Ez volt az első olasz autóm

2015.12.09. 17:52 Módosítva: 2015-12-09 17:52:52
Fatális véletlenek során jutottunk el hozzá , mintsem eltökélt szándékkal kerestük volna. Így van ez a legtöbb dologgal az életben. A Marea aztán pont azt csinálta, amit egy olasz autótól vártunk: felváltva bosszantott vörösizzásig, és hízelgett, amíg megint térdre nem borultam előtte.

Két dolog miatt vettem meg: mert a kitűzött 250 ezer forintért akkor egyszerűen nem találtunk épkézláb, belátható mennyiségű munkával gatyába rázható autót, meg azért, mert nem tudok ellenállni a százezer forintos ajánlatoknak. Bebizonyosodott, hogy hülyeség irreálisan olcsó autót venni, mert a végén drága lesz, főleg, ha a saját elvégzett munkánkat is pénzben számoljuk, viszont nem tévedtünk abban, hogy a Marea a maga árkategóriájában egész jó állapotban volt.

Addig a szintig, hogy utcán normálisan használni lehessen, eljutottunk a kitűzött negyedmillió forintból, de többet akartunk: pörkölni egy rendeset a Nürburgringen. Így aztán beleborult még egyszer annyi, amit fékre, futóműre, kerékre költöttünk, és ha felszoroznánk a munkaóráimat mondjuk egy ötezer forintos órabérrel, akkor akár az egymillió forintos Mareáról is beszélhetnénk. De nem a matekra, hanem a szívóhangra fogunk emlékezni, nem az irgalmatlan sok szerelésre, hanem a Porsche-előzésre a Nürburgringen.

Sose gondoltam volna, hogy egy Mareával jutok ki először a Nordschleifére, de azt se, hogy ez lesz az első olasz autóm, még ha céges is. De nem bántam meg, mert oltári jó móka volt, igazi ökörség, amit mindig hevesen szeretünk. Na meg az öt henger, bármiben is van, imádni való különcködés.

A németországi kirándulásunk után már csak bónusz volt járni vele pár hétig. Nem sikerült megunni: ahányszor űr képződött előttem a forgalomban, betöltöttem a zsíros szívóhanggal. Elképesztő, hihetetlen, hogy csupán a hanghatás mennyi életet, mennyi színt tud vinni egy autóba. Ha ugyanezt a százötven lóerőt egy kehes négyhengeres izzadja ki magából, abban fele ennyi spiritusz nincs. Mondom úgy, hogy imádom a sornégyeseket, sőt, jelenleg csak olyanom van.

Mennie kellett, mert a Rulettkerék erről szól: megveszünk valami rémületes roncsot, használjuk valamire néhány hónapon át, aztán továbbadjuk. Közben bukunk rajta egy átírást és még valamit, ahogy az lenni szokott a használtautó-vásárlásnál. Az eladás ezúttal második nekifutásra sikerült, de a lényeg, hogy örömmel vette át az új gazdája, és azóta is boldogan használja. Mi meg majd az Arany Alkony szeretetotthon tornácán, orrtolós kerekes székünkkel egymást kifékezve, lötyögő protézissel is motyogni fogjuk egymásnak Pistával, milyen is volt, amikor a Marea fordulatszámmérője nyolcezernél leszaladt a skáláról.