Akkor most jöjjön a coming out, come-oljon a jöjjing out, egyáltalán: megtudják, miért lesz érdemes Totalcart olvasni jövő héten. Végig. Minden nap. Szigorúan el nem mozdulva a gép mellől.
Nem véletlen, hogy a múlt héten megjelent egy poszt valami érméről, amin egy öreg Opel volt látható, majd rá pár napra tesztet olvashattak egy nagyon hasonló autóról. Előbbi (az érmés kocsi életbeli megfelelője) százéves, utóbbi (a teszt alanya) csak kilencvenkilenc. Még abban a cikkben ígértem, hogy lesz még dolgunk vele. Most hozzáteszem: lesz dolgunk egy olyannal, is, amilyen az érmén szerepelt. Igen, olyan kétülésessel.
Elő a farbával.
Az egész Keller László ötlete volt. Övé az a meggypiros, 1911-es Opel Torpedo, ami például a hungaroringes Opel családi hétvégén járkált a pályán meg a bokszoknál. Egy évvel ezelőtt, a 2010-es hévízi Retro Mobil Concours d’Elegance-on (veteránautó-szépségverseny) vetődött fel a gondolat, hogy hazautazással kellene megünnepelni azt, amikor az autó 2011-ben betölti a századik életévét. Elvégre a Budapest-Rüsselsheim táv csupán 1019 kilométer, ha nem autópályán megyünk, mi az?
Keller Lacinak nem tartott sokáig meggyőznie barátját, márkatársát, autójának műszaki karbantartóját, Kisapáti Józsefet, hogy a túrán ő is csatlakozzon jóval fiatalabb kocsijával, a négyüléses Opel Puppchennel, mert nem árt, ha van szervizautó is. Az ördög nem alszik.
A Puppchen csak kilencvenkilenc éves.
Ez a két autó tehát jövő héten hétfőn elindul a Frankfurt melletti Rüsselsheimbe. Mi meg velük. Igen, a Totalcar is. Ekkora szívásból buliból nem maradhatunk ki, talán értik. És amennyire bírunk, folyamatosan tudósítunk is majd az eseményekről. Amik – nem kétlem – az ölünkbe pottyannak majd.
Jó, jó, tudom, nem nagy dolog ez, Budapest-Frankfurt kényelmes egy nap autóval, és akkor bőségesen meg is ebédeltünk valamelyik Nordsee-ben, vagy Rosenbergernél. Egy nap az út. Egy modern autóval. Autópályán. Csakhogy ezeknek az Opeleknek a végsebessége 55 km/h. Volt. Újkorukban, egy évszázada. Talán még most is? A tulajdonosok úgy vélik.
16 és 14,5 lóerőről beszélünk. Ablaktörlő Keller Laci autóján van, de utólagos, és kézzel kell tekergetni. Kisapáti Jóska még ezen a héten eszkábált valami villamos lámpákat, hogy némi pislákolás azért nála is legyen, ha véletlenül ránk esteledik, ne adj’isten alagútba vetődünk. Aztán más is, például fékek csak nyomokban vannak – lúdbőröztető izgalom lesz majd a nagy hegyek lejtőin legurulni. Kilométerszámláló nil. Alkatrészellátás – höhöhöhö… Milyen alkatrészellátás?
Ilyen Opelből sokkal kevesebb maradt fenn, mint akkori Mercedesből, Rolls-Royce-ból. Ugyanúgy, mint ahogy a Kadett C-k, Ascona A-k nagyjából eltűntek az útjainkról, miközben a velük egyidős Mercedesek, Rolls-Royce-ok jórészt megvannak, ezeket a nagyon véneket is kidobálták, kint tárolták, nem vigyáztak rájuk, amikor elkezdtek öregedni, mert volt pillanat (alig néhány évtized), amikor kevesebbet értek, mint a vas, ami bennük volt. Nemhogy alkatrész nincs hozzájuk, de hasonló autót sem látni sehol, még a németeknél sem.
Ahhoz, hogy alaposan lerohadjunk, nem kell, hogy megrepedjen a motorblokk, elfüstöljön a magdinós gyújtás. Elég, ha elvész egy anya, és már komoly a baj. Mert ezekben az autókban ugyan metrikus csavarok vannak már, de azok a metrikus csavarok azért nem olyan nagyon precízek. Pontosabban precízek, de csak a párjukhoz. Egy anyát letekersz innen, át akarod tenni a mellette levő, szemre ugyanolyan csavarra, és már rágódik, szorul is. Jobb lesz, ha nem futunk bele ilyenbe, majd jól szemmel tartom az alátéteket.
Sík úton 45-tel – ez a Babetta-tempó, ugye érzik? –, emelkedőn 25-35-tel nem lesz rövid az út. Napi 200 kilométeres etapokat tervezünk, s a 200 kilométer nagyjából el is viszi a nap java részét. Az autóknak péntek estére kellene belefutnia Adam Opel tárt karjaiba. Trollok kíméljenek: tudom jól, hogy ő még azelőtt meghalt, hogy a cége autókat kezdett volna készítetni, s fiai futtatták fel az ágazatot, hiszen én írtam a történeti cikket, de azért mégiscsak ő a gyáralapító.
Első nap Sopronig kell eljutnunk, konkrétan a Hotel Sopronba – végigkorzózunk a Duna mentén, aztán Nyugat-Magyarországon lecsettegünk Kapuvár irányába, semmi komplikáció. Második nap már nagyrészt Ausztriában autózva, valamivel Linz előtt Katsdorf az esti cél. A harmadik napon jön el az első, igazi, lélektani csúcs, amikor az autók 100 (illetve 99) év után először lépnek Németország, azaz az édes anyaföld talajára önerősen. Aznap Donaustaufban alszunk, nem sokkal Regensburg előtt, már ha megérjük, és nem cincál bennünket miszlikekbe a kazánrobbanás. Itt már lesznek rendesen hegyek, gondolom, a tempónk is lassul. Remélem, ettől még forráspont alatt marad a víz, és teát azért nem úgy iszunk majd, hogy megmerítjük a filtert a hűtőkben, majd alul leeresztjük. Negyedik napon már szinte halljuk majd az Opel-gyár présgépeinek dübörgését, hiszen csak százötven kilométerre leszünk a céltól, Ochsenfurtban. Pénteken pedig kényelmes krúzolás, be a szülővárosba.
Szép is lenne, ha ilyen simán is menne minden.
Ott maradunk utána még pár napot, mert szombaton óriási veterános dzsembori veszi kezdetét Rüsselsheimben, amelyen a két magyar Opel lesz a sztár, majd vasárnap elvileg kapunk még két oldtimer Opelt, és túrázni indulunk velük. Hétfőn látogatunk még egyet a gyárba, ahol további programok lesznek, aztán – mivel addigra több mint egy hete nem láttunk saját autót, meg pláne saját gyereket – húzunk haza Insignia expresszel.
Nézzük, mik az esélyeink. Bertha Benz – az első autós túrázó – Mannheimtől Pforzheimig már 1888-ban eljutott férje autójával, a harmadik Benzzel. Az nagyjából száz kilométeres út volt, többször lerohadt a kocsival, de odajutott. A mai kor leghíresebb ősautó-versenye, az 1904 előtti motoros járművekre kiírt London to Brighton Veteran Car Run mezőnye általában 400 tagot számlál, s ezeknek a kocsiknak, motoroknak a java része – úgy a négyötödük – el is jut a starttól közel száz kilométerre levő Madeira Drive-ig. Igaz, az egyetlen komoly emelkedőn segítők hada áll glédában, hogy a gravitációval való harcot feladó ősgépeket megtolja. Bennünket senki nem fog tolni, maximum lélektanilag, valami fekete, szlovák rendszámos BMW X5, ahogy az már csak lenni szokott.
A két Opel évek óta megbízhatóan működik, jártak már együtt többször a Tatrában, Ausztriában, soha nem volt olyan, hogy be ne tudtak volna érkezni az ellenőrzőpontokra. Azok pár száz kilométeres túrák voltak. Ez most itt minimum a duplája, de inkább háromszorosa a leghosszabbnak. A múlt század tízes éveiben az autó rövid távon már abszolút megbízható eszköznek számított, sokan nagyobb távokat is megtettek velük, igaz, nem okvetlenül problémamentesen.
Na jó, de akkor még újak voltak. Gondoljanak csak bele, mennyivel megbízhatóbb egy vadonatúj Insignia, mint egy harminc éves Ascona. És mi lesz, ha az az Ascona eléri a századik évét?... Belegondolni is rossz. Szóval sportteljesítménynek ígérkezik.
Most, hogy közeleg a hétfői indulás, már szorul a zabszem. Igen ott. Azt tudom, hogy Keller Laci a múlt héten még méretre vágható szilikonos nagyfesz-kábelt kutatott, mert mostanában ezeket csak méretre vágva, véggel ellátva árulják, neki pedig pőre kell, méghozzá olyan, amilyenbe bele lehet csavarni saját véget. Még három és fél hengerrel, de már vezettem is az ő autóját (remélem, majd a túrán is átvehetem néha a volánt). Hát, könnyű is volt meg nem is. Mondjuk úgy – a tempó éppen elég, a szél pont kellemes, a rugózás finom, a váltóval meg… majd megbarátkozom.
Mostantól figyeljék a híreket.
