Családi országjárás szappandobozzal

2010.04.24. 06:00
230 hozzászólás


Tudom, hogy sokan fanyalogni kezdenek most, páran talán szidni is kezdik a Totalcart, mert nem értik majd, hogyan kerül egy ilyen pimf dolog egy országos autós magazin hasábjaira. Kétszáz kilométer, oda-vissza, plusz kavarással sincs ötszáz… Táv ez? Tett ez? Érdemes akár egy fél mondatra is? Attól függ. Akik most kárognak, azok feltehetőleg nem építettek még össze kosárból 500-as Fiatot. Vagy ha igen, akkor utána nem indultak bele a térképbe családostól azzal az autóval. Mert ha tettek volna már így, értenék.

Amikor megvettem, a Bianchin sokkal több lyuk volt kilencnél

Hogy képbe helyezzem az ügyet: egy jó előre lefoglalt programra, a húsvéti hosszú hétvégére Hortobágyra indultunk a családdal. Hét közben nem látom sokat a gyerekeimet, de magának a hétvégének is rosszat tesz, ha otthon maradunk, mert amint készen vagyok a melóval, mindig találok valami bütykölni, archiválni valót. Azt a dolgot, hogy leülni, aludni, unatkozni, nem ismerem, ha a gyerekekkel vagyok, fél óra után mindig eszembe jut valami, amit csinálnom kellene. Annyira, de annyira sok mindig a teendő… A feleségem szerint éppen ezért kell elmenni otthonról, minél messzebb, mert akkor nincs munka, nincs szerelni való, csak a család. Alapvetően igaza van.

De hogy azért a hobbi is meglegyen, vagy inkább a sok éve tartó veteránozásnak learassam a termését, úgy döntöttünk – a Bianchival megyünk. Egy ilyen vállalkozásnak eleddig felettébb sok akadálya volt. Nem a családom, hiszen a két fiam megőrül a kisautóért, ha rajtuk múlna, az összes járművünket odaadnák bárkinek, csak ez maradjon. Nem is a feleségem, aki régre datálható Fiat 500-mániája miatt szintén imádja a kék dögöt. És nem is én, mert bármennyit szívesen vezetem, szinte bármikor, csak ne hóban, esőben kelljen, mert olyankor nagyon sajnálom.

Félig megtömve az út előtt. Mármint a Bianchi

Maga a Bianchi volt a ludas. Nemigen tudta elhagyni Budapestet, ha igen, azonnal tönkrementek rajta addig jónak hitt dolgok. Még nem volt ugyanis teljesen készen.

Pedig felületes szemlélő szinte semmi változást nem venne rajta észre 2003 augusztusa óta – ez volt az a pillanat, amikor a munka nagyja elméletileg elkészült rajta, és hazahoztam Karesztól finomreszelésre. Pár helyen leverődött a festék (azóta a harmadik helyen lakunk, sok volt a garázsváltás, a pakolgatás), kicsit koszos lett a műbőr az üléseken (takarítható, csak még nem álltam neki), enyhén megsárgult az orr-dísz (ennyit tud az olasz utángyártó-ipar, holott nap szinte nem is érte). Működött az autó már hét éve is, valahogy le is vizsgázott, rendszáma lett, köhögve elhúzta a belét valameddig, ha kellett. De mindig pocsék volt.

Mindenki a Katira vár...

A kezdő veterános ilyenkor legyint – olcsó, rossz kis autók voltak ezek újkorukban is, nem csoda, hogy ez a darab is csak ennyit tud. Nem kell az ilyennel messze menni, pláne meg nem gyorsan. Szépen ki, a Városligetbe, az tőlünk két kilométer, pózolni mellette, aztán haza, annyi nem ártana neki. Hát azt nem, egy frászt, én minden járművemet (majdnem mindet) igazi járműnek tekintem. Utálom a díszmajomkodást az oldtimerekkel. Sóban, esőben, gyilkos városi dugóban persze nem használnék el semmit, ami régi, mert az nem használat, hanem elpusztítás, de hogy egy ilyen géppel ne lehessen elmenni Esztergomba meg vissza boldogan, az nem okés.

A profi veterános bele se kezdett volna a restaurálásába, mert tudja, hogy ilyen értékű autót nem lehet gazdaságosan felújítani. Nekem most már lassan másfél millióban van, és ennek java része 2003 előtt ment bele, volt abban haveri kedvezmény is, és akkoriban még olcsóbb volt a munkaerő. Ha ez az autó egy profié lenne, hárommillióból újult volna meg. Nekem annyim nem volt rá. Ezért is ment ilyen döcögve a lábra állítása.

Már Hortobágyon

Azért csak vannak az internetet olvasók között is, akik régről emlékeznek az 500-asokra. El lehetett ezekkel bárhova menni, megfelelő odafigyelés mellett relatíve megbízhatók és használhatók voltak. Függőcsapszeget gyakran kellett zsírozni elöl, padlógázon tilos volt gyilkolni (mert mire Siófokra értünk vele, beégtek a szelepek), nem ártott figyelni az olajszintet, karban tartani a gumialkatrészeket – de alapvetően bírtak ezek száz-százötvenezer kilométert nagyobb baj nélkül.

Csakhogy a Bianchi még előttem ledobva rohadt vagy nyolc évet egy utcában, a földbe süllyedve, kiszakadt tetővel találtam meg egy leányfalui ház melletti kertben. Onnan épült újjá. És mivel a legtöbb lakatos nem vállalta el, az a néhány, aki igen, az udvarában rohasztotta fél-egy éveket, ezért az alkatrészei kallódtak. Nem volt egyszerű az újjáépítés, akármennyire is igyekeztem dokumentálni mindent szétszereléskor. A hátsó hangszigetelés például sose lett meg, azóta is egy piros pokróc van ott ilyen célból. Nyilván lesznek, akik jobban tudják, hogy kellett volna, de nekem ez az autó volt az igazi beavatás. Ez volt az első gép, amihez mélységében hozzányúltam, ma már nyilván máshogy csinálnám. Leginkább sehogy, mert meg nem vennék még egyszer egy olyan roncsot, mint Bianchi volt anno.

Autóvá akkor kezdett összeállni, amikor tavaly januárra Tóth Gabi barátom elkészült a motorjával. Bár bejáratós volt még, rögtön érezhető volt rajta, hogy új dimenzióba lépett a Bianchi (ejtsd: "bianki", "k"-val, hiszen az olasz a "ci"-t ejti "cs"-nek, a "ch" nála a "k"). A megjött erő, a füstmentes működés, az életet többé már nem keserítő, fél-egyórás leállások fölött érzett örömünkben óvatosan használatba vettük a kocsit. Ekkor jöttek elő a további hibák.

Szinte gyári, nem?

Tavaly nyár óta a hátsó kerékcsapágyakat kicseréltem, új roppantógyűrűket tettem be (azóta nem lazul le a menesztőtárcsa), a szétmállott kinyomócsapágyat idén tavasszal újragyártottam.

Nem egy kárpitos, csak én. Bár szerintem a vak is látja

Most nemrégiben kicseréltem a patenteket az ajtókárpitokban is, s ugyanazzal a lélegzettel szétfejtettem a jobb oldalit, az alapját újraszabtam, hogy be lehessen csukni, mert Kárpitos Rezső anno harmadik kérésre se jött el felpróbálni. Pedig magyaráztam neki, hogy nem jó, a távmunka nem sikerült, nem hitte el. Mindegy, ha isten nem segít, segíts magadon, megoldottam.

Látják, hol forgott el a régi spirál? Mellette az új, ami végig szögletes

Aztán egy legutóbbi akcióként sebmérőspirált is gyártattam a Bianchihoz, mert az még tavaly, Kemencére menet kerekre kopott. Gyanakodtam a sebességmérőre is, de a csavarhúzós-forgatós próbára úgy tűnt, semmi baja nincs. Nincs is.

Aztán gondoltam, hátha a kihajtás rossz a váltóból, de nem. A spirál négyszögletű vége kerekedett le egy kritikus részen, ahol belemegy az órába, ezért nem tudta forgatni a mechanikát. Összerakáskor nem lett eléggé betekerve a hollander, kicsit lötyögött, és ez lett a vége. Négyezer forint ugrott, de most jó.

Ez volt a régi benzinszint-jeladó. Szétmállott a modern benzintől

Ja, és beszereltem a tankba is a benzinszintjelző Imolában vett jeladóját, most már megint mutat az a műszer is, ezzel a sok órával (kettő) tiszta légiirányítás-fílingje lett a cockpitnak. Oké, olyan húszas évekbeli légiirányítás, de akkor is, értékeljük.

Farmotoros Fiatból könnyen jön ki a motor

Bianchi még kapott utána egy olajcserét, aztán Bálint fiam segítségével megzsíroztuk az első függőcsapszegeket is, ahogy illik (minimum évente kell), beállítottam egyenesbe a kormányt, és ezzel felkészítettnek tekintettem.

Tudják, a Bianchiban az a poén, hogy zajra, menésre, hangulatra (ugye tudják, hogy ez a legdrágább Panoramica-kivitel, nyitható vászontetővel, eltolható oldalablakokkal, küszöbdíszlécekkel), minden egyéb jellemzőjét tekintve olyan, mint a Fiat 500, amin alapul. Viszont a hosszabb tengelytáv miatt egészen kellemesen rugózik, nem bólogat annyira, s az enyém a most már 600-as motor miatt kicsit talán nyomatékosabb. És ami a legfontosabb: VAN csomagtartója. Igen, olyan tér, ami szabad szemmel szinte látható, ha elég közel hajol az ember.

Az 500-assal (és a limuzin kivitelű Puchhal) ugyanis az a legnagyobb baj, hogy az a dolog, amit a kocsi elejében az olasz tervezők (mert a kaszni mindkettőnél ugyanaz) csomagtartónak szántak, nos, annak egyharmadát elfoglalja a tank, egyharmadát elfoglalja a pótkerék, egyharmadát elfoglalja az akku-háromszög-EÜ-csomag kombó. Ha utánaszámolnak, nulla marad a pakkoknak. Esetleg egy autós briftasni elfér. Ha négyen ülnek a kocsiban (és olyankor nemigen marad hely benne, még a lábaknál sem), csomag nem mén oda be. Egyáltalán.

Higgyék el, le lehetett csukni

Ezzel szemben a Bianchinak szögletes tankja van elöl, ami mellé most például be tudtam passzírozni egy túlélőkészletnyi szerszámot, izzót, Duct Tape-et, gumipókot, epoxiragasztót, hátul pedig tök üres maradt. Ahol, mint látják, ő egy büszke kombi, úgy ám. Két nagy kézitáska, egy hátizsák, a Kati pár bakancsa, gyerekjátékok cipősdobozban, a bőrdzsekim, egy nagyobb kajás szatyor, meg a notebook-táska mind elfért itt. Én sem akartam elhinni, de le tudtam csukni a hátsó ajtót.

Erős késéssel, de végül sikerült elindulnunk. Az M3-asra ráhajtani eszembe se jutott, hiszen a kamionok a pályán 91-94 közötti tempót tolnak hegynek-völgynek, erre pedig a Bianchi – hiába sikerült mostanra bejáratni a motorját – nem képes. Mentünk hát végig a régi 3-ason, aztán Eger után elkanyarodtunk délnek. Barátságos volt ez így.

Bianchival országúton túrázni kellemes, mert egy-két vak és közönyös újautós tulkot leszámítva, akik két centiről tolják az embert (mintha tudnék gyorsabban menni, nem tudom, mit képzelnek), majd előzés után úgy térnek vissza a sávba, hogy kis híján leviszik az első fényszórót (jellemzően nők csinálják ezt, ha tudnám, miért), általános szeretet veszi körül. Ez egy vidám kiskocsi, nem megy lassabban, mint egy kispolák, ami vidéken még mindig gyakori látvány (de a vidéki, országúti tempó amúgy is lassabb, mint a fővárosi, bármilyen furcsa), viszont érdekes, lehet találgatni, micsoda. Akik megelőzik, rendszerint integetnek, dudálnak, feltartott hüvelykujjal jelzik – zsír a gép. Bálint egyik kedvenc foglalatossága, amikor bianchizunk, hogy nézi, kik figyelnek föl az autónkra. És egyfolytában lelkendezik. Kicsit én is örülök, mert ha már kicsi, lassú, zajos, öreg és béna, legalább szeretik.

Nyolcvannégy felett észre sem veszed, és elhagyod a valóóóósáááágoooooooot...

Egyébként pedig csodásan tette a dolgát. Eleinte óvatos 80-at diktáltam neki (négy utassal, csomagokkal, a Fiat 500-asénál nehezebb és nagyobb karosszériával ez már önmagában is komoly fegyvertény), majd amikor megéreztem, hogy nem bántaná egy kicsivel nagyobb sebesség, feltoltam 82-85 közé a mutatót. Hibbbbbátlanul vitte, onnantól igazából nem voltunk útban senkinek, tök szuper.

Aszódon lettem figyelmes rá, hogy a gáz visszaeresztésekor nem ejti el azonnal a fordulatot. Nem a bovden szorult, mert hiába kanalaztam vissza lábbal alulról a gázpedált, akkor is csinálta. Itt jön a farmotoros kombi építés nagy hátránya: ha meg szerettem volna nézni, mi történt, ki kellett volna pakolnom, hogy hozzáférjek a motorhoz. Persze a csomagtartó méreteinek ismeretében nem volt sok a cucc, de Norbi így is már majdnem elaludt, nem akartam megzavarni. Falsot szív a karbi, erre gyanakodtam, hadd szívja, észrevenni csak városi totyogásnál lehetett, abból pedig nem volt már sok.

Norbi valamivel Aszód után eldőlt. Deréköv van rajtuk

Nem is kínlódás egy ilyen autóval a kilométerek falatása. Kicsit többet kell persze korrigálni a kormánnyal, meg érdemes állandóan figyelni az utat, meg a belső tükörből én csak a két méterre mögöttünk húzódó aszfaltcsíkot látom, mert a hátsó szélvédő felső pereme túl alacsonyan van. A váltó sem szinkronizált, a karburátorban viszont nincs gyorsítórendszer, ezért a kuplung-üres-gázfröccs-kuplung visszakapcsolások némi rutint követelnek, no meg a zaj sem csekély (bár ilyen sok csomaggal nem olyan vészes, például emelt hangon azért lehet beszélgetni nyolcvanötnél). És a fék mindig elégnek tűnik, a rugózás nem rázza szét az ember lelkét, a motor lelkesen szedi elő erőtartalékait a semmiből, döbbenetesen jó a fűtés, hellyel-közzel el is lehet férni. Persze nem ezer kilométereken át, de pár száz, az teljesen elviselhető benne. Sose használtuk még ennyire autóként a Bianchit, most engem is meglepett, mennyire alkalmas rá.

Szemvillanásnyi idő volt csupán (alig három és fél óra), és már a Hortobágy közelében jártunk, ami azért már amundsennyi kétszáz kilométerre van otthonról. Csillagközi távolság egy hatszáz köbcentis, 44 éves, egész családot cipelő mininek. Annyira meghatódtam, hogy a naplementében többször is megálltam lefotózni a Bianchit (megint csak nyelvóra: "bianki", "bianki", "bianki"… nem "biancsi"...), egy fotót ide is teszek.

Aranyos, nem?

Aztán a Hortobágy Club Hotel parkolójában jött az első igazi hiba. Kati nem tudta lecsukni a hátsó ajtót. Beakadt az Imolában pár évvel korábban vadonatújan vett, Trabant kombi-jellegű kitámasztó. Kicsit matattam vele, volt rajta egy sorja, eltüntettem, megkentem, zsír lett. Meg én is. Meg kicsit a ruhám is. Viszont a Katinál jött ki a hiba, én, a lovag, az ő megsegítésére kentem össze magam, tehát egy szót sem szólhatott. Ha már ott voltam, és a csomagtartó úgyis kiürült, megnéztem, miért szív falsot a karburátor. Aha! A fedele lelazult. Sőt, a háromból egy csavar el is veszett. Megszorítottam a maradék kettőt – probléma átmenetileg elhárult.

Amikor a rackajuhban több a vas, mint az autóban

Utána még egy csomót mentünk fel-alá Bianchival, jópofa látvány volt talán a sok új autó között, legalábbis ezt láttam a nézelődők, vagy még inkább, mutogatók arcán. Veterán kocsival túrázni mindig izgalmas, egyedi élmény. Kicsit féltem ettől a túrától korábban, de itt már eufóriában voltam.

Nagyon távol, nagyon pici kék folt a tájban

Hortobágy egyébként csodálatos. Elméletileg egy óriási síkság, ami unalmas, valójában pedig egy egészen döbbenetes, hangulatos szubkultúra, ahol a régi fajta paraszti élet még jelen van mindenütt. Persze a támogatott, modern foltok kiütköznek az általános, százötven évvel ezelőtt is ugyanilyen tájból, gondolok itt a madárkórházra, meg az állatkertre, meg a játszóterekre, meg a városközpontra, de ettől még jó, sőt, lehet, hogy így, a kontraszttal még jobb.

A gyerekeknek meg szuper volt a program, a szállodában volt bűvész, lufifújó verseny, béreltünk egy napra bicikliket, quadozni is lehetett jó hosszú pályán (én a Bálint mögött ültem, aki minden erejével azon volt, hogy elveszítsen), meg persze egy csomó madár, bogár, ló, melegvizes gyerekfürdő, ilyenek. Ők sem unatkoztak, mi sem.

Indulás hazafelé, még a Hortobágy Club Hotelnél, már bepakolva

Hétfőn hazaindultunk, hogy meg tudjuk locsolni a nagyikat. Újra megtömtük a Bianchit, megint rátettük a mutatót 85-re. Látják, ezért (is) jó a veteránautó. Ha új kocsival lettünk volna, akkor ott, ezzel vége is szakad a rövid tavaszolásnak. Beülünk a csendes, klimatizált, unalmas autókapszulába, és hazaveretünk, de aztán minél hamarabb, mert már nagyon unjuk, egyébként is, el kell érni a délutáni rajzfilmeket. A Bianchival viszont még ez a búcsúdarabja a hétvégének is önálló műsorszámmá lépett elő. Mint a veteránautókkal általában. Olyan lett az egész hétvége, mintha nem csak egy nagy blokk – a hortobágyos -, hanem rögtön kettő lett volna benne, hiszen megvolt rögtön a kalandtúra is.

Kicsikénk hősiesen nyomta le az oda-vissza (plusz ottani) ötszáz kilométert, az út végére is minden működőképes maradt benne, semmi nem esett szét, nem lettek új zajok, szorulások, lötyögések. Csak a régóta betegeskedő gyújtáskapcsoló adta meg magát – amikor hazafelé a 3-as úton tankoltunk, már alig bírtam oda matatni a kulcsot, hogy legyen gyújtás is, lámpa is.

Szétszedett gyújtáskapcsoló, lent a törött bakelit-alap

Itthon kiderült, hogy a bakelit szétesett, a bemeneti plusz érintkezői pedig kilazultak. Csoda, hogy egyáltalán hazáig bírta. Sajnos akárhogy forgattam a darabjait, egykönnyen megjavítani nem tudtam volna, ezért új alkatrész után néztem.

Balra a régi, saját, jobbra az új, 850-esbe való kapcsoló

Mint mindig, most is Villanyos Csabi barátom sietett segítségemre. Vett a Fer-Villnél egy új, Fiat 850-es gyújtáskapcsolót valami öt darab ezresért, aminek csak az a baja, hogy van benne indítózáshoz való, rugós pozíció is (legfeljebb nem használom), meg hogy nagyobb is az eredetinél (hely viszont van bőven a műszerfalban). De a felfogatása ugyanaz, patentül rá is tekeredik a Bianchi elegáns krómszorítója.

Egy rögzítőgyűrű-csere, és máris felcserélődtek a szerepek is

E kis krómalkatrész kapcsán emlékezzünk meg arról, hogy az Autobianchi Bianchina volt az 500-as Fiat legexkluzívabb, legdrágább gyári verziója. Ezek után csak a régi, golyóvégű csatlakozókat kellett átalakítanom eggyel modernebb sarusra. Eltököltem vele egy darabot, mert sehogy nem fértem be a csomagtartó mélyére a forrasztópákával, de most már kész, és tökéletes.

Aztán még kevertettem a kisautóhoz festéket (a levert részek kijavítására), meg feltettem a tetőkárpitot is (óriási felületen párolgott a PalmaTex, de a légtér kicsi, képzelhetik, miket hallucináltam utána), aminek a helyén (talán a képeken is látszik) eddig belülről barna kárpitanyag-folt volt csupán a tetőn. Most már csak egy szelephézag-állítás, egy festékjavítás, valamint az ajtók belső felén a nemrégiben megtalált króm díszcsíkok felhelyezése maradt. Ezeket később.

Bianchit azért is használjuk most, mert a Pontonnal összeszedett adósságok törlesztéséhez el kellene adnom. Lenne belőle talán egy bő mila, lehet, hogy még annyi se, sajna a Bianchi nem ér annyit, mint egy 500-as Fiat, ami hasonló állapotban behozza a másfelet is. Sebaj, én kerestem ezt a keresztet. Viszont az országban ez az egy darab vizsgás, felújított van belőle, ráadásul sokkal-sokkal jobban használható is, a hangulata meg ugyanaz. Vagy még jobb.

Bianchi a nagy útra készen. Meg a Dezső nem készen

Kati viszont néha meglepő dolgokra képes: egyik este kijelentette, hogy szedjük inkább össze mindenfelől máshonnan a Ponton árát, ha tudjuk, de a Bianchi maradjon, mert rohadtul hiányozni fog neki is, a gyerekeknek is. Valahogy én se tudom elképzelni már az életet úgy, hogy a kis bamba szemeivel ne figyeljen rám a garázsban – mit mataszt itt? Tizenkét éve velünk van, a készülése mindig is központi helyet kapott kettőnk (majd hármunk, négyünk) életében, nagyon készültünk rá, milyen jó lesz, ha kész lesz végre. Ez jött most el, lényegében csak minimális karbantartási melók vannak hátra. Nem tudom, mit tegyek, nem tudom, mit tegyek. Egyelőre halogatok, ahhoz nagyon értek.

Aláírás: Csikós, a puhapöcs.

Hirdetésblokkolóval néznéd éppen a Totalcart, és ettől mi éhen halunk.

A TC olvasása ingyen van, de a működtetése nem: szerzőink és családjaik táplálkoznak, és ami fontosabb: rendszeresen tankolnak, pénzért.

Kérjük, engedélyezd a TC-n a hirdetések megjelenítését, vagy ellehetetleníted a működését annak, amit épp olvasni szeretnél.