Ignis-teszt: megcsináltuk Korzikát

2010.09.18. 07:18
161 hozzászólás

Pár hete otthagytam átvizsgálásra az Ignisemet a szakszervizben, hát még aznap meg akarta venni egy ügyfél. Gyula, a szervizvezető szerint használt WagonR+-ból és Ignisből bármennyit el tudnának adni, Suzuki-vonalon ezeket keresi most a nép. Na, lássuk akkor, mennyire felel meg egy Ignis a családi autókkal szemben támasztott kívánalmaknak. Elgurultunk vele Korzikára, mert az jó messze van.

Sok történet kezdődik egy meggondolatlan pillanattal. Esetünkben egy elhamarkodott kijelentés indította el a családi költségvetést a csőd szélére sodró eseményfolyamot, miszerint: „Édes gyermekeim, ügyesek voltatok, jól teljesítettetek a suliban, megérdemeltek egy nyaralást!” Az ember az ő drágaságainak a legjobbat akarja, így lett úti cél a nyugtalan szeparatisták lenyűgöző tájakkal teli hazája, Korzika, ami messze van és drága. A családi Ignis viszont közel van és olcsó, így rá hárult a teherhordó öszvér szerepe.

Magát adta az első vizsgatétel: belefér-e a kis gyöszmöszbe három ember két hétre szánt cucca plusz egy (nem egészen komplett) kempingfelszerelés? Az indulás előtt bebizonyosodott, hogy két emberé gond nélkül, igaz, a sátrakkal, hálózsákokkal, derékaljakkal, Dávid fiam táskájával, az én zsákommal meg némi úti élelemmel tele is lett a 236 literes csomagtartó. Kamilla lányom Korzikán csatlakozott hozzánk egy közepes bőrönddel, amitől természetesen azonnal felborult a jól kidolgozott szisztéma, és a hálózsákok meg a kajásdoboz átvándoroltak az utastérbe, a vezetőülés mögé. Így pont elfért három ember a cuccaival, de négy főnél már erősen javallott egy tetőbox bérlése vagy beszerzése.

A Sziget

Corte

A vulkáni eredetű Korzika Európa negyedik legnagyobb szigete, természeti értékeit tekintve azonban talán a legváltozatosabb. A Földközi-tengerben fekszik, Olaszországtól nyugatra, Franciaországtól délkeletre, a területe mintegy 8700 négyzetkilométer, a legnagyobb hosszúsága 181 km, a legnagyobb szélessége 83 kilométer. Az állandó lakosok száma 270 ezer. 1000 kilométer hosszú partvidékén sziklás, vad szakaszokat éppúgy találni, mint kavicsos, sárga- és fehérhomokos öblöket. A narancssárga (naplemente idején vörösen izzó) sziklákkal övezett Portói-öböl a világörökség része, legdélebbi városa, Bonifacio az én listámon ott szerepel a világ tíz legszebb települése között. De romantikus sétákra csábít St. Florent, Calvi, Propriano, Bastia, illetve a hegyvidéken Sarténe és a régi főváros, Corte is. A jelenlegi főváros, Ajaccio Bonaparte Napóleon szülővárosa, ám ennél fontosabb, hogy remek képzőművészeti gyűjteménnyel, fantasztikus műemlék könyvtárral és elsőrangú piaccal várja a látogatókat.

Bonifacio

Korzika területének több mint egyharmada természetvédelmi terület, a sziget belsejében 2000 méter fölé emelkedő hegyvidék húzódik. (A legmagasabb csúcs, a Monte Cinto 2706 méter magas.) A hegyek között vezet a GR 20, a világ egyik leghíresebb turistaösvénye. A 180 kilométeres útvonalat mintegy két hét alatt lehet bejárni, de egy-egy szakaszába akár csak pár nap erejéig is érdemes belekóstolni.

A lusta napimádók a nyári főszezonban keressék fel Korzikát, akik azonban körutazást, netán túrázást terveznek, jobban járnak az elő-, illetve az utószezonnal. Májusban a magas hegyekben még vakítóan tündököl a hó, miközben a hegyoldalakon tenyésző örökzöld bozótból, a macchiából bódító virágillat árad. Szeptemberben, októberben elég meleg a tenger a fürdéshez, de sehol sincs tömeg és az árak is barátságosabbak.

Calvi

Korzikán erős a szeparatista mozgalom, amelynek keményvonalas csoportjai az erőszakos cselekményektől sem riadnak vissza. Az akciók ritkán irányulnak turisták ellen, így különösebben nem kell aggódni emiatt, a szanaszét lőtt és lemázolt francia nyelvű helységnévtáblák pedig már-már a helyi folklór részét képezik. A hivatalos nyelv a francia, de a lakosság 65 százaléka a korz nyelvet is beszéli, ami hangzásában az olaszhoz áll közelebb. Hogy ide is becsempésszük eredeti témánkat, a közlekedést: a vadigazi korzikait többek között arról lehet felismerni, hogy autója rendszámtábláján a francia jelzést korzikai címerrel ragasztja felül.

Az utazás egyetlen idegőrlő tevékenysége egyébként a napi táborverést és -bontást kísérő pakolás volt meg részben ehhez kapcsolódóan a folyton elszabadulni akaró rendetlenség kordában tartása. A sátrazás egyébként csak az oda- és a visszaútra volt betervezve, az interneten kinéztem két külvárosi kempinget Olaszországban, hogy ne kelljen a fárasztó autózás után szállást keresgélni, minél egyszerűbben eldőlhessünk, mint a krumpliszsák. Arról ábrándoztam, hogy Korzikán viszont olcsó, de kedves szobákat bérlünk majd, kicsi erkélyről nézzük a naplementét frissen szedett fügét majszolva. Biztosan vannak ilyen szobák, de nem a tengerparton és nem a főszezonban: 80 euró alatt nem találtunk ilyet, így maradt a 30 eurós sátrazás, hiányos felszereléssel. A barátoktól örökölt kétszemélyes sátrunk egyik feszítőrúdja negyedik nap tört el, a hipermarketben 2500 forintért vásárolt másik kétszemélyes sátoré ötödik nap, így a barkácsolás is rendszeres napi tevékenységünkké vált. Amikor az orkánerejű misztrál felborította és teljesen összegubancolta a nagyobbikat, már idegesek se voltunk, csak tekertük a ragasztószalagot rutinosan. Nem kell a táborozásért sajnálni bennünket egyébként, mert a korzikai kempingek tiszták, jól felszereltek és sok szolgáltatást kínálnak. Még az isten háta mögötti táborhelyeken is lehet forró kávét és hideg sört kapni, a meleg zuhany is alap. Na még szép, 2010-ben az Unióban.

Két kutyaól egymás mellett. Minimálban nyomtuk

De vissza az útra, ami Egertől Livornóig, ahonnan a komp indult, 1350 km volt. Ezt két napra osztottam el. Első nap kora délután indultunk és éjjel 11-re értünk Velencébe, ahol háromszor álltunk meg a kemping bejáratánál, mire negyedszerre a szomszédos hotelből megmutatták, hogy tényleg ott van, csak a GPS-ről lefelejtettek egy 200 méteres bekötőutat, ami két autókereskedés között vezet a recepcióig. Ezt a kis malőrt leszámítva a friss iGO program jól szerepelt, mindössze kétszer bolondozott még velünk. Egyszer Sarténe belvárosa helyett egy eldugott külvárosi borászat udvarára vitt be, majd pedig azt szerette volna, ha átvágok a városka teraszokkal teli kis főterén és a túlsó végén leugratok a szakadékba. Fátylat rá, ennyi móka ránk fért, nem rossz teljesítmény ez 4500 kilométeren.

Nulla óra alvás után, négyórás kompút előtt a livornói kikötőben

Másnap ráérősen haladtunk. A haldokló öreg hölgy Velence délelőtti meglátogatása után a roppant idegesítő Bologna-Firenze autópálya-szakaszt is letudva elvittem a fiamat a toscanai San Gimignanóba, ahol addig-addig lófráltunk, hogy öreg éjszaka lett, mire Livornóba értünk. Ott kiderült, hogy az interneten vásárolt kompjegyünk nem kompjegy, hanem csak egy igazolás arról, hogy jogosultak vagyunk a jegyre, így korán reggel lesz egy jelenésünk az irodában. A legegyszerűbb megoldást választottuk, a kocsiban aludtunk. Belopakodtunk a kikötőben a személyzeti parkolóba, amihez közel van a mosdó meg egy éjjel-nappali étterem, majd, miután szerencsésen áthajtottunk egy törött sörösüvegen, nyugovóra térünk. Az Ignisbenalvás-teszt eredménye előre borítékolható volt: senki ne aludjon Ignisben, ha nem muszáj, és különösen ne az első üléseken, mert az az alvás nem lesz sem pihentető, sem szórakoztató.

Gombolyítsuk közben tovább a költségeket: valami 8000 forintba került az egy hónapos szlovén autópálya-matrica és további 20 euróba az olasz autópályadíj, mire a kikötőig eljutottunk. Kilencvennégy eurót kóstált az akciós retúr kompjegy, aminek az a szépséghibája, hogy nem lehet átíratni másik időpontra. Ha lemaradsz, új jegyet kell venni gyorsan helyben, ami legalább 200 euró, de lehet akár 300 is. Ami az utat illeti: a szlovénok dinamikusan vezetnek (magyarul: mennek, mint az állat), de ügyesen. Kisebb-nagyobb vészhelyzetekben dudaszóval oktatják egymást. Az autópálya végig gyönyörű tájakon vezet, bár aki vezet, ebből nem sokat érzékel, mert több szakaszon is elég nagy a forgalom, és figyelni kell. Az olaszoknál egészen békés mederben haladt a forgalom, amin meglepődtem, mert másféle emlékeim vannak pár évvel ezelőttről, amikor is tele volt a pálya felelőtlen, nyomulós köcsögökkel. Felfigyeltem viszont egy érdekes jelenségre: a fukszos-napszemüveges vadak már nem BMW-kkel veszélyeztetik a közlekedés biztonságát, hanem Audikkal. Ha Audi halad a közelünkben, tartsuk szemmel, mert nagy esélye van, hogy pillanatokon belül tesz valamit a sofőr, amit nem kéne, tipikus esetben szabálytalanul előz, vagy szapora villogással tolja le maga elől az előtte haladókat, függetlenül attól, hogy van-e tényleges esélye az előbbre jutásra vagy nincs.

Rendetlenség a hátsó traktusban. Ez a csoffadt kartondoboz volt az éléskamránk 4500 kilométeren át

A telepakolt csomagtartó egyébként jót tett az Ignis menetkomfortjának, nagyjából kiiktatva az egyik kellemetlen tulajdonságát, hogy üresen a merev hátsó tengely miatt ráz és pattog. De a már említett Bologna-Firenze szakasz így is kínszenvedés volt vele, mert a jó taljánok nem igazán ügyeltek a mintegy egymillió völgyhíd mintegy tízmillió dilatációs hézagának míves megalkotására. Volt néhány alkalom, hogy csak csodálkoztam, jé, még mindig nem tört ki alólunk a futómű, nahát. Ehhez jött még a szintén egymillió alagút, be a sötét lyukba, ki a tűző napra egymilliószor – az, hogy az ember szeme könnyezik, hagyján, az sokkal rosszabb, hogy megy felfelé fokozatosan a pumpa a tartós stressz miatt. Ja, és a külső sávban szinte folyamatos a kamionsor, az Ignis kis lélekvesztő módjára evickélt előre a hattengelyes anyahajók között.

Főszezonban a szerpentineken könnyen feltorlódik a forgalom

Éjjel egykor vackolódtunk el tehát a kocsiban, reggel hatkor zsibbadó tagokkal ébredtem volna, ha alszok egyáltalán. Fél hétkor már a jegyirodánál toporogtam, negyed kilenckor indult a komp és negyed egykor kötött ki Korzika második legnagyobb városában, a keleti parton fekvő Bastiában. A belvárosban a forgalommal szemben behajtottam egy egyirányú utcába, ahol találtam egy illegális parkolóhelyet a csendőrséggel szemben. Kissé gyűrötten elindultunk összeszedni a közeli bárból a lánygyermeket, aki frissen és ropogósan csevegett az angol barátaival. A délutánt egy strandon, az estét az erbalungai kikötőcske egyik éttermében töltöttük, az éjszakát pedig egy hegyi faluban, az angolok által bérelt kicsi, de aranyos házikóban – ez volt az egyetlen alkalom, hogy ágyban, párnák közt aludtunk.

Korzika rémei - lakóbuszok konvojban

Másnap megkezdtük a körutat, előbb a tengerparton, azután a sziget belsejében, a kétezer méter magas hegyek között. Korzikán egy dologból biztosan hiány van: egyenes útszakaszból. A tipikus út errefelé csupa kanyarból áll, miközben vagy lejt vagy emelkedik, és ráadásul még keskeny is. Nemcsak a táj láttán akad el az ember lélegzete, de akkor is, amikor a beláthatatlan kanyarokból előbukkan a szembejövő jármű. Fekete guminyomok jelzik, hogy a satuféket is be kell vetni olykor a baj elkerülésére. A népszerű helyeket összekötő utakon főszezonban sajnos nagy a forgalom, aminek idegesítő araszolgatás lehet a következménye. Sokan megijednek és belassulnak a tényleg elég durva hegyi utaktól, amik mellett sok helyen még korlát sincs. De az igazi átok a lakóautó: a széles, hosszú és magas dögökkel szinte lépésben haladnak a turistanépek, ami a helyiekből teljesen érthető módon kihozza az állatot. Türelmetlenségükben forszírozott, veszélyes előzésekbe kezdenek (amiket csodálatos módon meg szoktak úszni), a lakóautókat pedig időnként jókora kövekkel dobálják meg, persze éjszaka, amikor a család benne alszik. Szemet szemért, fogat fogért, Korzikán nemrég még teljesen megszokott volt a vérbosszú. Én magam láttam egyébként egy német házaspárt, akik Sarténe középkori, keskeny főutcáján akadtak el egy lakóbusszal, húsz percen át fenntartva a forgalmat. Magyar ember már napalmot dobott volna a jobb sorsa érdemes Fiatra, nem követ.

Tehenekkel gyakorlatilag bárhol összefuthatunk

Akinek nem bírja a gyomra a gyűrődést, vigyen magával valami gyógyszert, különben egy harminc kilométeres szakasz három napig fog tartani – a kanyargós utaknak a sziget 90 százalékán NINCS egyenes alternatívája. Nyolc éve, amikor először jártam Korzikán, az utak minősége az elviselhetetlen és a csapnivaló között ingadozott. Mára a csapnivaló és a jó közé sikerült feljavítani a minőséget, gondolom, nem kevés európai uniós pénz bevetésével. Az utakat folyamatosan szélesítik, javítják, nemcsak a forgalmasabb tengerparti régiókban, hanem a hegyekben is, ahol azért még érhet bennünket olyan meglepetés, hogy egyszerűen elfogy az autó alól a burkolat. A rossz utakhoz, az empátia és stratégia nélkül közlekedő sofőrökhöz, a lerobbant állapotú csotrogányokhoz szokott magyar autós számára egyébként a korzikai közlekedés nem jelent különösebb kihívást, csípőből oldjuk meg naponta itthon is azokat a helyzeteket, amikkel ott találkozunk. Arra viszont figyelni kell, hogy a frekventált helyeken sok a kétsávos körforgalom, amiben általában index nélkül közlekednek és simán kivágnak előttünk a belső sávból. Ugyancsak komoly veszélyforrást jelentenek a szabadon kóborló tehenek, kecskék és félvad disznók. Ezek a derék állatok bármelyik kanyarban felbukkanhatnak, és általában a fülük botját sem mozdítják, ha feltűnik a látóterükben egy autó. A meredek hegyoldalakon, mély szakadékokban sok helyütt lehet autóroncsokat látni. Ezek nem mind balesetből kifolyólag kerültek oda, állítólag nemzeti sport a gravitáció segítségével megszabadulni a kiszolgált gépkocsiktól.

A parkolóművész Renault-ja Bonifacióban

Az viszont nagy bónusz, hogy sok településen ingyenes a parkolás, és még a nagyobb városokban, Ajaccióban, Calviban, Bastiában, Bonifaccióban is könnyű olyan utcákat találni, ahol nem szednek parkolási díjat. A másik bónusz a hatóságok tevékenysége, aminek fontos vonása, hogy feleslegesen nem nyaggatjuk a delikvenseket. Ha segítséget kérnek, segítünk, stílusunk már-már kedves, kisugárzásunk ugyanakkor határozott, kemény fickót jelez – kábé ez a hozzáállás. Jellegzetes párbeszéd a hülye turista (én) és a helyi csendőr között:

- Elnézést, lenni melyik város ez?

- Lenni St. Florent.

- Aha. Akkor nem Ile Rousse?

- Nem, az lenni még egy óra, arra. De van késő, temaga parkolni le ide mögénk, mész városba be, eszel, iszol, jól érezni magatokat. St. Florent lenni kedves hely, jó hely, kikötő zehr schön izé… nagyon szép. Mégytek holnap Ile Rousse, nem szalad el.

- Köszönjük, izé szilvalé, orevoár, piszoár!

Így ragadtunk este tízkor St. Florent-ban, ahol a kikötő tényleg szép, és a kaja jó, a pincérnők meg csinosak, pedig a mosolygós csendőr ezt meg sem említette.

A táj zord, az út rossz, az élmény feledhetetlen

Az Ignis a keskeny és kanyargós korzikai utakon igazán elemében volt: kis méretének köszönhetően jól manőverezhető, az 1,3-as, 93 lóerős benzinmotor lelkesen dolgozik és nem ijed meg a legmeredekebb szerpentintől sem. Élvezet volt a csapatás a kis japán-magyarral, és megnyugtató a tudat, hogy a hasonló körülmények között már ezerszer bizonyított masszív futómű a korzikai kátyúknak sem adja meg magát. A 17 centiméteres hasmagasság jól jött a murvás mellékutakon és a hepehupás földutakon. Mivel a legszebb öblök és strandok közül jó néhány (például a Saleccia és a Roccapina) csak ilyen utakon érhető el, az Ignis szinte már Korzika jolly-jokereként tündökölt. Erősen figyeltünk persze, hogy látunk-e másik magyar Ignist. Mivel eleve nem jár sok magyar a szigetre, nem lepődtünk meg a negatív eredményen. Suzukikkal egyébként rendszeresen lehet találkozni, de ezek néhány új Swift kivételével terepjárók: tipikusan régi Samuraiok és új Grand Vitarák. Szalont, szakszervizt azonban egyet sem láttunk a két hét alatt, így igazán hálás vagyok az Ignisünknek, hogy azt tette, amit egy Suzuki tenni szokott: ment és ment és ment megállíthatatlanul, a benne lévő 160 ezer kilométer ellenére is a legkisebb műszaki hiba nélkül abszolválta a hosszú utat. Mert a cikkben ugyan jól mutatna valami orbitális szívás, de nyaralás helyett autót szerelni, műhelyt keresni, a való világban az nem olyan szórakoztató.

Buli, Méhari, haverok

A Franciaországhoz tartozó, Olaszország szomszédságában fekvő Korzika autóparkjának túlnyomó részét logikus módon francia és olasz kisautók alkotják. Renault Twingók és Cliók, Citroen C3-asok és Berlingók, Peugeot 207-esek mindenütt, meg Fiat Puntók és elég sok régi Pandát, R4-est, Citroen Kacsát is látni. A tengerparti fíling legtökéletesebb megtestesítője persze a Citroen CV2-alapú Méhari, ez a kis terepjáró-szerűség, a Trabant Tramp francia rokona. Szinte mind lepukkant, de használják őket a végkimerülésig. A Méhari kor- és stílustársából, a Renault Rodeóból viszont érdekes módon egy darabot se láttunk, illetve egyet találtunk egy haldokló autókereskedés leghátsó sarkában. Korzika mediterrán vidék, így az is szinte természetes, hogy az autók esztétikai állapota messze jár a tökéletestől. Horpadt sárvédők, meghúzott lökhárítók mindenütt, az autó itt használati eszköz, nem státusszimbólum.

Itatjuk a lovakat. Hét literre jött ki az átlagfogyasztás

Tankolni nagyon sok helyen lehet, a frekventált utak mellett modern töltőállomások sorakoznak, azok pénztárgépénél vastag ajkú, párductekintetű kasszírnők ülnek, akiknek a fülére ránőtt a mobiltelefon, a vonal végén egy barátnő, akinek szintén. Szinte a legkisebb faluban is van egyébként egy kút, amiből benzint és dízelt lehet vételezni egy ház sarkánál vagy éppen a vegyesbolt oldala mellett. Az árak fájdalmasak, de nemcsak Korzikán, hanem végig az egész úton, Szlovéniában és Olaszországban is. 1,20-1,40 euró között mértek egy liter 95-öst, ami a mostani „sikeresen” beállított árfolyammal testvérek között is megvan 370 forint. Mivel az étel tulajdonképpen üzemanyag, beszéljünk a kajáról is: Korzikán sokszínűen és többnyire isteni finoman főznek. Az olasz pizzát éppolyan tökéletesen készítik, mint a francia hagymalevest, és akkor a helyi, hagyományos konyha remekeiről meg a tengeri herkentyűkről még nem is beszéltünk. A korzikaiak hasával a magyar gyomor teljesen kompatibilis: a szalámik és kolbászok fűszeresek, a pörköltek nehezek és laktatóak, sajtot kóstolni egyenlő az ízorgiázással, sör, bor, mint a tenger, és gesztenyéből nemcsak süteményt, hanem sört, sőt whiskyt is készítenek. A lányom folyton rá volt állva a korzikai különlegességekre, még az se vette el a kedvét, amikor egy este Ajaccióban elé tettek másfél kiló pacalt. Naná, hogy nem, mivel én ettem meg. Szerencsére szeretem, különben kicsit mérges lettem volna a kidobott 12 euró miatt. A napi egy meleg étkezéshez ragaszkodtunk, a többit megoldottuk szendvicsekkel vagy szuper- és hipermarketekben vásárolt dolgokkal. Így pont kitartott a pénz az utolsó napig, bár a visszaútra már a lányomtól kellett kölcsönkérni. Vigyázat! Az éttermekben a szieszta miatt délután 3-tól este 7-ig nem adnak ennivalót, ilyenkor a szendvicsbárokban, a cukrászdákban, a pékségekben és a boltokban lehet hideg élelemhez jutni.

Az Ignisről csak jót mondhatok ez után a két hét után is: a maga műfaji korlátai között becsülettel helytállt, semmilyen gondot nem okozott, hűséggel szolgált mindvégig. Családi autónak természetesen kicsi, mint ahogy ezt eddig is tudtuk, de némi kompromisszummal és egy méretes tetőboxszal egy négytagú család a világ végére is elindulhat vele. Kezdetnek persze Korzika is bőven megteszi, a szeptemberi-októberi időszak a legjobb megnézni Európa legszebb szigetét. Mi, hogy nem is a legszebb? Aki nem hisz nekem, járjon utánam!

Motoros mennyország

Hív az út. Motoros túrázók Nonzánál

Korzikát a motorosok már rég felfedezték; főszezonban valóságos rajokban áramlanak ki a kompokból, hogy szétszóródjanak a szélrózsa minden irányába a szigeten. A változatos minőségű, kanyargó utakra állítólag a túraendurók a legjobb célszerszámok. Ma már Magyaroszágon is több cég szervez motoros túrákat Korzikára, de baráti társaságok is meg tudják oldani a logisztikai feladatokat némi lelkesedéssel és munkamegosztással. Gyakori és praktikus eljárás, hogy a motorokat furgonnal, trélerrel viszik, és csak a szigeten nyergelnek át, megspórolva ezzel 2500 kilométernyi autópályázást, amit van, aki szeret, van, aki nem. Az egyik unokaöcsém a nyáron vett részt a BMW-jével egy ilyen túrán, amiről igen elégedetten tért haza, a szokásos fogadkozással zárva élménybeszámolóját, miszerint sok felfedezetlen útvonal maradt még, ezért Korzikára mindenképpen vissza kell menni.



Hirdetésblokkolóval néznéd éppen a Totalcart, és ettől mi éhen halunk.

A TC olvasása ingyen van, de a működtetése nem: szerzőink és családjaik táplálkoznak, és ami fontosabb: rendszeresen tankolnak, pénzért.

Kérjük, engedélyezd a TC-n a hirdetések megjelenítését, vagy ellehetetleníted a működését annak, amit épp olvasni szeretnél.