Megy!

Ponton Dezső motorja újra él

2016.04.10. 06:41
98 hozzászólás
Eljutottunk ide is. Már csak egy szabad, csillagfényes szombat este kell, és nekiindulok az első bejáratós próbaútnak a nagygenerál után. Nem árt tudniuk – nem véletlenül nem írtam két hónapja Dezsőről, rettentő piszmogással teltek a hétvégék.

Van egy pont, ahol a hétvégi barácsoló elválik az autószerelőtől. Nos, ezen rég túlléptem. Nem mellet akarok döngetni, kényszer tette és nem vagyok benne ügyes. Jó ideje autószerelői feladatokat végzek a Pontonon, holott tíz évvel ezelőtt még úgy gondoltam – sose fogok már ilyet, mert majd minden hasonló munkát inkább kiadok a kezemből. De máshogy hozta a kényszer, és megint csak hozzáteszem: nem is csinálom jól. Sajnos az igazán jó szakit nem tudom megfizetni, kivárni sem, ráadásul előfordult már, hogy igazán jó szaki után is napokat kellett szerelnem és rendbe tennem dolgokat. Bénán, zsákutcákba szaladva, folyamatosan verejtékezve a taposóaknákon való lépkedéstől, de a végén diadalittasan. Manapság inkább nekilátok magam, csak drága Kareszom és Háda Szabim telefonszámát tartom készenlétben, just in case. Merazsosemárt.

Ezúttal azonban újabb szintet kellett lépnem, mert a mostani melóra végképp nem vállalkozott senki, pláne a garázsomban. Dezső viszont mozdíthatalan. Nem, nem férfitestek egymáshoz simulásáról van szó, miközben a kisdedek odafent az étkezőben elköltik a tejbepapit vacsira, ott még nem tartok, de tény, helyben kellett megoldani mindent. Ide már nem elég az autószerelő, ide már dörzsölt, sokat látott és hallott régi szaki kell. Ami aztán végképp nem vagyok. Konkrétan úgy éreztem magam a szerepben, mintha egy különlegesen rafkós és tanult pszichopata sokszorosan túlbiztosított, fél New Yorkot felrobbantani készülő bombájának az időzítőrendszerét kellett volna kibiztosítanom egy szál fonendoszkóp segítségével (tudják, a sztetosztóp az csak egy kis csődarab, nem a fülbedugós cucc). Azt állítani, hogy pöttyet kicsúsztam a komfortzónámból olyan lenne, mint horzsolásnak hívni, amikor az öthúszas HÉV tőből lenyisszantja a lábad a Filatorigátnál.

Szóval beraktam a motort, ezt talán tudják, akik olvassák néha a Belsőséget, azon belül a Svédországból hozott öreg Mercim vargabetűktől hemzsegő sztoriját. Amikor annak a legutóbbi posztnak az utolsó mondata után kitettem a pontot, lényegében gombnyomásnyira voltam a teljes generálon átesett motor első felsírásától. De nagy levegőt kellett vennem még, mert néha a legkisebb lépés a legfélelmetesebb.

Karesz eleve azt mondta, hogy elég szoros a blokk gyári illesztése, ezek a régi indítómotorok pedig nem valami bikásak, ezért simán lehet, hogy még kivett gyertyával sem tudom majd annyira köbeforgatni a főtengelyt, hogy megjöjjön az olajnyomás. Felpumpált olaj nélkül pedig eszembe ne jusson beindítani. Majd ki kell rángatni valami autóval a szuterénben levő garázsomból, körbehúzni fokozatban a háztömb körül, mire stabilan meglesz a nyomás. Legalább nyomásmérő műszerem van, tehát jobban látom majd a dolgokat, mintha csak egy kis piros lámpa lenne helyette. Éjszaka meg meregethetem a szemem a mutatóra, hogy lássam, két fordulatra vagyok a besüléstől – így én.

Aztán ha tényleg szoros az a motor, akkor készülhetek arra is, hogy vontatva indul csak, s bemelegedés után finoman megszorul majd alapjáraton. Hagyni kell majd kihűlni, elrágni egy fojtott káromkodást, aztán ha lenyugodtak a kedélyek és a hőmérsékletek, újra beindítani. Persze húzva. Rossz esetben mindez otthontól távol, nem árt hát a jó idő. Még rosszabb esetben szakadni fog és nem találok helyben senkit, aki bevontatna. Na, akkor lehet majd hangosan szidni a stuttgarti és domsjői mindenkik felmenőit.

Úgy tűnik, ezúttal rám mosolygott a szerencse. Ritkán történt ilyen az elmúlt hat évben, a Dezső és köztem fennálló, jól induló, majd hamar gyűlölködésbe csapó barátság történetében. Bevallom, egy ideje már csak fásultan méregetjük egymást a garázsban. Én néha bosszúból faszán megszerelem a Bianchit, a Morinit, a gyerekek bicaját, bármit, csak hogy lássa – mások mennyire hálásak egy kis foglalkozásért is, amit tőlem kapnak. Hangosan dicsérem a stréber Foltost, a napi állólámpást, aki kint áll a zimában és hősiesen elutasít mindennemű szerelgetést, mert egyszerűen nem romlik el és dalolva elviszi a családot Marseille-be a negyven fokos hőségben.

Dezső azonban tojik rám, és ilyenkor álló helyzetében produkál egy újabb hibát, bebizonyítandó: akkor is ő az erősebb. Behorpad a fenekén, amikor arra járnak a kazánkarbantartók, produkál egy hajszálrepedést valami addig tökéletes, éppen beszerelendő alkatrészen, olajat könnyez a kormányművéből, ilyenek. Sisteregve gyűlölöm ilyenkor, de nem merem hangosan mondani neki, mert gyáva vagyok. Sokba van ő nekem.

Térjünk vissza a szerencséhez: nem kellett vontatni. Indítózásra megjött az olajnyomás. Nem akadt össze semmi a motorban. Nem szorult meg. Semmi se történt, csak néhány apróság, összetehetem a kezemet. De azért nem teszem. Mert az apróságok az őrületbe kergettek.

Február 13-a volt, csak hogy szerencsés legyen a szám. Egy szombat. Bálinttal karöltve levonultunk a gyanakodva gubbasztó Dezsőhöz, szinte éreztem, ahogy távolabb húzódik a Dexionok felé, ahogy rátehénkedtem a sárvédője tetejére. Bepattintottam a Kati autójából megmaradt, döglött akksit, s a reménytől felturbózva kitekertem a gyertyákat. Teszem hozzá, még előző éjjel leszedtem a szelepfedelet, vastag olajsugárral megöntöztem a szelepeket, a vezérműtengelyt, mindent, amit láttam, mert semmiféle kenetlenséget nem akartam kockáztatni. Beültem a vezetőülésbe – milyen dohos itt a szag... - rátettem a gyújtást – egy éve nem csináltam hasonlót -, s megnyomtam a bakelit indítógombot.

Forgatja!

Még mindig viszi!

Hoppá, megmoccant a mutató!

Hujjuj, elérte a 3 baros maximumot, van olajnyomás!

E, másnak talán bárgyúnak tűnő felismerések röpködtek a fejemben, miközben tovább krenköltem a motort, mert biztos akartam lenni abban, hogy az olaj mindenhová eljut, ahová kell és ezzel a módszerrel egyáltalán lehetséges.

Betettem hát a gyertyákat. Bálintot a kormány mögé ültettem, s tekertettem vele még egy kicsit, hogy biztosan jó legyen az olajnyomás az indítás pillanatában – én közben mindent összeszereltem a gyújtáson. Egy fújásnyi Artica a karburátorba, be a gépész helyére, kulcs elfordít, gomb nyom – és pöffen! Nem indul persze, mert a gyújtást csak szemre tettem be, de ember! Életjelek! Higgyék el, egyévnyi szerelés (oké, tudom, hézagos), hitvesztés, halvány reménykedés, újbóli csüggedés után az ember már egy halvány pöffenéskének is nagyon tud örülni. Hát még háromnak.

De a halott akku lemerült, hagytam inkább töltődni, jólesett kicsit mélázni a lehetőségeken.

Elővettem a multimétert, tíz fok előgyújtásra tekertem a főtengelyt, s a műszeren nézve megpróbáltam pontosan eltalálni a megszakító nyitáspontját. Vissza a kormány mögé, szív a torokban, mit torokban, a szemgödörben, lélegzet elakad, gomb remegő ujjal megnyom, krenköl. És hopp, pöff, pöff, nyeke-nyeke, pöff, gáz rugdal, és megy. Ennyike, mit kell ezen aggódni.

Mit? Szédültem az izgalomtól, mert ilyenkor bizony, bármi megtörténhet. Összeakadhatnak a szelepek a dugattyúkkal, mert ugye, ott az eltolt ék a vezérlésben, mint ismeretlen tényező. Ki tudja, jól van-e bent? Százszor végiggondoltam, de korántsem rövidzár-mentes az agyam – legalább beismerem. Aki jó szerelőt ismerek, ők is beismerik, a poszt elején említett két jómadár barátom biztosan. Ezért szeretem őket, ezért bízom abban, amit mondanak és csinálnak.

De eldurranhat egy tömítés. Ömölni kezdhet az olaj – hiszen mégiscsak egy általam ismeretlen anyaggal tömítettem az olajteknőt. Kitámaszthat a gyűrű. Megszorulhat a termosztát – hiszen abban zsír van és tömítés, mellesleg meg 54 éves. Mondom, bármi lehet. De nem, ha rázkódva, a nyitott szívórendszeren át hangosan szuszugva, de alapjárt Dezső szíve. Ha nem is cuore sportivo, de azért távol már a pacemaker réme is.

Kicsit tekergettem a gyújtáson, hogy puhuljon a járás, megszaglásztam a gépteret, kerestem az olajfolyásokat – igen, épp az olajnyomásmérő műszerfalhoz vezető csövénél szivárog kicsit, na, meghúzom. Semmi vész. Ránéztem az olajnyomásmérőre, kettőfél, vízhőfok a 82-n, tökéletes. Hátra a kipufogóhoz, prüszköl, mit is tenne, még szinte egyáltalán nincs beállítva semmi.

Hagytam egy órát járni. Szent pillanat ez, ki kell élvezni. Amíg Dezsőben a dugattyúgyűrűk harcukat vívták a hengereken levő hónolási nyomok sorjáival, én idegesen tébláboltam odakint, mint újdonsült apuka a szülőszoba előtt. Mindkét gyerekem születésénél bent voltam, tehát sosem állt módomban átélni ezt a régi filmekben oly nagyon elcsépelt drámát – most bepótoltam.

Leallítás előtt még egyszer körbejártam. Ha meghallgatták a videón a motorból jövő zajt, nyilván elképedtek, én is hasonlóan tettem, amikor visszahallgattam, de ez megint csak a kamera gyengesége – valójában puhább, mélyebb, kevésbé zakatolós volt a hang. A szívató visszatolása után a pokoli sivítás is megszűnt, visszakaptam helyette egy régi aláfestést – a cérnavékony vonyítást alapjáraton. Pedig most aztán minden síkolva, új tömítéssel, átnézve. Nem létezik, hogy ez gyárilag ilyen...

Akik nézik hétvégente a Totalcar facebookját, egy-egy fotó erejéig tudhattak ezekről a fejleményekről, mert minden vasárnap kitettem oda a következő lépést. Az első indítást követően minden harmadik-negyedik este beindítottam egy órára a motort, hadd dolgozza össze magát a sok érdesség. Egyvalami nagyon nem hagyott nyugodni – a zárlat.

Ez ugye, akkor ütötte fel a fejét, amikor összerakás után először rákötöttem az autóra az akkut. Hatalmas szikra dörrent, meg is olvadt az egyik saru. Végül hosszas szétszedés, visszafejtés, próbalámpázás után odáig jutottam, hogy kivettem az 1-es biztosítékot – a fedél szerint az ablaktörlő, a duda, a fénykürt, az óra és a belső világítás védelmét. Ezek nem kellenek a próbajáratáshoz. A többi úgy jó lett, most viszont zavarni kezdett a probléma.

Egy héttel később tehát elkezdtem felgöngyölíteni ezt a kört, amiben cseppet megzavart a kapcsolási rajz, miszerint ebbe kizárólag az óra csatlakozik. Mindegy, az órát kiszedem, a többit meg lekötögetem és egyenként kimérem – lett a terv. Úgy tudtam, hogy az időóra egyszerűen kicsusszan a műszerfalból (másképp hogy a brében lehetne például, izzót cserélni benne), de a Ponton műszerfalát a gyári műbőr borítja, azt nem akartam feszegetéssel felsérteni. És tompa eszközzel nem jött, de tényleg, még imádkozásra sem.

Tehát le kellett szednem a Csabi által mesterien odaszabott zajszigetelő lapokat a motortérből. Ki az ablaktörlőmechanikát. Le az egyik oldalon a fűtéscsöveket. Már megint könyékig voltam a Pontonban, amiről azt hittem, szinte kész. Ezt nehezen viseli az idegrendszer – fel a hegyre, majdnem a csúcs, visszalök a lavina, fel a hegyre, már ott lobog a zászló, vissza, fel megint, újra lepotty... Nagyon kell hinni a dologban, vagy nagyon kell, hogy fűtse az embert valami, hogy megint nekidurálja magát, pláne, hogy látja: a tökéletes fényezést, felületmegmunkálásokat hogyan pattintja le épp századmilliméterenként az isteni testről.

Az órát viszont sikerült kivennem – igen, az utastér felé csúszott ki, pontosan úgy, ahogy sejtettem hogy fog. Annyira erős a lemezrugó az óratest két oldalán, hogy bikából kellett tolni – nem is tudom, mivel lehet belülről kipajszerolni. Rátettem a szerkezetet a Kati robogójának az akksijára. Nagy kattanással azonnal felhúzta magát (pedig már két éve nem járt, azt hittem, megint elromlott), s ketyegni kezdett. Oké, akkor ez most így marad, mert úgyis sietett, egy-két hét alatt, amíg kint lesz, pontosan beállítom.

Közben már ezer más dolgot terveztem tavaszra – befejezni a Morinit, hogy OT-képes legyen, felkészíteni az Autobianchit a közelgő, nagy nyári útra (bizony, lesz olyan), elővenni a Puch cuccait, s végre nekiállni a titkos projektemnek, ami 2018-ban kell, hogy majd elérje a csúcspontját, s az nem csúszhat semmit. Mialatt a hibát kerestem, közben egyfolytában ott motoszkált a nyúltagyamban – miért kattog a motor? Miért prüszköl? Mintha semmi se változott volna a felújítás óta... Kicsit mocorgott már a gyomrom tartalma ettől a hullámvasutazástól. Jut eszembe, tudják, hogy hívják a bedarált Vidámpark maradékát? Holnemvoltpark. Még ez a finom irónia is... Nem tudom, hogy kell-e algopirint aprítani a cukor nélküli feketekávéba, elég keserű az anélkül is.

Így hát saját kis vidámparkom algopirin-ízével a számban nekiálltam feltérképezni a csattogás forrását. A vezérműtengely hibátlan, a himbák kopatlanok (amúgy is azok fáradnak el később a Mercedes-motorokban), újak a szelepvezetők, szelepek tökéletesen becsiszolva, állnak mint a cövek, szeleprugók rugóznak. Próbálkoztam szíj nélkül (hátha valami a vízpumpában vagy a dinamóban szól), de a ritmikusság mindenképpen a vezérlésre utalt.

No igen, gyanús volt nekem az az olajos láncfeszítő már rég. Két csavar kiszedni (meg kicsit matatni kell a lánccal), kézbe vettem megint. Amióta utoljára találkoztunk, így, kéz a kézben, lett jobb, amerikai kiadású könyvem, most jobban láttam, hogy áll össze belül. Aha, fordítva volt bent a golyós szelep üléke. Lötyög is benne a golyó, mit vártam, hiszen műanyag és 54 éves. Oké, akkor keressünk másikat a neten.

Hat éve nézem az eBayt, azóta talán háromszor, ha láttam ilyen feszítőt. De most pont felbukkant egy. Fájt nagyon, mert végül 100 euró fölé jött ki szállítással, ám az eladó szétterítette a belsejét a képeken, láttam, hogy szép mindene, igaz, hiányzik belőle a belső nyomórúd. Mindegy, olyanom van a régiből, igazából a Unix Trade-nél is kapni újat, ha minden kötél szakad. Egy hét múlva megjött. Kipakoltam mindent a satupadra, a legjobban illeszkedő alkatrészekből nagy tudományosan összeraktam egy jó patront. Be a motorba, jöhetett a légtelenítés, mert ezeknél a motoroknál olyat is kell.

Oldalt van egy kis tálka a hengerfej öntvényében, oda kell önteni az olajat, a feszítő innen kapja az utánpótlást, ha szomjazik. Miközben nyomod az olajozót, a feszítő lánckerék felőli végét a másik kezeddel nyomkodod lefelé, éppúgy, mint légtelenítéskor a féket. Sok-sok toszogatás után eljön a pillanat, amikor úgy felkeményedik, hogy nem lehet lenyomni többé. Hogy biztosra menjek, most még löktem rajta tízet, olyan lett, mintha odaöntötték volna fixre a stuttgarti kohóban, '62 januárjában. Láncot visszatekertem, befeszült az egész, szelepfedél vissza, indíthattam.

Jobb, jobb, dé ném áz ígázi. Egyfajta surrogó, rapszodikus hanggal kevesebb lett, ez tény, de a ritmikus kasztanyettakoncert nem hallgatott el. Haladtam, de korántsem eleget. Így olvadnak el tízezrek egy ilyen autónál.

Nehéz szívvel, de letakartam a motorteret. Megint éjjel lett. Beültem a vezetőülésbe, hogy kicsit álmodozzak, milyen lesz majd, ha útnak indulhatok az autóval, s ekkor koszt vettem észre a padlón. Sok koszt. De mitől? Mindig tiszta cipőben szálltam be, eleve alig használtam, hát honnan ez a sok izé? Kicsit közelebbről megnéztem és elhűltem. Molytetemek százai borították az autó belsejét. Ekkor már észrevettem az üléseket takaró, lilásszürke medvehéjon is a dögöket. Aztán a mennyezeten is, aminek pont olyan művégtagszíne van, mint a lepkéknek. Úristen, üvöltöttem halkan, csak hogy a család fel ne ébredjen, de azért mindenki megtudja, micsoda drámák vannak kialakulóban odalenn, az olajszagú barlangban.

Hirtelen nem jutott eszembe jobb, mint felmenni a Katihoz, aki épp aludni tért. „Kati, Kati, van itthon molyriasztónk? Dezső tele van a dögökkel!” - sisteregtem. Érdemes tudni, hogy ennek az autónak az egyik legnagyobb értéke az 54 éves, teljesen eredeti szövetbelső, ilyet nagyon kevés másikban látni. Ilyen szövetet nem lehet már venni, csak hasonlót, amihez hozzányúlnak egyszer, sose lesz olyan, mint a prospektus. A moly pedig szereti a szövetet...

Mivel három éve a konyhában is küzdünk ezekkel az átkozott dögökkel, újabbnál újabb, lezártnál lezártabb tárolódobozokban fedezve fel a lárváikat, a kakijukat, s nem segített ellenük semmiféle csapda, irtó, takarítás, kidobálás sem, ezért érthető, mekkora lett a pánik, amikor kiderült, hogy ezt az egyetlen nagy értéktárgyunkat is zabálni kezdték.

Kati sikoltva pakolt levendulát, naftalint, gyümölcs- és ruhamoly-irtókat, csapdát, mindent a szekrényekből, egész moly-világháború megvívására vagyunk berendezkedve. Megrakodva tértem vissza a garázsba, telitömtem a kocsit minden jóval. Majd rájuk csaptam az ajtót, hadd dunsztolódjanak.

Másnap még mindig éltek, egy ronggyal körbelegyezve az utastérben ez hamar kiderült. Éjjel, elalvás előtt eszembe jutott a szuperfegyver: a Kínából vett ózongenerátor. Az ózon mindent fertőtlenít, belélegezve mérgező, gondolom, a moly se szereti túlságosan, és egy nap alatt csak vesz párszor levegőt. Jobbnak kellett volna lenni bioszból... Lerángattam a medvehéjakat, bedugtam a kínait, hadd füstölögjön.

A kattogás utáni nyomozást a szelepeknél folytattam. Mostanában rettentő sokat járok autóbemutatókra, elegem is van belőlük már nagyon, sokkal szívesebben szerelgetnék itthon, mozognék azzal, ami működik, már nem igazán világom az új autó, de sajnos én vagyok a zsűritag. Ezekre az Év Autója-utakra az autó magazinos Gajdán Mikivel együtt járok, akivel húsz éve barátok vagyunk, már cseréltünk egymás közt motorokat, számtalanszor voltunk közösen itthoni és külföldi börzéken, ő építi az én ex-BSA-mat, illetve egy 850-es Fiatot is lakatolgat, az én dolgaimról meg tudnak az olvasók... Sokat gépbuzulunk hát szóban, szerintem idegesítjük is a témához hozzászólni képtelen, mellénk kiosztott gyári embereket. Nem baj, számunkra megfizethetetlen ez a mellékszál, gyakran ennyi a magánéletünk hetekig.

Szóval már Miki is megőrült a szelepkattogásomtól. Újabb és újabb elméleteket vázoltunk fel egymásnak, mitől lehet, s amikor hazaértem, volt hogy ledobtam a csomagjaimat, ahogy megérkeztem a reptérről, és ott helyben, ellenőriztem az új elméletet. Ez zajlott a Seat Ateca barcelonai útja alatt, ez járt a fejemben a sokat szidott mortefontaine-i videók készítése közben, erre gondoltam a Lexus LC500h statikus bemutatója közben, ezen morfondíroztam, mialatt a genfi szalon szőnyegét koptatta a cipőm és fortyogtam a Rolls-Royce elbazáriasodásán – egyfolytában. Egy igazi feladat, amin érdemes tökölni.

Végül csak nekiláttam újraellenőrizni a tökéletes szelepbeállításaimat, amit a régi Fiatjaimhoz képest oly nagy gonddal állítottam épp kicsit szorulósra. Szívó 0,1, kipufogó 0,2 – mantráztam, miközben előhúztam a hézagmérőt. Hujjuj. Sokkal-sokkal nagyobbak lettek. Ezt nem értem. Ha új a szelepülék, s helyezkedik a szelep, a hézag csökken, nem pedig nő. Oké, nyomórudas motoroknál szokott néha nőni is a hézag, mert a pálcák vége olykor jobban beül a himbákba, esetleg valamelyik pálca vége kicsit lötyög, s amíg megtalálja a helyét, lejjebb megy. De itt? Hiszen a vezérműtengely szinte közvetlenül, egyetlen, masszív alkatrész (a himba) közbeiktatásával nyomja a szelepeket. A himbáknak itt még tengelye sincs, mindegyik golyón nyugszik a másik végén, megnéztem, azok állnak mint a cövek. Viszont a hézagok a kipufogóknál ilyen 0,3-0,45-re nőttek. A szívók se voltak sokkal jobbak. Szűkítettem rajtuk. Összepakolás után a Ponton szinte duruzsolt. Amíg be nem melegedett. Utána megint jött a kasztanyetta. Újabb szelephézag-állítás – ilyenkor persze mindig minimum fél napot kellett várni, mert a motornak teljesen hidegnek kell lennie ehhez a művelethez. Szépen szaladt az idő. Volt közben lehetőségem más dolgokon csiszolgatni.

Átéltem közben egy csúnya pánikrohamot is. Mivel félnapnyi ózon (és a molyirtók együttes hatása, amin lehet, hogy csökkent az O3) nem ölte meg a molyokat, úgy döntöttem, pár napra benne hagyom az utastérben a készüléket – majd legfeljebb keveset nyitogatom az ajtót. A pánik akkortájt éjjel ért, amikor előző délután kigyulladt az a veterán Opelekkel (illetve egy Ford Taunus TC-vel) teli garázs a budapesti Zugligeti úton, amiről nyilván olvastak – borzasztóan sajnáltam szegény tulajdonost, tényleg át tudtam érezni, mekkora csapás lehetett neki. Innen is üzenem: szorítok, hogy legalább a biztosító fizessen, együttérzésem.

Tehát hajnalban kikeltem az ágyból, tudják, amikor az ember félálomban, a tereptárgyakat kissé lezúzva kibotorkál a vécére, de igazából fel sem ébred. Éppen csak annyira tértem magamhoz, hogy az ágyba visszatérve már beleszőjem a korábbról folytatódó álmomba a lángoló veteránokkal teli garázst. Még láttam is, hol az epicentrum: a szövettel burkolt támla élére elhelyezett, kínai ózongenerátor. Ott a 230 volt neki a hosszabbítóból, az elég meleget tud csinálni, ezeken a távol-keleti cuccokon meg nincs európai minőségigazolás, láttam már hasonló eszközt megolvadni, pedig az csak 12 voltos volt. Az emberi idegrendszer működésének furcsa fintora, hogy nem sikerült felébrednem, csak a szívem vert egész éjjel hevesen. Megváltás volt, amikor verejtékben úszva sikerült reggel felébrednem. Úgy, ahogy voltam, pizsamában rohantam a garázsba. Nem gyulladt ki. De onnantól fogva azért minden éjjel kikapcsoltam a készüléket.

Tovább a kipufogóból hallható prüszkölésre. A gyertyák képe még mindig nem volt egyforma, és bár igaz, hogy sokat megy mostanában szívatóval, aztán meg alapjáraton a motor, s ettől befeketednek az elektródák, ennyire azért nem kellene különbözniük. Mivel karbiból egy van, a hengerek felújítottak, ezért csak a gyújtás lehet a dudás. Neki hát az elosztónak.

Régebben részletesen megírtam, hogy már a harmadik elosztó van a kocsiban – az eredetije, amivel vettem, egy aluházas, állólámpásba való, idegen cucc volt, aztán a német Fecske-klub elnöke hozott egy régi fajtát, vasházasat. Bár előre mondtam neki, hogy nekem egy VJUR BR28 kell, ő egy BR27-et hozott, mondván, az is jó lesz. Hát, nagyon nem. Nem akkorát és nem ott szabályoz, ráadásul a konkrét példány tengelyéből valami butaság miatt leköszörültek, ezért táncolt rajta a rotor. Tehát kisebb vagyonért beszereztem egy BR28-ast Amerikából, amiben ugyan elég sok rossz alkatrész volt, de azokat az előzőből jól át tudtam menteni. De most elkezdett nőni bennem a gyanú: ennek meg lötyög a tengelye.

Megrángattam, és tényleg, nagyon picit, de érezhetően mozgott ide-oda. Atomokra szedtem a satupadon, hogy pőrén, a kezemben érezzem, és tényleg, úgy is ott volt a játék. Jobb híján elővettem a régi, lefosztott és szintén porrá szedett állólámpás elosztót, újjáépítettem az egészet. Beszereltem és hoppá – hirtelen egész más, sima dudorgás jött a kipufogóból. Oké, akkor a bele való sajátot is lehet felújítani. Van erre egyáltalán műhely? Vagy préseljem ki magam a perselyeket belőle és vigyem esztergályoshoz, hogy utána még dörzsárazhassak is? Újabb kinyomozandó tételek.

Aztán mértem kompressziót. Amint tudják, a kompresszióviszony és a barban mért kompresszióérték nem azonos, bár néha még autószerelők is keverik a kettőt: büszkén mondják, hogy olyan jó a motor, hogy a gyári 9,5:1-gyel szemben 12,5-öt tud a motor felújítás után. A kettőnek azonban nincs sok köze egymáshoz, előbbi egy mértékegység nélküli, fizikai arányszám, utóbbi egy barban mért nyomásérték. De mérni az utóbbi lehet, s mivel a Ponton gyári kompresszióviszonya valami 6,8 (fejből most nem tudom, de nem lényeges), ezért olyan 10 bart kéne tudnia a műszeren, minimum.

Nem tudott. 7,8 barig sikerült feltornászni az értéket (7,6-7,9 közötti számokat láttam a hengereknél), ami harmatos. Mindegy, nagyon nyers még a motor, simán elmehet a kraft a hónolási nyomoknál, a még nem teljesen beült szelepeknél, hiszen egyáltalán nem volt még terhelve, tehát az ajvékolással várok még az első 500 kilométer utánig. Merthogy a gépmunka nagyon szép volt, Karesz azt mondta, a gyűrűk is passzentosak, a motort ugyanis ő fűzte össze még Viszen.

A következő hetek azzal teltek, hogy újra meg újra szelepet állítottam. Rájöttem, hogy ez itt nem kis Fiat, valaki szólhatott volna. Annál bedugod a hézagmérőt, kétszer megmozgatod, lekontrázod, oszt jól van. Ez viszont elsőre húzósan fogadja a hézagmérőt, s jó párszor meg kell mozgatni ide-oda, hogy felszabaduljon. Valószínűleg az olajat kell áttételesen kinyomnia a támaszkodó himba golyós állványa és a fészke közül. De negyedik-ötödik mozgatásra hirtelen egész más értékeket látsz, mint az első két-háromnál. Az új felismerés birtokában egyre szűkebb és szűkebb hézagokat állítottam, minden nap kicsit szorosabbra véve az értékeket. Csak akkor hagytam abba, amikor egy utolsó járatás, majd a másnap esti hézagellenőrzős szeánsz után végre sikerült úgy végighúzgálnom a mérőt, hogy már semmin se kellett állítanom. És tényleg – a motor ezerszer finomabb lett.

Úgy éreztem eddigre magam, mint már életemben sokszor, amikor könyékig túrtam valami nálam nagyobb autós problémába. Ahogy egy korábban a házimunkába bele nem folyó férj felismeri, mit összedolgozik a felesége a konyhában, amikor a zasszony ágynak dől. Merthogy: ezt a rémes tökölést vajon hogyan tudják fél napba sűríteni a profik? Egyszerűen nem látom a rövidebb ösvényeket, amiket használnak. Nem irigylem őket, ilyenkor nagyon megértem, hogy Magyarországon a szép veteránautók java része is miért pocsék, ha valaki véletlenül esetleg autónak akarja őket valaki használni, nemcsak dísztárgynak, s hogy egyáltalán – miért vállal oly kevés szaki ilyen öregautó-finomhangolást. Amit én itt végigcsináltam két hónap alatt, az már a százezres kategóriát súrolja – ha ki kellene fizetni óradíjban.

A motor most szépen, simán jár, veszi a gázt (amennyit mertem neki lökni), amint ezen az utolsó videón is megtekinthető, a kipufogóból az alkatrészek boldog gruppenszexének édes sóhajai távoznak. Oké, nem eredeti a gyújtáselosztó, még mindig hallom az egyik szelepet, de most már nem piszkálom tovább, ki az útra! Ha jön egy szabad, üres szombat este, kimegyek az M0-ra, és kellemesen bácsis, 50-es tempóban elkezdem körberajzolni Budapestet. Mert nem akarom zavarni a forgalmat, de nem is akarok sokat indulni, megállni, a meredek emelkedőket is elkerülném eleinte, viszont lerohadni se szeretnék az éjszaka közepén, háromnegyed úton Szeged felé.

Közben végignéztem az ablaktörlőt, a kürtöt, a fénykürtöt, a belső világítást, egyik se zárlatos, mind szépen működik. Ezeket akkurátusan visszaszereltem, felkerültek a zajszigetelő lapok is, most minden homológ megint a motortérben. Az időóra viszont bemondta az unalmast. Már éppen egész jól járt, tehát sikerült a billegőt beállítani, amikor egyszer csak megállt. Ráadásul pokoli meleg volt a plusz érintkező is – valami ilyesféle gikszer ölhette meg a biztosítékot is. Sebaj, ezt az alkatrészt utólag is be lehet majd szerelni, majd nekiállok megjavítani. Mint a poszt elején írtam – Dezső igazából nem is autó, hanem kutya, hiszen minden napra szarik egyet. Hol a molyokat, hol az időórát, most meg még a belső világítás burája is szétrepedt magától (most ütöttem egyet az eBayen kínomban), szóval zajlik az élet, halkan utáljuk egymást.

Felkerült a pont is az i-re – egyik délután levettük a géptetőt a Puch-kaszni tetejéről, s kicseréltem a legfényesebb korszakán messze túljutott maszkot is arra, amit Bakos Ricsi barátom csodásan legkrómoztatott. Ez volt az utolsó, nagy, látványos elem az autón, ami rosszul nézett ki – most, hogy fent a motorházfedél és a maszk, tényleg eléggé „drop dead” az öreg Ponton, ahogy a garázsban áll, még a por és a zsíros ujjlenyomatok alatt is.

Közben úgy tűnik, a moly-problémára is meglett a megoldás: a DM-es, fújós irtótól úgy hullottak, mint a legyek – pedig nem is azok. Most már hetek óta nem láttam élőt. Saly Balázs barátom pedig úgyis azt mondta: a moly általában nem tesz petét autóbelsőbe, csak a kifejlett lepke (ami nem eszi a szövetet) telel át ebben a megfelelő zugban. Igen, de hogy került oda? Hol a lárvája, ami viszont mindent pusztít? Nem vagyok teljesen nyugodt, lehet, hogy kipróbálom majd a dohányos trükköt, azt állítólag nagyon utálja. Viszont átmenetileg késznek nyilvánítom Dezsőt.

Szerintem két hét múlva megkérek valakit, hogy húzzon ki a garázsból, és nyakamba veszem a körgyűrűt.

Kérem, legyenek toleránsak majd Dezsővel, ha éjjel véletlenül ki kell kerülniük, most a duruzsoló cammogásnál többet nem mehet. Lábadozik.

(A képekért elnézést kérek, bedöglött kedvenc kis Sony RX100-asom, ezúttal nem az olcsó objektív-érzékelőrész egységet kell benne cserélni, hanem a méregdrága alaplapot. Még ez is. Ezért kénytelen vagyok telefonnal fotózni, látják, mekkora a különbség?)

---------------------------------------------------------------------------------

2016.02.07. Egy laza nap, és talán működik megint
2015.11.22.
Nem megy be? Dehogyisnem!
2015.08.16. Sejtettem, hogy ez lesz a vége
2015.04.05. Ponton-sztori: az újabb szópóroller
2015.01.25. Hogy van a Ponton? Sehogy. Pedig küzdök
2013.12.01. Ponton a gyógyulás útján
2013.11.09. Dezső végre magyar lett
2013.10.20. Na, áttoltuk a vizsgán
2013.09.28. Dezső a bírák előtt
2013.07.31. El se hiszem, beindult a honosítás
2013.06.13. Totalcar Pályanap - Hazajött a Ponton!
2013.06.09. Centikre a befejezéstől
2013.03.03. Legközelebb talán már el is hozom
2012.12.23. Már csak papírmunka van vele?
2012.10.30. Te jó ég, a végén még elkészül!
2012.09.30. Alagút vége? Az a mozdony lámpája…
2012.07.22. Dezső keréken!
2012.06.10. Vakul, aki látja
2012.03.29. Breaking, a Ponton fényeződik!
2012.03.18. Ponton - lassan már aranyból
2011.11.26. Puchot mentettem, Bianchit kergettem (részben Dezsőről szól)
2011.09.25. Egyre lassabban, de biztosan előre
2011.07.17. Mi van a Mergákkal? (részben Dezsőről szól)
2011.05.01. Egy isteni sellő, avagy a tökéletes krumpli
2011.03.27. A beszakadt köröm öröme (részben Dezsőről szól)
2011.03.06. Utolsó simítások a testen
2011.01.15. A oszlopom már van
2010.12.19. Pokoli örömtűz az alagútban
2010.11.21. A kút neve Dezső
2010.10.03. Dezső a műtőasztalon
2010.08.21. Mozgásba lendül a Ponton ügye!
2010.04.15. Zaba a Ponton árnyékában
2010.04.01. Ponton Dezső először a klubban
2010:03.17. Ponton Dezső zuglói polgár lett
2010.03.12. Négy hülye és a guruló krumpli esete
2010.03.11. Dezső önerős lett!
2010.03.10. Megint röfög a Dezső. És hogy!
2010.03.10. Ennyivel volt csak hosszabb a lánc
2010.03.09. Megjött a diagnózis a motorról
2010.03.08. Végállomás, nem megy tovább