Szilveszteri fagyizás, puchozás

2010.01.24. 07:41
296 hozzászólás


Néha a legbalzsamosabbra tervezett karácsony sem úgy sül el, ahogy az ember szánta eredetileg. Pedig mindent előre leszervez. Hetekkel korábban megírja a cikkeit, november végére megveszi az ajándékok döntő többségét, nem akar nagy csinnadrattát, hogy egyszerű legyen, és még a hó is leesik, hogy szép, fehér legyen az ünnep.

Csakhogy az olyan hülyének, mint én, van egy csomó rozsdás, illetve a rozsdásodásból kifelé kászálódó, sőt, kiváló állapotú, ámbár használhatatlan romja. Egy időben ezeket a romokat autóknak és motoroknak nevezték, manapság a közellenség, pénztemető, agybaj, felesleges megállapítások sokkal gyakrabban hangoznak el rájuk nézvést. Néha még a tulajdonoséból is.

Novemberben Pandát és Kawasakit vizsgáztattam, mert mindkettőnek idén tavasszal kellett volna mennie, de féltem az új vizsgarendszertől. Azóta véresre lapogattam a saját vállamat – jól láttad Csikós, baszki, ez lett volna a gigantikus szopás, megúsztad. Nagyjából ennyi volt a jó, ami történt tavaly év végén.

Aztán az Erát szerettem volna közelebb hozni az általam jónak tartott műszaki állapothoz – pár vibráció, szorulás megszüntetése volt a terv, ne gondoljanak restaurálásra, a kombi Mercim egyrészt még nem olyan rossz, hogy restaurálni kelljen, másrészt használós autó, tehát esetében csak karbantartás jön szóba. Ezzel a karácsony előtti hétvégét jól el is csesztem Karesz barátomnál, a Balaton melletti garázsában. És még karácsony előtt egy nappal is leugrottam hozzá, de erről egy másik posztban írok.

Mindegy, jöhet a 24-e – gondoltam 23-án este, a Karesztól hazafelé - áldás, békesség, fa, játékok, a sarokban a nyuszi is új rágókát kap, mindenki boldog lesz. Így is történt nagyjából. Még a nagycsaládi veszekedések is elmaradtak, aztán 27-én mehettünk végre Szekszárdra (pár éve a szilveszter csak kicsi ünnep baráti körben, és inkább előtte utazunk pár napra borozni valahová vidékre, így sokkal hangulatosabb, meg öregszünk is talán), aztán a tradicionális állatkertezés, szilveszter, aztán lesz még három szabad nap az új évben, juhé. Úgy terveztem, hogy az első munkanapot tükörsima arccal és idegekkel, tettre készen kezdem, abban a kellemes tudatban, hogy végre intenzíven láttam a gyerekeket. Utóbbi majdnem meglett, a ránctalanító kúra füstbe ment.

Épp az utolsó esténket töltöttük Szekszárdon, aznap már a második komplett, hétboros kóstolón voltunk túl, degeszre zabálódva. Hörögtünk nagyjából. Ekkor csörög a telefon, Kubinyi Gabi barátom az. Nem voltam színjózan, amikor felvettem, de néhány mondattal később már szondát lehetett volna fújatni velem.

"Csík úr, tudod, mondtam, hogy 2010-re megszűnik a műhelybérletem, na most ez eléggé sürgőssé vált" – kezdte.


Megvételkor, 2002 novemberében

A Puchról van szó, hogy az olvasót is beavassam a sztoriba. 2002-ben vettem, amikor Bálint fiam született, és amikor előtte egy hónappal vettem egy állólámpás Mercedest. Úgy, hogy azelőtt meg éppen két héttel esküdtem meg, hogy nyugi kell a pici gyermeknek, egy évig nem lesz autóvásárlás. Na ja, azóta már sok kispapát láttam a nyugodt családteremtés első lépéseként tonnaszám venni a romokat, nem én voltam ezzel egyedül.

Puki 2003 májusa óta Kubinyi Gabinál készül Kecskeméten. A karosszériája lényegében a szalma, a vasoxid, a kitt, a festék, a penész és a sár furcsa elegyéből állt, de acélt nyomokban sem tartalmazott. Allergiások számára plusz infó – mogyorót sem. Gabi igazából csak baráti indíttatásból vállalta el, de megkért, hogy tekintsek el mindenféle határidőtől, mert a C-vágányon készül majd. Nem inkább a D-n, Talán az L-en. De az biztos, hogy nem tudnak sietni vele.

2008 nyarára lényegében összeállt a kaszni. Decemberben Gabi elvitte egy akkor éppen Németországból hazatért fényezőhöz, aki valahol húsz kilométerre dolgozott Kecskeméttől. Mondjuk, Liptai Pisti is elvállalta volna Noszvajon – tudják, ő fényezte szuperül a zöld állólámpás Mercimet – de van annyi tapasztalatom a veteránozásban, hogy jobbnak láttam, ha a lakatos és a fényező közel vannak egymáshoz, és meg tudják beszélni, mi a problémájuk a másik munkájával.

Mert a fényező általában azon nyavalyog, hogy a lakatosnak kellett volna jobban megdolgoznia a lemezeket, a lakatos azt állítja, hogy a fényező nem látott még öregautó-restaurálást, mert ez mind így megy. Én meg utálok közvetítőt játszani olyan dolgokban, amihez csak nyomokban értek. Persze Kubinyi Gabi munkájába nem hiszem, hogy belekötött volna bárki, de azért jobbnak tűnt az óvatosság.

Elméletileg Tibi szuper fényező, arra emlékszem, hogy ott álltunk a Puch mellett, rápróbáltuk a tetőt, nézegettük, hogy milyen apró melók vannak még a kasznin. Ekkor megjegyeztem, hogy a fényezésre megbeszélt 250 ezer forint még nincs egyben, de mire elkészül vele három-négy hónap múlva, lazán meglesz, egyelőre adok 50 ezer előleget, mintegy kedvcsinálóként.

"Mi az, hogy három-négy hónap? Én február végére már rég ki szeretném tolni a kocsit a műhelyből, nem tökölök én annyit" – mondta Tibi magabiztosan, és aggódni kezdtem. Karácsony után épp mínuszban volt a kassza, az ötvenest is elég nagy viták árán tudtam kivenni, no meg épp két hónapja voltam túl a Merci-restaurálás kifizetésén, ami szintén felért egy anyagi KO-val. És február végéig elő kellett teremtenem még 200 ezret… Hű.


Egy eredeti 1957-es Puch. Homoksárga, mi más

Akkor még az autó színét sem találtam ki, hiszen nem is tudtam pontosan, milyen árnyalatokban készült a Puch 1957-ben, gyártásának első évében. Nyomozás után kiderült, hogy pirosban, világos pasztellkékben, homoksárgában és halványzöldben árulták – ezek legalábbis biztosan voltak. Piros Puchhal Dunát lehet rekeszteni, azt unom. Ausztriában az összes ős-Puch, amit ismerek (mind a négy) egyetlen piros kivételével sárga, tehát olyan sem lesz. Kék meg végképp nem lehet, hiszen a Bianchi is olyan. Maradt a zöld, úgyis kedvelem ezt a színt, manapság egyáltalán nem látni alap-zöld autót, veteránt se, mindenki stílustalan metálszürkére, meg pirosra festi azt is, aminek zöldnek kellene lennie.

Resedagrün, RAL-akárhányas színkód, kaptam a Tóth Gabitól egy félkész autójáról egy hátsó rácsot, hogy legyen minta is. Felkészülve vártam, hogy Fényező Tibi hívjon, hogy milyen legyen a kocsi. Lassan a pénzt is intéztem, lett volna kölcsönbe, azonnalra, amikor szól.

Eltelt a január, a február, aztán a tavasz is. Félretettem a fényezés árát, aztán el is költötte a család, aztán megint összevakartam a felét, de vettem belőle egy kismotort. Kubinyi Gabi közben egy csomó autót odavitt, de mindennel csúszott az ember. Egyetlen nyomorult kasznit nem sikerült lefényeznie augusztusig, akkor Gabi bedühödött, és elhozta az egész csomagot, cakk-pakk. Azaz egyet sikerült neki, egy Celicát, de azt tényleg olyan minőségben, hogy azóta is csodájára jár a világ, míg meg nem haltak. Szerintem Gabi elégedettebb lett volna sok, nem szupertökéletesen, csak közel tökéletesen lefényezett autóval, mert a megrendelői kis híján meglincselték. Én nem, elvégre barátok vagyunk, a Puch pedig nekem eleve egy tíz évre szóló projektnek indult lélekben.

Szóval a csomaggal együtt visszavitte Kecskemétre, a lakatosműhelybe, ám novemberben jött a hír – megszűnik majd a bérlet. Valamikor tehát el kéne vinnem, vagy esetleg vissza lehet adni Fényező Tibinek, aki esküdözik, hogy jó útra tért, most kvázi azonnalra és tökéletesen megcsinálja. Elhiggye ilyenkor az ember? Hát én nem, túl sok link iparossal volt már dolgom az életben. Ha én egy napot kések egy cikkel, fejreáll az újság, ezért – ha nincs véletlenül tartalék anyag- mi akkor is el szoktunk készülni, ha betegek vagyunk, vagy közbejön valami súlyos. Nekem szent a határidő, képtelen vagyok elfogadni egy 400 százalékos túllépést, az számomra több mint jellemhiba. Az a tökéletes alkalmatlanság.

Tehát megbeszéltem Liptai Pistával Noszvajon, hogy viszem hozzá a Pukit, ő amúgy sem az a problémázós fajta, majd megoldja, ha hibát talál, akkor is. És, mint már említettem, Kubinyi igazán kiváló munkát végzett, nem féltem túlságosan. Már csak a szállítást kellett megoldanom, de a Puchnak se kereke, se futóműve, vontatni nem lehet, Egerig amúgy se lenne szerencsés, pláne, hogy idéntől, ha jól tudom, tilos hosszú távon autót húzni országúton. Tréleres ismerős meg nincs, ötvenezer forintot sem tudtam volna összeszedni valami netről kinézett autószállítósra, tehát gondolkoztam. Gabi nyugtatott, mondta, hogy márciusig úgyse történik semmi a lakatosműhelyben, ha ott marad az egy szem Puch, senki nem bántja majd.

Itt tartottunk december elején. Volt akkor elég gondom, ki is ment a fejemből a Puch. A szekszárdi telefon azonban sürgető hangneműnek bizonyult.

"Figyu, az a baj, hogy úgy tűnik, január legelején már birtokba akarja venni az új bérlő a helyet" – folytatta Gabi. "Mielőbb el kéne vinni a kisautót, lehetőleg még az idén".

Azonnal kijózanodtam. Onnan, a Bodri-pincészetből őrült telefonálgatásba kezdtem, miközben a többiek kártyáztak. Sajnos a telefonomon is csak egy csíknyi töltés volt, nem készültem én arra, hogy két ünnep között túl sokat kell majd használnom.

Először Sipos Zolit hívtam, neki van több Transitja, hátha befér valamelyikbe. "Talán az Énsikítokba (Ice Cream Van, tehát I Scream Van, innen a sikítás, egyébként egy angol, extra nagy felépítményes Transit) belemegy, mindjárt lemérem. Tudjad, hogy 30-án megyek Bécsbe egy téli Sierrát venni, ezért nekem 31-e lenne jó, vagy 2-a, 3-a, ha ennyire sürgős az ügy" – mondta. Sipos úr a halálos ágyáról is azonnal segít, rá mindig lehet számítani.

Feleségem a telefont hallva elfehéredett. "Mit képzelsz, megígértük a gyerekeknek, hogy 31-én délelőtt az Állatkertbe megyünk, képes lennél ezt felrúgni?" – sziszegte. Igaza volt, lényegében az délelőtt a mi gyerekes szilveszterünk már hét éve. Nem szabad megszakítani a hagyományt, az ilyenek fontos dolgok.

Megy a telefon a Kubinyi Gabinak – "Gáborom, esetleg másodika, harmadika januárban?"

"Én odajövök szívesen, csak a telephely lesz zárva, onnan akkor ki nem hozzátok az autót. És negyedikén már nem tudom, mi lesz, úgy veszem észre, sürgőssé vált a dolog az új bérlőnek" – rúgta fel a számításaimat.


Barátok autóival az előző napi kiránduláson

Számolgattam. 30-a nem jó a Siposnak. 31-e a családnak. 1, 2, 3 a telephelynek. Mi marad? 29-e. Most 28-a van, Szekszárdon mulatok, kicsit több borral a kelleténél a szervezetben. Másnak délelőtt lett volna még közös program a barátokkal, ráadásul a Katival Visz felé kellene hazahajtanunk, hogy elhozza a Mercijét, ami épp a Karesznál volt olajcserén, központizár-javításon, ablakemelő-hackelésen. Mindegy, ha nem értik, nem kell vele foglalkozni, kicsit komplikált az életünk. De hogyan legyen?

Felhívom a Zolit, a parketta alól vinnyogok neki.

"Zoli, beszéltem mindenkivel, ez és ez van, tudom, hogy nagy pofátlanság, meg hirtelen jött, meg biztos programod van, de, izé, szóval őőő, nem lehetne esetleg őőő, holnap?" – kis csend. Kiderült min aggódik Sipos urunk.

"Csiki, te mikorra érsz fel Szekszárdról? Mert nekem elvileg jó lenne, de az Énsikítok olyan nyolcvanat tud. Ez meg egy hosszú út" – tehát lehet, dekódoltam.

Másnap megküldtem Erát hazafelé, délre szerelőtakarókkal, spaniferekkel, Puch forgalmival, resedagrün RAL-akárhányas színkodú ráccsal kint landoltam Zolinál. Éppen addigra készült el a fűtéssel, mehettünk.

Vettünk még egy kis olajat az autósboltban, aztán irány az M5. Énsikítok persze gázos-benzines (Sipos Zoli utálja a dízelt), de nem megy sokkal jobban, mint egy korabeli dízel Tranyó, ugyanis kétliteres, inkább nyomatékra hangolt Pinto-blokk hajtja, nem olyan deli V6-os háromliteres, mint a másik Transitban, amivel Imolát jártuk meg az ősszel.

Előttünk a három méter széltében panoráma szélvédő, zenénk is volt, szikrázott a nap, csodálatos óráknak néztünk elébe. Autóztunk, az mindig jó. A tolóajtó mellett, hátulról, ahol hiányzott a szigetelés, kicsit vágott a cúg, de ment a fűtés, melegített a nap, nem is éreztem, épp csak észleltem. Akkor még.

Kecskeméten, a Roll-fox régi telephelyének romjai közepén ácsorgó Kubinyi Gabi is elámult, pedig ő már elég sokféle autót látott, többek között évek óta profi szinten versenyez egy eredetileg Zastava 750-nek indult Abarth-tal, írtunk is róla. De az Énsikítok nála is kiverte a biztosítékot.

Egy ideig eltartott, amíg összeszedtük a Puch minden cuccát, aztán egy ideig még eltartott, amíg végignéztük a Fiat Dino Spidert, ami Gabinál épp fő helyen lakatolódott (szörnyű, amerikai import, az elsőtől az utolsó atomjáig tákolt, görbe, látszatjavított, és már kábé háromszor fruttira törték).

Aztán kicsit méregettük a megrendelésre épp palacsintává szélesedő Matra Bagheerát (vagy Murena, sosem tudom). Kár érte, olyan kevés van belőle, ami eredeti. Tőlem flexelhetnek pickupot 123-as Merciből, csinálhatnak texasi rendőrautót állólámpásból, pimpelhetnek 850-es Fiatokat – amiből van, azt csak nyugodtan, jut is, marad is. De a Matrák már fájnak.

A Puch-kaszni olyan kábé hat kiló, alibiből hárman emeltük be az Énsikítok gyomrába, de egy gavallérosabban töltött május elsejei lufi is beemelte volna, csak olyan épp nem volt kéznél, december lévén.

Azért csak délután fél öt lett, mire lekötöttünk mindent, biztonságba helyeztük a repkedő motyókat. Még egy jót kajáltunk a közeli Malom csárdában, ami kiváló alkalmat adott egy kis fotózkodásra – önök szerint melyik az impozánsabb, a malom, vagy az Énsikítok?

A következő – talán százötven kilométernyi utazás, szűk három óra alatt – idő eseménytelenül telt. Kicsit hideg volt bent, mert ferdén vágott hátulról a cúg. A résből. Aztán kicsit még hidegebb lett, mert a fűtőrendszer úgy gondolta, elég az ötfokos levegő is, elvégre az is melegebb, mint a kinti. Ezért száz kilométer után felvettem a nagykabátom. Sipos röhögött, ő eleve vastagon öltözött. Aztán a következő megállónál magamra vettem az egyik szőnyeget, amin tíz éve szerelem az olajos gönceimet, és most nem használtuk el a Puchhoz. Rohadtul fáztam, de egy ilyen nemes cél érdekében, a jó kis morgós Transitban azért ki lehetett bírni.

Liptai Pistihez valamikor fél tízre értünk. Biztosítékolvadás nála is, hát ez meg mi, aztán be a vaksötét udvarba, lemálháztuk Pukit. Pisti sem gyors fényező, de legalább kiszámíthatóan csúszik, szépen dolgozik, és amikor csúszik, elnézést kér, mert igazából korrekt srác, csak túlvállalja magát. Gondolom tavasz közepére talán már lesz valami az 57-es Puchból. Éjfélre otthon is voltunk.

Kellemes veterános új évet mindenkinek, így utólag.

Hirdetésblokkolóval néznéd éppen a Totalcart, és ettől mi éhen halunk.

A TC olvasása ingyen van, de a működtetése nem: szerzőink és családjaik táplálkoznak, és ami fontosabb: rendszeresen tankolnak, pénzért.

Kérjük, engedélyezd a TC-n a hirdetések megjelenítését, vagy ellehetetleníted a működését annak, amit épp olvasni szeretnél.