Szombatonként ő is autót mosott, eleinte egy óra alatt végzett, aztán csak céltalanul járkált a házban, ezerszer bekukkantott a szekrény mögé, nincs-e valami takarítani való, tízszer szétszedte a mosógépet, tán a szénkeféket kellene kicserélni. Elhatározta, hogy a következő hétvégén alaposabban kitakarítja az autót, jól kiporszívózza a csomagtartót is, most is csak összecsapta a munkát, nem volt alapos.

Úgy is tett, órákig pepecselt a szélvédővel, fülpucoló pálcikával és szilikonnal túrta végig a beltér minden zegét-zugát. Sok munkája nem volt vele, a Swiftből átvett, némileg átalakított, áttekinthető és egyszerű műszerfal pillanatok alatt kész volt, de nem kellett vesződnie a maradékkal sem, mivel csak az ajtón található mikronnyi vastag szövetbetét, minden mást csusszanó, kemény plasztik borít. Nyugtatja a tudat, hogy van drágább autó, amiben még ennyi szövet sincs.

Megszokta, nem zörög, nem nyiszog, nem kell fogdosni. Ami miatt azonban már a tizedik wunderbaumot rejti el az ülés alá, az a szag. A szag, ami más új autónál illat, itt penetráns bűz, amit csak elnyomni lehet, eltüntetni nem. Sebaj, a fő, hogy minden működik, az ülés varrott hurkái jól néznek ki, a megszokottnál magasabban ül, kitűnően kilát, és a kívülről kicsit esetlennek tűnő formának hála belátja az autó összes sarkát, könnyedén manőverezik.

Körömkefével tisztítja meg a jól adagolható és kellően erős fékek pedálját, keze egy pillanatra megáll a gázpedálnál, ezt kifejezetten utálja. Eszébe jut gyermekkora, mikor a párás kiskonyhában a zománcos tálban dagasztotta nagyi a kenyér tésztáját, jelentősen több nyomatékot kifejtve, mint ez a motor. Pedig papíron 99 lóerős a VVT, és maga az autó is 1130 kiló, de mintha a vörösen izzó fordulatszámmérő szétzavarná a ménest.

Lelkesen szalad a skálán felfelé, de 4100-nál, ahol a 133 Nm előjön, már olyan szívbemarkolóan üvölt, hogy megszánja. 5600-as fordulatszám környékén találná meg a lovakat, ha nem ez lenne a világ egyetlen japán motorja, amit nincs szíve pörgetni. A szomszéd szerint a Swiftben teljesen más. Lenyeli a békát, nem akart Swiftet.

Újabb két hét telt el, mikor azon kapta magát, hogy körbe-körbe járkál a garázsban, pucolgatja a szerszámokat, fölöslegesen megzsírozza a krokodilemelőt, kézbe veszi a hidegvágót, és hosszú percekig rugdal ide-oda a padlón egy szakadt porvédő gumit. Rá kellett döbbennie, hogy rengeteg szabadideje lett, és ezzel nem tud mit kezdeni, hiszen ilyen sosem fordult még elő vele, az öreg, undorító csotrogány tett róla. Jó ez az SX4, nincs vele gond legalább. Az este kitörölte a könyvjelzők közül az utolsó autós honlapot is, végre lesz ideje elmenni egy sörre a haverokkal.

Az asztal körül folyt a diskurzus, a három örök téma forgott körbe-körbe, mígnem valaki rákérdezett, milyen autót is vett. Milyet is? – villant át az agyán, persze, Suzuki SX4-et. Éjfél is elmúlt már, mire gyalog hazaért. A ház előtti széttúrt kaptató mindig megizzasztja. Le kéne állni a bagóval – fut át rajta a felismerés, míg becsukja a kaput. Az autó dobozszerű sziluettje megbújik a sötétben. Nem szeretlek – veti oda neki háttal állva, míg matat a zárral.

Tudja már, megölt benne valamit. Ez a másfél literes új autó a végletekig lecsupaszította lelkében az autózás iránt érzett szeretetet, laponként tépve szét a nagy álomkönyvet, míg csak csupasz, ragasztott gerinc maradt, benne a helyváltoztatás definíciójával. És még csak szemrehányást sem tehet neki, hiszen már csak az ára miatt sem formálhat jogot a kritikára, kettő és félért ennyi jár. Pont.

Használható, ámde olcsó anyagokkal vakolt beltér, 270 literes csomagtartó, minimálmotor, 17,5 centiméteres hasmagasság. Van rádió és klíma, két elektromos ablak és fék. Lelketlen és üzembiztos, se nem szép, se nem csúnya sparhelt, amit használunk. Így fapadosan, racionális döntés a jobbak közül. Henry Ford azt mondaná rá: ez egy jó automobil.

Csak annyit tennék hozzá: ha pontosan ezt keressük.