagyis de, csak nem úgy. Előrebocsátom: amennyire bölcsészként meg tudom ítélni, a Swift Sport mérnöki szempontból elég jól sikerült holmi, csak éppen nem bizserget semmit. Nem vagyok egy nagy sommelier, de vannak autók, amiken a motor beindítása utáni ötödik másodpercben érezni, hogy ez az, ez megural, erről szól a sportos kisautó. Úgy szól a motor, olyan érzés kattogtatni a váltót, és még a parkolóház felhajtójára rákanyarodva is érezni, hogy a kormány nem csak az irányt szabja meg, de tapogatja az utat. És Swiftnél egyiket sem éreztem.

A hiba simán lehet bennem, hiszen az ezres, háromhengeres szoft-hibriddel akkorát autóztunk Albániába menet, hogy az akkor még csak lebegtetett Sportot látatlanban a sztratoszféra környékékre vártuk. És amikor az ember ennyit srófolja az elvárásait, nem feltétlen az autó hibája, hogy nem ugorja meg. Ezzel a fajta csalódottsággal indult a kapcsolatunk, hiszen az egyetlen valós élmény a Swift Sportba való beüléskor az volt, hogy ejnye de jól tart az ülés, combnál kicsit még szűk is. Motorhang sem volt, a kormány sem gyilkosan éles, főleg középállásban pontatlan, és gyanítom, hogy a motorhoz sem nyúltak, csak simán átemelték a Vitarából, mindenfajta szoftveres piszkálás nélkül.

Bőszen tol, 2000-es fordulattól bárhol, mintha nem is egy 1,4-es turbó, hanem egy jóval nagyobb szívómotor lenne. Kedves geg a digitális töltőnyomás mérő, amely számokkal ugyan nincs felosztva, de a fordulat emelkedésével, a nyomatékcsúcs után visszaesik az ábra, tehát valószínűleg nem csak egy animáció, hanem valódi értéket mér. Ugyanígy hasznos, hogy van olajhőmérő, sokszor látszott is, hogy az igazán fontos kenőanyag hőmérséklete még sehol sincs, amikor a vízhőfokmérő alapján már bátran toltam volna a Swiftnek.

A sportosságra utaló műszerek részei annak a színháznak, amit a kategóriától várunk, az ilyen gegeket kellett volna folytatni. Például valami röfögős kipufogóhanggal: ha már ott a két kipufogóvég, amelyeknek oldalanként a 70%-a króm, akkor igazán vihettek volna bele némi tüzet. Nem vágyok olyan önfeledt tüzérségi támadásra, amit a Hyundai i30N csinál már akár egy párhuzamos parkolásnál is, csak érezzem, hogy nem porszívót, hanem hotheccset vezetek. Főleg azért kár a morajért, mert fordulaton velős, sportos négyhengeres motorhangja van, innen is csókoltatom azt a fejest, aki a tervezés korai szakaszában a négyhengeres motort ikszelte a lehetőségek közül. A Firesta ST-be szívfájdalom nélkül költségcsökkentettek egy háromhengerest, mentségükre legyen mondva, az legalább istentelenül szól.

8,1 másodperc kell neki százig ami már egy TDI Passatból is megmosolyogtató, de a gyorsan menés úgyis a kanyarokban kezdődik. Nem is a motor ereje, hanem a karaktere nem passzol a képbe, simán elhangolhatták volna, hogy egy kicsit feljebb, de egész kicsit nagyobb tűzijátékkal legyen meg az ereje. Minden más szempontból támogatom a széles tartományban érkező erőt, itt viszont sokat tenne a hangulathoz, ha egy határozott ponton harapna, de ott nagyot. A váltó is tisztességes, kicsiket ejt, ellenben hatodikban nem hangos. Még csak a pontosságot sem lehet felróni, neki, egyedül a kar által bejárt út hosszú, ha magából a botból vágnak három centit, már kellemesebb lenne.

A futóműbe viszont nem tudok belekötni: közel sem olyan hardcore, mint a Fiesta ST, ez inkább a jó kompromisszum, amit mégis inkább a sportosság irányába toltak el. Istentelen nagyot lehet vele kanyarodni, és persze, eltolja az elejét, ha túlságosan eleresztjük a haját, de valahogy az is kiszámíthatóan történik. És akkor, valamikor éjfél után, Sopronból Tapolcára menet megértettem a Swift Sportot. Üres volt az út, Sümeg után meg még a nyomvonal is szinte kívánja a huligánkodást, és ott összeállt. Elkezdtem érezni, hogy mennyire nincs súlya (975 kiló), hogy mennyire okosan terhel át kanyarokban, és hogy mennyire jól osztották ki a fokozatait. Ilyenkor a kormány is magára talál, és bár sok visszajelzés nincs rajta, nagyon pontosan terelhető vele az autó.

Ilyenkor derül ki, hogy a fék nincs túlszervozva, és az is, hogy nem feltétlen kell minden autóra ordenáré széles gumi. Közel sem olyan tiszta és nyers az élmény, mint egy Fiesta ST-ben, de sem vételár sem kényelem tekintetében nem kér annyit, és szerintem jobban is néz ki. Egy jól sikerült formánál mindig szívás a rajzolóknak, hogyan csinálják meg a következő generációnál ugyanazt, csak annyi változással, hogy újnak tűnjön. A 2005-ös volt talán a legsikerültebb újhullámos Mustang, és még ma is azokra a motívumokra épül a kocsi, ma is jól néz ki, csak egyre kevésbé markáns. A vasaló Swifttel valami ilyesmi történt a második generációnál, de most, a harmadik megint elég ütős.

Mert benne van az egyes vasaló, de még sincs olyan érzésem, hogy abba toldozgattak bele, ez egy merőben új autó. Ezzel, hogy a Sport-elemekkel kicsit még vadabb lett, még inkább átjön a hatás, és szerencsére ebben az árkategóriában olyannyira nem merül fel a szénszál valódisága, a karbonmintás műanyagtoldatokat sem érezzük kellemetlennek. A kedvenc részem viszont mégis a hátsó sárvédők domborítása, amelyek a hátsó lámpákban érnek véget, olyan, mintha a kocsinak csípője lenne.

Tudja a bugit, csak a tahóság általános hiánya miatt nem fogja minden méteren előadni, hanem meg kell hozzá hajtani. Én már egy kis kipufogóhanggal is beérném, de simán megértem azt, akinek a hétköznapokban kell a nyugalom, és csak alkalmanként őrülne meg, ezt éppenséggel tudja is. 5,5 millió forintos indulóárat figyelembe véve nem is abszolút értékben, hanem ár-érték arányban zseniális. A legmeghökkentőbb az, hogy mennyire nem kér semmit a menésért cserébe: tempós országúti használattal sikerült 6,6 litert belegyilkolni, de a 160-170-es autópályázással is csak 6,9-et számoltam rátankolással. Riválisa tulajdonképpen nincs: a Volkswagen Up GTI 30 lóerővel gyengébb, a Ford Fiesta ST 60-al erősebb, a Toyota Yaris GRMN 400 darabja már a gyártósor indulásakor elfogyott. Nem váltja meg a világot, de ennyiért, ennyire szórakoztató autót más nem kínál.

Hirdetésblokkolóval néznéd éppen a Totalcart, és ettől mi éhen halunk.

A TC olvasása ingyen van, de a működtetése nem: szerzőink és családjaik táplálkoznak, és ami fontosabb: rendszeresen tankolnak, pénzért.

Kérjük, engedélyezd a TC-n a hirdetések megjelenítését, vagy ellehetetleníted a működését annak, amit épp olvasni szeretnél.