Szeretni, igazán

Bajban ismerszik meg az igaz barát, avagy olyankor válik el a szar a májtól, mondhatnám. Az autókkal is már csak így van ez. Vidám dolog autót vásárolni, az első boldog kilométerek, az ismerkedés izgalma, óvatosan parkolni a garázsban, jaj, csak meg ne húzzam. De ahogy telnek-múlnak a szorgos évek, gyűlnek a közös élmények, a kapcsolat átalakul, elmélyül egyre meghittebb formát ölt.

Négy és fél éve van már meg az Integrám. Az első, mindkettőnket megérintő közös élményünk az volt, hogy suhancok lelopták róla a piros Honda-jelvényt. Emlékszem, a Pozsonyi úton parkoltam, kellemes órákat töltöttem el barátaimmal, és finom, vékony hóréteg hullott aznap este a városra. A szerencsés körülményeknek hála − miután néhány mondatban gyorsan elátkoztam a tolvajt − hamar megnyugodtam. Ettől még ugyanúgy megy, ettől aztán nem lett rosszabb autó az Integra, sőt, olyan lett, mint Rambo az első sebhellyel az arcán, még keményebb, még vagányabb.

A második, mindkettőnk velejéig hatoló élmény már a német autópályához kapcsolódik, ahol megnéztük a kocsi végsebességét. Soha életemben nem mentem még óra szerint 250-nel, sőt, azóta sem próbáltam ilyesmit – versenypályán nincs erre lehetőség, autópályán pedig úgy vezetek, mint a nagypapák –, de egy új autónál, egy ilyen autónál mindenképpen ki kellett próbálnom. Egyenes szakaszon 240 felé nem ment a mutató, de ahogy egy leheletnyit dőlt az út, hamar elforgott a motor leszabályozásig. Boldogok voltunk: én és az én kis egynyolcas Integrám.

Már ekkor nagyon szerettük egymást, és akkor kimentem vele a Hungaroringre. Hab a tortán, meggy a habon, egy vastag szelet bélszín a jó lazac után. Van az Integrának két rossz tulajdonsága, ami kizárólag versenypályán jön elő. Az első a 38 literes fogyasztás, a második a két-három kör alatt felmelegedő, és többé nem vagy szinte alig működő fékek. A csodás futómű, valamint a motor hangja, ereje és dinamikája azonban mindenért kárpótolt.

Utcai autó fékjei nem bírják a versenypályát, ez axióma. Az Integrába egyébként úgysem kell fék: amikor valahol nyolcezres fordulatszám környékén leugrunk a gázról, a motorfék elemi erővel lassítja vissza az autót. Hogy a fogyasztás az átlagos négyszeresére ugrik, megint csak normális jelenség versenypályán, csak azért írtam le, mert viccesen hangzik a 38 liter/100 km, de valójában nincs benne semmi különleges. Hanem az autó futóművét tényleg a Hungaroringen ismertem meg igazán. Azonnal a szívemhez nőtt, ilyen gyors, ilyen jól beállított, ennyire élvezetes autót azóta sem sokat vezettem.

Aztán jöttek a negatív élmények, amik igazán összekovácsolják a csapatot. Egy kis törés itt, egy nagyobb amott, hol a saját hülyeségemből, hol máséból. Az egyik akciómat még meg is bántam, de mit tehetünk, vagyunk, amilyenek vagyunk, hülyeségestül, mindenestül. A legrosszabb közös élmény azonban nem egy törés, hanem egy hatszáz kilométeres út volt az autópályán.

Az Integrával utazni a legborzalmasabb – soha ne utazzanak Integrával autópályán, elviselhetetlenül hangos –, itt ráadásul volt más is. Elindultunk Brnóba, talán a WTCC-re, talán a DTM-re, már nem is tudom. A kocsi forgalmiját itthon felejtettem. Ezt Budaörsnél vettem észre, de már nem fordultam vissza, úgysem kérik soha. Most sem kérték, egészen a határig. A szlovák határőr, mintha megérezte volna, azonnal az autó papírjait kérte tőlem.

Hosszas matatás után mondtam, úgy látszik, otthon maradt, majd a szomszéd, barát és drúg – oroszul így mondják, hogy barát, ha jól emlékszem – szavakat ismételgettem sűrűn, mantraszerűen, és közben mosolyogtam kedvesen. Megmutattam a jegyeket, a sajtóigazolványomat, elmondtam, mennyire szeretjük az autóversenyt, hogy másnap reggel már kezdődik, és annyi időnk egészen biztosan nincsen, hogy még visszamenjünk Pestre a papírokért. Erőlködésemnek meglett a gyümölcse, a határőr nem büntetett meg, de sajnos továbbra sem engedett be az országba.

Mit volt mit tenni, Ausztrián keresztül mentünk Csehországba egy hosszabb és lassabb úton, és öreg este volt már, mire megérkeztünk. Hotelről hotelre szaladgáltunk, de mindenhol csak a képünkbe röhögtek. Szobát? Most? Képtelenség! Kiderült, hogy pont valami nagyszabású nemzetközi vásár volt épp Brnóban, a hotelszobák pedig mind elkeltek a városban és a város körül lévő falvakban egyaránt.

Talán már ki is találták, egy ilyen pozitív hangulatú este következő momentuma csakis egy kiadós igazoltatás lehet. Ahogy szállodáról szállodára szaladgáltunk, egyszer elfelejtettem visszakapcsolni a lámpát, a rendőr rögtön kiszúrt. Kérte a papírjaimat. Én odaadtam az útlevelem, és közben megállás nélkül jajveszékeltem, hogy nincs sehol egy szoba, hol fogunk így aludni, mi lesz velünk, ésatöbbi.

A rendőr újra meg újra megpróbálta elkérni a forgalmit, de én valahogy nem értettem, mit akar. Mutattam, hogy ott az útlevél, és kétségbeesett arccal könyörögtem neki, hogy mutasson egy olyan szállodát, ahol képesek fogadni bennünket. Én nyertem, a rendőr feladta, sőt, elnavigált minket a kétszázhatvanhatodik hotelig, ahol természetesen megint nem volt hely. Sebaj, legalább a yardtól megszabadultunk.

Az éjszakát a kocsiban töltöttük, nem volt más esélyünk. Nem is volt olyan rossz. A sportülések, ha hátrahajtjuk őket, egészen kényelmesek, sikerült aludni vagy öt órát. Hajnalban keltünk, megreggeliztünk, kávéztunk egy jót, később kimentünk a pályára, hogy megnézzük az időmérőt. Kábé 3 kilométerre a céltól még azért benéztünk egy csinos kicsi fogadóba, hátha. Bingó! Valami csoda folytán volt egy kétágyas szobájuk, amit gondolkodás nélkül, azonnal kivettünk. Mégis nyertünk! Nem volt könnyű, de sikerült. A hazaút azonban megint borzalmas volt. Ha tehetik, soha ne utazzanak Integrával, keservesen hangos.

Egyeseknél napok, hónapok, másoknál egy-két év is eltelik, mire útjára engedik az első önfeledt szellentést a takaró alatt a hitvesi ágyban. Mi már rég túl vagyunk az ismerkedési szakaszon, ezért hát szegény autóm nem veti azonnal a szememre, ha egy ideig kissé elhanyagolom. Koszos kívül, szemetes belül, és a mai napig nem cseréltem le rajta a téli gumikat. Kicsiny rozsdafolt is van rajta, kéne vele foglalkozni, csak mostanában valahogy nem jutok hozzá, sok az egyéb teendő.

Pedig szeretem, és ezt tudja ő is, ezért szellentés ide, elhanyagolás oda, viszontszeret, mert legalább olyan fontos, hogy mit gondolunk, mint az, hogy mit teszünk. Kétségtelen tény azonban, hogy tettekre is szükség van. Túl vagyunk a 110 000 kilométeren, most volt szervizen, kapott friss olajat meg szűrőket (a szűrőboltban a Kondorosi úton a Kia-emblémáról felismerték az autót, üdv, srácok!), ez volt az első lépés. A nyári gumikat már bevágtam a csomagtartóba, mire önök ezt a cikket olvassák, vélhetően már fent lesznek az autón, ami közben kívül-belül egyaránt makulátlanul tiszta lett.

Ország-világ előtt megígérem, hogy még a nyáron elviszem a kocsim egy fényezőhöz, hogy a rozsdafoltot kijavítsa, és a felniket is megcsináltatom – elméletileg két garnitúrám van, de a nyolcból minimum hat üt, szóval valójában egy sincs. Ha ezekkel megvagyok, csak arra kell ügyelnem, hogy ne törjem össze, mert egyébként a kocsinak semmi baja. Majd ősszel megy vizsgázni, addig más teendő nincs.

Az Integra idén tízéves lesz. Szép kor ez egy autónál, ő azonban nem érződik öregnek, nagyon jól tartja magát. Meg is tartom még vagy tíz évig. Ajánlgattak nekem mindenféle tuningot, mondták, hogy simán felturbósíthatom három-, sőt, akár négyszáz lóerősre, de nem gerjedek. Ez a kocsi jó így, ahogy van, nekem legalábbis tökéletesen megfelel. Régi harcostársak vagyunk, megismertem a jó és a rossz oldalait egyaránt, és nem ábrándultam ki. Hát várhat az ember ennél többet?