„Nyilván ráálltunk egy csatornafedélre” – mondta a Nati, miután beszálltunk a Fiatjába, és megjegyeztem, hogy valaminek nagyon rossz szaga van. Elindultunk, elmúlt. Aztán a következő beszálláskor megint, és ott már egészen biztosan nem volt csatornafedő.
Kerékívre kent, lassan bomló mókust vizionálok. Esetleg mosómedvét, bár annyit nem autóztunk, hogy mosómedve-életteret keresztezzünk. Eszembe jut még némi kilötykölődött garnélalé, de megnyugtat, hogy az biztos nem.
Két vagy három nappal később egy csillogó Fiat, az aprópénztartóba olvadt Lindt eltűnt, vigyorogva szállok be – a mókus mellé. Bár nem is annyira mókus. Inkább makréla. Vagy kardhal hasaalja. Nem tesznek neki jót a múló napok, a dekompozíció katonás léptekkel halad előre.
„Alvázmosás következik” – mondja a Nati, de addig is elmegyünk valami gyomorforgató légfrissítőt vásárolni, a mókust legyőzendő. És akkor a termék:
Turbó! Turbó! Lassan húsz éve hagytuk el a turbók évtizedét, és még mindig feltűnnek. Elhűlve repítjük a kosárba, és mondanám, hogy azon gondolkoztam, hogy vajon egy szétforgatás után hirtelen leállított turbó odakozmáltsága fog viaskodni a lassan barátunkká alakuló bomló mókussal, de nem gondolkoztam ezen.
Aztán kiderült, hogy csak egy vizesen a csomagtartóba dobott esőkabát volt, amit eltakart valami más.
