Egyelőre marad a regadó-rendszer

Mint tudjuk, ha én most gondolnék egyet, és kiutaznék Németországba, hogy megvegyem végre azt a 3.0 CSi BMW-t, amiről mindig is álmodtam, miután behoztam az országba, lenne egy utam Békéscsabára is. (Mert jelenleg az egyedi regadó-elbírálást ott végzik, köszönhetően vagy elmebeteg, vagy nagyon is rafinált kormányzatunknak.) Szabó Máté, az állampolgári jogok biztosa pár hete jelentésében több szempontból is aggályosnak találta a szabályozást, és felszólította a kormányt, tegyen valamit a jogsértő gyakorlat ellen.

Az Országgyűlés Költségvetési, pénzügyi és számvevőszéki bizottsága ma reggel tízre tűzte ki az ombudsmani jelentés megvitatásának napját. A minket érdeklő napirendi pont címe:

Az Állampolgári jogok országgyűlési biztosának jelentése az OBH 2279/2008. számú ügyben (egyedi regisztrációs adó-megállapítási eljárásokkal kapcsolatban folytatott vizsgálatról szóló jelentés) [1] (Bizottsági álláspont kialakítása az állampolgári jogok országgyűlési biztosa számára dr. Szili Katalin elnök asszony felkérése alapján)

Hát lehet egy ilyet kihagyni? Ugye hogy. Mivel a Totalcar is időben tudomást szerzett a bizottsági vita tervéről, és, mivel ezek a bizottsági ülések a sajtó számára látogathatók, regisztráltam hát a Parlament sajtóirodáján. És ma reggel háromnegyed tízkor kezdetét vette életem egyik legszebb kafkai élménye.

Motorral mentem, begurultam az épület elé, megszólítottam az első rendőrt: merre menjek, ha be akarok jutni a legendás kordon mögé? Mondta: arra. Az arra északról van, a rakpart felől. Egy kis utcán át lehet bejutni az első ellenőrzési pontig, ami egy őrbódé két sorompóval: egy kifelé, egy befelé. Az utcácska elején ki van téve a behajtani tilos - kivéve engedéllyel tábla, de ez nem akadályozza abban a látogatókat, hogy odaguruljanak a bódé elé, és az őrrel küldessék vissza magukat.

Így hát szerda reggel olyan derék dugó alakult ki a Parlament északi behajtójánál, hogy a Budaörsi úton se szokott különb. A rövid, de tartós dugó elején az engedélymentesek tolatgattak, próbáltak megfordulni, néha a felnit-gumit koptatták a szűk helyen a járdaszegélyen, közben a sorban pedig Audik és Passatok közt kék-fehér rendőrautók vártak türelmesen. Az őrbódé mellett három-négy egyenruhás fiatal srác és egy öltönyös, biztonsági főnök-szerű ember  fordítgatta vissza szépen türelmesen a jogosulatlanokat, és senkiben nem merült fel, hogy esetleg már a bekötőutca elején megkérdezzen mindenkit, van-e behajtási engedélye, és ha nincs, ne forduljon be akadályozni azokat, akinek van.

Motorral persze könyű dolgom volt, letámasztottam a járdán a gépet, elsétáltam a forgolódó Renault Trafic mikrobusz és a türelmesen várakozó közalkalmazottak mellett, bemondtam a nevem a bódéba, mondták, hogy OK, mehetek. Hetes kapu? Az épület túloldalán, a második oroszlán után jobbra.

Megtaláltam. Megvártam, amíg a fémdetektoros kapu őre egy csoport vakot idegesen elzavar egy másik kapuhoz, majd pár keresetlen szót mormol a bajsza alatt, újra bemondtam a nevemet, megkaptam a belépőkártyát, és - miután bekapcsoltam egy pillanatra a fényképezőgépemet - bemehettem.

Bent már minden tele volt vakkal, épp a koronát nézték a vitrin üvegfalán át. Különböző, kártyát viselő embereket kérdezgettem, hol van a 64-es terem, de némelyik nem tudta, mert csak a többi vakra vár (na most tudom, hogy hülyén hangzik, de ha esetleg egy, a parlamentlátogatásban érdekelt vak olvassa ezt a cikket, írja már meg nekünk, milyen eseménybe keveredtem), némelyik pedig olyan folyosóra küldött, amin az 56-57 szám után a 20 jött.

Végül aztán rátaláltam az emberemre: a zakózsebén rendőrigazolványt viselő vidám úr már el tudta mondani, melyik bársonyszőnyegen hányat kell fordulni a 64-ig.

Ja, különben a Parlament épületéből tényleg nehéz ám elképzelni, hogy odakint igazi emberek, úgynevezett állampolgárok küszködnek  mindennapi kenyerükért. Jó meleg van mindenütt, a vastag falakon, vastag ablakokon át semmilyen zaj, moraj nem szűrődik az épületbe, gazdag aranyozás, nemesfa szerelvények, a tucatnyi méter belmagasságú vécében csodás rajzolatú kerámiacsempék súgják: minden rendben van, minden állandó, semmmi baj nem lehet. Miért akarnánk hát változtatni?

A 64-es teremben már gyülekeznek a bizottsági tagok. Egy koros dáma egy fiatalabb dáma blúzának színét dícséri, ott egy igazi Horn Gábor (szadesz), amott egy valódi Kóka János (szadesz)-névtábla, amott meg egy Magyar Nemzet Varga Mihály (fidesz), bizottsági elnök széke előtt az asztalon.

Ja, minden névtábla mindkét oldala írott. Először feltör belőlem a rosszindulat: na, a képviselők a saját nevüket sem tudják észben tartani? Aztán elszégyellem magam, hisz ez a Janus-arc épp miattam van: a tudatlan újságíró hadd lássa jól, minden szögből, kit is hallgat éppen.

Befut az én országgyűlési képviselőm is, aki véletlenül a bizottság tagja, és ismerem is; üdvözlöm, megkérdezem, van-e nála abból az anyagból, amiről most majd vitáznak. Nincs.

Leülök a sarokba egy kis asztal mellé, de szólnak, hogy ne oda, mert az az írnok helye, legyekszíves. Átülök arrébb, az U-alakú tárgyalórendszer mellé, az ombudsman és két famulusa már itt ülnek, tőlem balra. Varga Mihály (fidesz) megnyitja az ülést, majd át is adja a szót Szabó Lajos (szoci) alelnöknek, aki napirend előtt bejelenti, hogy a második, a regadóval kapcsolatos napirendi pont elmarad, mert az ombudsmani jelentés a kormány számára jelöl meg feladatokat, ezért a labda a bizottság térfele helyett szerinte inkább a kormányén pattog.

Itt a vége. Az ombudsman és jogászai felállnak, egy viszláttal kilépek a teremből. Szabó Lajos még utánunk szalad, kéri az elnézést; ahogy körülugrálja a biztost, gesztusaiból azt veszem ki, tart az ombudsmantól. Tényleg volna hatalma?

Szabó Máté szalad le a lépcsőn, famulusai loholnak utána; nem tűnnek megrendültnek, mintha nem először jöttek volna bizottsági ülésre hiába. Motoroscsizmámban, karomon corduradzsekimmel, kis fotóstáskámmal én is ott ügetek a nyomukban; nem mintha abban bíznék, kiderül még valami szupertitkos infó, inkább csak mert ők alighanem tudják, merre van a kijárat.

És tényleg tudják. Kilépek, elköszönök tőlük, megindulok a sorompó felé. Hiába jöttem, persze, érzek valami csalódottság-félét, de sokkal-sokkal erősebb bennem a hála, hogy máris kint lehetek a szabad levegőn. Mintha szétpattant volna körülöttem egy nagy, nyálkás buborék: újra a valóságban vagyok. Hálistennek.

A regadó pedig egyelőre marad, ahogy van.