A Dacia a sár szélén erőlködött, de mindhiába

Azt hiszik, most, hogy elkelt a tartósteszt-Dacia, vége az őrületnek? Háhá, nincs vége, és külön öröm, hogy csak azért is én írom az utolsó tartós-Dacia posztot. Vagy lehet, hogy nem is ez lesz az utolsó?

Még a nyár végén összevetettük a Citroën akkor újnak számító telekjárójával, a C-Crosserrel. Eredetileg filmes verzióban készült volna a saras, dagonyázós esemény bemutatása, de aztán az utómunkálatok megkezdésekor derült ki, hogy a felvételnek nincs hangja. Vagyis van, de inkább vegyük úgy, hogy nincs, mert annyira zajos, a beszédek pedig annyira távoliak és halkak, hogy erőteljes digitális műveletek elvégzése után sem lett élvezhetőbb. Úgy döntöttünk, hogy csak képes változatban készítjük el. Vagyis nekem kellett volna elkészíteni, de valahogy mindig a sor végére csúszott. Viszont most, hogy már teljesen időszerűtlen, megcsináltam.

Az alapgondolat az volt, mennyi eséllyel száll szembe a Dacia elsőkerékhajtása a sáros-mocsaras talajon a C-Crosser - akár – négykerékhajtásával. Ez leírva teljes marhaságnak tűnik, és ha jobban belegondolok, már akkor is az volt, amikor kitaláltuk. Akiket esetleg nem érdekelnének  körmönfont magyarázataim, itt a lényeg, és ugorhatnak is: a nagy sárban a Dacia elakad, a C-Crosser meg nem. A kis sárban egyik sem akad el.

Helyszín a Vértesboglár környéki szántások melletti földút… eső után. A háttérben kis tó, a horgászok sandán tekintettek ránk, mint halelzavaró, motort berregtető idegenekre, hiába helybéli Postás úr – Rácz kolléga. A kamerát Szözsi kezelte, és az általa alkotott képi világgal nem is volt baj. Inkább azzal, hogy kicsit messze állt az eseményektől, és mivel pusztán a kamera mikrofonjára hagyatkoztunk, így nem lehet hallani azt sem, amikor azt mondom tökéletes olasz kiejtéssel, hogy csinkvecsento palacsinto, benne túró undorittó.

Eközben Postás úr megálmodja, hogy az utat teljes szélességében elzáró pocsolyás sáron haladjunk át először. Nekifut a Daciával, nagy lendületet vesz, és igen… Megcsinálta, simán átkelt rajta. Az, hogy utána a C-Crosser is megjárta ugyanezt, említésre sem méltó. A követező feladat, az út szélén húzódó nagyjából egy méter széles és hat méter hosszú, igazi vendégmarasztaló… vagyis inkább Dacia-marasztaló sár. Mert ebbe már beletört a korábban románnak titulált autó nyárigumi-készlete. Alig két méter megtétele után elakadt, és se előre, se hátra. Se hintáztatva, se hirtelen nekiindulásból nem akart mozdulni. Az egyik kerék a differálás miatt kipörgött, és csapta a sarat mindenfelé.

Nem volt mit tenni, előkerül a biztonságból magunkkal vitt vontatókötél, és miközben Maca pózolt a fényképezőgépnek, rákötöttük a C-Crosserre a Daciát. Ami ki is húzta simán, és aztán az így szabaddá vált sár úton simán átkelt. Ennyi a történet. Hogy ez kinek a fejében született azt már a feledés homálya fedi. Mi mindesetre jól szórakoztunk, és a művelet után a két tökig sáros kocsival behajtottunk a városba, és marha jót ebédeltünk Csákváron a Publo étteremben. Ha legközelebb arra járnak, a sáros dolgot hagyják ki – ha csak nem C-Crosserrel vannak – és kezdjék rögtön az evéssel.