Így lettem a semmiből kis híján Audi-hívő

2018.08.11. 07:52

Ha egy vállalat azt szeretné, hogy sokan megvásárolják a termékeit, általában vesz magának egy halom hirdetőfelületet és a grammra kimért marketing üzenetet beletolja az emberek arcába. Vagy egy fokkal körmönfontabb megoldást választ és elvisz egy tucat firkászt valami puccos programra, hogy kellemes élményekkel társuljon a termék, és szépeket írjanak róla.

A fentieket észben tartva igyekeztem megőrizni az objektív nézőpontot, és már előre készültem, nehogy a végén a hasamnál fogva vezessenek. Az Audi Driving Experience ugyanis úgy nézett ki, hogy a kellemes reggelit követően egy szabadidőhombároktól mentes flottával nekiindultunk Budapestről a Balaton-felvidéknek, hogy ott csodás helyeken cseréljünk autót és/vagy együnk valami finomat. A gourmet falatok között pedig vezettünk A5 és S5 kabriót, RS5-t, R8-at tetővel és anélkül, a kis vaddisznó TT RS-t és sima A7-et és A6-ot. Az audisok szerint ez egy bevett formátum, bár inkább potenciális vásárlóknak szánják. Ha a tehetős vevőjelölt épp az S5 és az S6 között vacillál, elviszik egy ilyen túrára, és a végén vesz magának egy dízel A7-est, meg hobbiautónak egy TT RS-t. Mindenki boldog.

Az első etapon kicsit lemaradtam az autóválasztásnál. A dörzsöltebb kollégák hamarabb lecsaptak a két R8-ra, minthogy egyáltalán felcsillanhatott volna a szemem. Végül abban bízva, hogy majd a székesfehérvári cserénél én jövök, beültem anyósnak a tetős R8-ba. Zsúfolt sztrádán, egy külön gombbal tovább fokozott, amúgy is ordenáré V10-es hangját hallgatni egy ideig bizsergető, de hosszú távon nem annyira pihentető, és mivel más vezet, nem tudni mikor jön az újabb hegyomlás szerű gyorsítás százról a következő autóig.

Legalább volt lehetőségem megvizsgálni a belteret. Padlótól plafonig karbon és Alcantara, középkonzolról függő klímaszabályzó gombok és tekerentyűk, meg alul csapott, sportos kormány. Össze van rakva rendesen, az ajtóbehúzóba úgy lehet teljes erőből rettegve belekapaszkodni, hogy meg se nyikkan. A két ülés között a tűzfalban pedig van egy CD-lejátszó, vagy mi. Tudják, amibe ilyen lapos korong alakú adathordozót lehet betenni.

Mire a székesfehérvári pihenőhöz értünk, jól kimatekoztam az itiner alapján, hogy egy későbbi szakaszon majd jobban kanyarog az út, és inkább oda kellene időzíteni az R8-at. Nagy sóhajtozás közepette átengedtem az 540 lovat és duzzogva beültem az RS5-be. Ami viszont elég jó. Nyilván közúton, jogsimat és életemet féltve esélytelen megalapozott véleményt alkotni egy 450 lóerős, hegyezett Audiról. Egy épp üres körforgalomnál úgy éreztem majdnem sikerült a képességeinek hat százalékát alulról megkapirgálni. Ennyi tapasztalat alapján az RS5-ről nem mernék mást mondani, mint hogy sejtésem szerint éles szerszám lehet az Audi fiókban. Itt egy megalapozottabb benyomás.

Következő alkalommal az elképesztően gyönyörű balatonakali löszfalon cseréltünk. Mindenkinek ajánlom a környéket, az északi partról hazafelé menet pompás búcsút lehet venni a hosszában elterülő Balatontól. Elterültem hát én is az A7 jobb egyben, és nem is igazán vágytam a volán mögé. Egy ekkora utazó bálnát talán nem akkora élvezet vezetni, inkább itt utaskodok.

Bekapcsoltam az aktivizáló masszást, amitől kellemesen elálmosodtam a csendes, nyugodt hömpölygés közepette. Néha felsejlett, hogy mennyivel modernebb a beltér, mint az RS5-ben volt. Az odacseszerintett tablet helyett ebben már az újabb, integrált képernyők sorakoznak egymás alatt, gomb gyakorlatilag nincs is, mindent taccsintva vezérelhetünk. Modernnek modern, de odapillantás nélkül nehéz jó helyre bökni.

Egy andalító fél óra után az A7-ben, a következő állomáson beérett a mestertervem és megszereztem az R8 kulcsait. A start gomb megnyomásával, kulturált környéken vállalhatatlan durrogással ébred a szörny. Pont a leghosszabb és legkanyargósabb etap következett, bőszen meg is indultam, hogy majd milyen jól megzabolázom. Lelkesedésem hamar frusztrációba fulladt, ugyanis a stilizált térkép alapján a szakasz ugyan kanyargósnak tűnt, de a valóságban hosszú, elnyújtott ívekből állt, ahol bőven kétszáz feletti tempónál kezdené abbahagyni a látványos unatkozást a technika. Az meg ugye sok.

Maradtak tehát a haladás irányával párhuzamos alkalmi g-erők. Mert gyorsulni és lassulni az tud, de nagyon. Három és fél másodperc alatt megvan a száz, amiből következik, hogy ezek a vidám pillanatok sem tartottak sokáig. Az erre a hétre meghirdetett, összehangolt traffipax-fesztivál közepén inkább jobb a békesség. A lassan csordogáló forgalomban arra jutottam, hogy ebből sem lesz átfogó teszt, ahhoz ugyanis kellene egy Hungaroring, meg néhány évnyi versenytapasztalat. Úgy jártam az R8-cal mint az egyszeri turista, miután végig pancsolt egy all inclusive hetet a bangkoki szálloda medencéjében. Elmondhatja magáról, hogy járt Thaiföldön, ahol sokat süt a nap, de ha megkérdezik, hogy milyen az ország, a svédasztalos reggelivel válaszol.

Az etap végén begurultam egy elegáns borbirtok étterme elé és egy apró bokabillentéssel, könnyed robajjal búcsúztam a magas élet illúziójától. Aztán egyből vissza is csöppentem, amint átültem az A6-ba. Nyilván ritkábban tűnik fel nagyra nőtt és sima gyerekek szobájában poszterként, mint az R8 és egészen más szempontok szerint számít magas életnek a birtoklása, de az a földöntúli béke, ami az A6-ban fogad, bizony poszterre kívánkozik.

Otthon, bekapcsolt ventilátorral nagyobb a hangzavar, mint autópályán az A6-ban. Az úthibák lényegtelenné válnak a légrugók alatt, miközben szellőztet és masszíroz az ülés. Ha a sebességérzet hiányából adódóan véletlenül átlépnénk a korlátozást, a gázpedál diszkréten megzizzen. Ha meditálás közben elhagynánk a sávot, finoman visszakormányoz a megfelelő ívre. Egyértelműen az A6-ot volt legkomfortosabb vezetni, már csak azért is, mert a maga semleges nyugalmával nem kényszerítette folyamatos viaskodásra a vandált a józan ésszel. Harmonikusan rímelt a környezetére. Bármikor beülnék egy Ingolstadt oda-visszára, pihenésként.

Az utolsó szakaszra sikerült megkaparintani a TT RS-t. A kis agresszív öthengeres vaddisznó olyan pofátlanul röfög bele a világba, hogy öröm hallgatni. Cserébe egyáltalán nem lehet beférni hátra. Nagy nehezen kifacsart bokával még be tudtam avászkodni a hátsó sorba, de amint rám csukták a kedves kollégák az ülést, a sípcsontom ott helyben belilult, és azt éreztem, hogy másodpercekben mérhető az idő, amit el tudok tölteni ebben a kalodában. Az ülések lehajtásával viszont értelmezhető méretű csomagteret kapunk, ami az R8 orrába elhelyezett cipősdobozhoz képest egész jó.

Ezzel az autóval úgy lehet hétvégente a versenypályán megőrülni, hogy a mindennapokban is élhető két emberrel. Majdnem meg is vett kilóra, de a rövidke út alatt nem tudtam neki megbocsátani, hogy kézi váltónak tűnik az automata előválasztó karja. Nyilván tudom, hogy nincs belőle kézi, de ilyet akkor sem illik. Az a pillanat, amíg az ember a szemének hisz, majd utána a felismerés, hogy ez is csak egy automata, egyszerűen nem fair.

Miután kihevertem a TT RS-t, hazafelé menet kezdtem összegezni a meglehetősen tömör nap tapasztalatait. Audit venni drága dolog, és nem gondolom, hogy maradéktalanul érződik a felár a mindennapi használat során. Látszik, hogy rengeteg mérnökórát öltek bele, de az R8 hetvenmilliós árából nekem jó, ha negyven átjött. Az viszont tagadhatatlan, hogyha az ember sok pénzt szán arra, hogy prémium autót vegyen, akkor ízléstől függően egy Audiban feltehetően megtalálja a számítását. Ettől függetlenül a nap vége felé már kezdett kicsit sok lenni a karika, bár nem hiszem, hogy bármelyik autót kidobnám a garázsból.