Menetpróba: Kia e-Soul – 2019.

A doboz mindig jó. Aki egyszer is eljut Japánba, őrjöngve vágyni kezd kei-autóra, a veteránosok rajonganak a Volkswagen Transporter 1-ért és a Barkasért, s a szívünk alatt valahogy mindannyian őrizgetünk egy rejtett vonzalmat az olyan furcsaságok iránt, mint a Scion Xb, a Toyota Urban Cruiser, a Nissan Cube, vagy – hogy ellépjünk Japántól és a stílus legjobb epigonjával hozakodjunk elő – a Kia Soul.

Teljesen megértem azt, aki imádja a Soult, pedig a koncepció ronda nyúlása a három japán elődnek, amiket felsoroltam. A Kia mégsem átallotta angol nyelven „léleknek” nevezni az autót, mely szó kicsit Dél-Korea fővárosának nevére is utal. A Kia annyival csinálta jobban a dolgot a japánoknál – legalábbis a mi nézőpontunk irányából -, hogy míg a Toyota a Scionnal Amerikát célozta, ezért olyan autó itthon csak szürke-importos, használtban létezik, a Nissan soha nem akart látható darabszámban eladni Cube-ot mifelénk, a Toyota másik Urban Cruisere pedig nem mert eléggé kretén lenni ahhoz, hogy a kultcuccokra jó orrúak kiszagolják, addig a Kia felnyalta az ilyesféle furcsaságokra vágyó vevőket. Nagyjából az összeset.

A Soul már elsőre is elég korrekt volt, bár az ütemre harsányan villogó, ajtóba tett hangszórókat túlzásnak tartottam benne, a belső terének anyagai a legolcsóbb kisautókéval jártak egy ált. isibe, a rugózást meg valahogy kifelejtették a csomagból. Ugyan már, ki látott pihe-puhán rugózó hűtőszekrényt? És akkor nem beszéltünk a szélzajról, a motorzúgásról... De legalább nem volt túl drága – ezért szerintem így is túl kevesen vették meg.

A második már jó kocsi volt, hülye hangszórók, szélzaj és vibrációs fogkőleszedés nélkül. És abból már volt villanyos változat, a Soul EV, teszteltem is, már akkor is egészen autónak tűnt, bár a 110 paccantyúval nem volt valami erős, nem ment valami messze és nyunnyogott. Aztán – mit tesz isten – a második Soul utolsó forgalmazási évében több EV-t adtak el, mint benzinest és dízelt együttvéve, ezért a Kia úgy döntött, a harmadik generációból, legalábbis Európának, kizárólag villanyosat ad. Lett is más neve: mostantól e-Soulnak hívják, amire itt a dániai Tannistesten (nagy Év Autója előtesztelés) Anti kollégám rögtön el is sütött egy obszcén poént, ami csak angolul működik, mert úgy van áthallás. Alapvetően mindegy is, csak eszembe jutott.

Ez az autó pedig ahogy van, zseniális, igazából nem akarok rá semmiféle kritikát írni, mert bármi fájna, amit mondanék. Amúgy se nagyon tudnék. A forma, elöl a keskeny led-fényszórókkal és a faron levő képkereten körbeszaladó, szintén ledes világítással japánrajzfilmesebb, mint előtte volt bármikor, ha van rá bármilyen mód, hogy egy meghatározott derékszögekből és síkokból álló hűtőszekrény-dobozt viccesebbé, gusztábbá és emlékezetesebbé tegyünk, azt valahogy így kell.

Hosszabb az előző Soulnál, ez most már 4,2 méteres, bő öt centivel több, mint az előző volt. Hétféle egyszínű és hétféle duplaszín-kombinációs festéssel rendelhető meg, hajtás-variánsból viszont csak kettő van: a gyengébb, 277 kilométeres (WLTP) hatótávolságú, 39,2 kWh-s akkuval szerelt, 136 lóerős változat, illetve ez, amit Dániában teszteltem, a kontinenseket átszelő méregzsák, a 452 kilométeres hatótávú, giga-64 kWh-s akkut hordozó, 204 lóerős, a 0-100-at majdnem GTI-szinten, 7,9 másodperc alatt tudó, erős változat.

Egyszerre imádni való a kinézete, kényelmes és letépi a fejed. Kinyitod az ajtót és csak belesétálsz, akkora benne a hely, az ülések kivételesen kényelmesek, a szélvédő megnyugtatóan távol van, mint valami csőrös kamionban, a hátsó utasok eltűnnek a hátsó üregben. És ha arra gondolnál, hogy úúú... ennek a sarkosságnak, pici dobozba rejtett hatalmas térnek még böjtje lesz mindenféle zajok és billegések formájában, akkor tévedsz.

Semmi nincs belőle. Semmi.

A Kia e-Soul erős változata eleve csak 1,7 tonnás (a gyengébbik csak 1,55), ami villanyautók (pláne az ekkora akkut hordozók) között szinte pehelysúly, köszönhető ez a vegyes alu-acél karosszériának és a rendkívül modern, kompakt és könnyű, egyedi Li-Ion akkutechnikának. Az e-Soul akkuinak energiasűrűsége állítólag kényelmesen meghaladja „Európa legjobban fogyó” villanyautójának energiasűrűségét. Mielőtt itt mindenki a Tesla Model 3-ra gondolna, nem árt tudni, hogy 2018-ban a Mitsubishi Outlander PHEV-é volt ez a dicsőség, de ha tisztán a jól fogyó villanyautókat keressük, a bármilyen Teslákat akkor is megelőzte a Renault Zoe, a Nissan Leaf és a BMW i3. Léphetünk.

Az a szép, hogy az 1,7 tonnás saját tömeg java része az e-Soul aljában lakik, emiatt a vasalóautó tömegközéppontja lejjebb van a legtöbb lapos építésű, de belső égésű motorral szerelt kompakténál. Nem billeg, nem támolyog, nem libeg-lobog, csak célszerűen tapad az úthoz. Baromi jó. És még rugózni is tud, már amennyire ezt a kellő feledést garantáló távolságban elhelyezett dán huplikon meg lehet ítélni. Nem véletlen talán e sok jóság, hiszen az e-Soul alatt hátul rendes, többlengőkaros futómű mocorog, amikor például a Golf legtöbb verziója, az Astra, de még a Mazda 3 alatt is egy darabba hegesztett, primkó, csatolt lengőkar dolgozik. Érdemes más szemmel nézni erre a jópofa dobozra, mert a héja alatt nagyon is komoly szerkezetet hordoz.

Az elődhöz képest a kormányzását is közvetlenebbre vették, a végeredmény pedig nemcsak egy megnyugtatóan kellemes, hanem kérésre kifejezetten sportosan mozgó valami lett. A sportossághoz pedig súlyos partner a villanyhajtás, 204 lóerő és 395, már a földszinten fészkelődni kezdő newtonméternyi nyomaték ugyanis úgy repíti a dobozt, mintha falevél lenne. Lássuk csak, létezik vajon doboz formájú falevél? Hm...

Szélzaj pedig nincs. Azaz alig, tehát szinte nincs. A futómű felől se jönnek zajok. Az egész láda belülről sokkal inkább tűnik egy Miele-fagyasztó masszív belsejének, mint annak kartondobozának. Merev, pontos, zajmentes, célszerű is. Becsukod a szemed és azt leszámítva, hogy a lábaid a szokásosnál inkább lefelé nyúlnak a pedálokhoz, akár valami kupésított Kiában is ülhetnél, s ez 2019-ben már abszolút dicséretnek számít. Sokkal többre és elegánsabban képes ez az autó, mint azt bárki a külseje alapján gondolná – ebben rejlik az egyik legerősebb meglepetésfaktora. A másik pedig akkor jön, amikor az ember körülnéz benne – úristen, ennyi levegő, ennyi felesleges tér körülöttem, hihetetlen. És a lelkedben máris mézként omlik el a helypazarlás ma szinte megengedhetetlen luxusa.

Amúgy meg az az egész belső tér barátságos, a mindent beborító, fekete kőolajszármazék-tenger ellenére még otthonos is, de baromira. Dominálnak a lekerekített formák, a középkonzol például olyan, mint azok a rettentő modern, keret nélküli, a sarkosításos korszakot vagy tizenöt évvel megelőző, elsősorban hatvanas évekbeli James Bond-filmek szuperdrága nappalijaiban előbukkanó, színes, pőre tévék voltak.

Ebben a régimodern-formában viszont 2019 technikája lapul – az ott levő, már igencsak sarkos LCD-kijelző 10,25 collos átlójú, s például olyanra is képes, hogy két, különféle platformon működő, rákapcsolt mobil telefont egyszerre kezeljen, osztott képernyőn. Sőt, még a régi hangszóróvillódzásból is megtartottak egy keveset, mert ebben a harmadik generációs kocsiban a mindenfelé elrejtett, ledes díszcsíkok kezdenek villogásba a zene ütemére, ha úgy paraméterezzük a hifit. A hifit, ami mindig is a Kia Soul erőssége volt – s most például a Harman-Kardontól származik, tehát nagyot üt. Emellett az e-Soul természetesen képes második szintű önvezetésre, van benne sávtartó, keresztforgalom-figyelő, nagy felbontású tolatókamera, vészfékező, gyalogoselütés-védő és minden egyéb, amit manapság ezen a szinten adni szokás.

Amellett, hogy rendesen nagyot lép, kanyarodik, rugózik és jól is utazik, még játszani is lehet vele. A kormánya mellett ugyanis ott van két flepni, mint a jobb robotizált autók volánján. Ezek a flepnik azonban nem kapcsolgatásra valók, hanem a motorfék-regenerálás szintjét állítják fel és le három fokozatban, illetve van egy negyedik lépcső is, amelyben az autó csak a gázpedál használatával gyorsítható, lassítható és megállítható. Persze, ha vészfékezni kell, még mindig szükséged lesz a középső (azaz itt inkább a bal oldali) pedálra. Ha pedig valakinek ez az egypedálos üzemmód smafu, mert látta már mondjuk, a Nissan Leafben, akkor előveszek egy másik ütőkártyát – az e-Soul fordulókörének átmérője mindössze 10,6 méter. Erre mondják, hogy tízforintoson megfordul.

Aztán akadnak kifejezetten okos dolgok is. Ilyen a fűtőrendszer, amelynek van egyszemélyes, extra takarékos módja is, amikor csak a vezetőnek jut meleg, az üresen hagyott székeket viszont hagyja hidegben az autó. No meg a mobilra tölthető UVO app, amellyel távolról (akár a Föld túlsó feléről) is irányíthatjuk, mikor kapcsoljon be a töltés, meg tudjuk nézni, hol tartanak az akkuk, sőt, a klímaberendezést is bekapcsolhatjuk. Ja, a csomagtartónak is masszív, kétrészes padlója van, amely egy mozdulattal egy magasabb polcra helyezhető, egy kicsi, zárt és egy nagyobbacska, könnyen hozzáférhető rekeszre osztva így a rakteret. Vagy éppenséggel lehetővé téve a sík padlót a jó pakoláshoz abban az esetben, ha a hátsó üléseket ledöntöd. Amúgy 315 (nem túl sok) és 1339 literről beszélünk itt.

Ennek ellenére még mindig azt mondom – az e-Soul legjobb vonása az a meredek ablakok és óriási légtér miatt különleges hangulatú, tágas, puha, igényes műanyagokkal kibélelt, jópofa formákkal megrajzolt belső tér, amilyet szinte semmilyen más autóban nem találunk. Benne utazni végtelenül megnyugtató, magától értetődő, természetes és otthonos érzés, én speciel imádom. Ebben tényleg semmi zavaró nincs, de ha jót autóznál, még azt is lehet vele, mert nem ügyetlen.

Végül az e-Soul egy fontos, de elsőre egyáltalán nem szembeötlő üzenetét sem szabad lebecsülni. Itt egy autó, amiben olyan magasan ülsz, mint egy közepes SUV-ban, olyan messze előrelátsz a forgalomban, mint egy olyanból, nagyjából olyan is a jelenléted (road presence, megvan?), mint egy közepes szabadidőautóval, s ha öreg vagy, fáj a derekad és kerget az isiász, ugyanolyan könnyen be tudsz csusszanni az ülésébe, mint ahogy lezuttyansz a szomszédnál a konyhaszékre, csak utána ez sokkal kényelmesebb. És mindezek ellenére nincs ebben az autóban semmi agresszió, semmi monumentalitás, semmi fenyegető üzenet, csak a barátságosság, a poénra vevés, jópofaság. Aztán ha már valamiért nem akarsz annyira jópofa lenni, akkor zöld lámpánál egy bokamozdulattal mindenkit jól lenyomhatsz vele – s mindezt szinte ingyen. Hát nem a tökéletes kombó?