Hitted volna?

2011.06.25. 08:00
56 hozzászólás

Mivel én elsősorban az öreg Opelben utazom az út során, ezért Pista cserében ráült a mindenkor aktuális mobilnetünkre. És mivel a céges netbookon semmilyen wifi nem fut továbbra sem, ezért én nemigen látok semmit abból, ami megjelenik. Tegnap, az egyik tréleres Volvóban ülve sokat behoztam, de most épp csak sejtésem van arról, milyen posztok jelentek meg. Pistával pedig diszjunkt univerzumokban mozgunk, ma speciel úgy alakult, hogy alig váltottunk szót egymással. Ezért ha bármit ismétlek, ne orroljanak meg rám, esetünkben szervezettségről szó sincs.

DSC 2064

 

Azt tudom, hogy már mindenki tudja: megérkeztünk. Nem teljesen, mert csak Rüsselsheimbe, illetve az Adam Opel Platzra futottunk be, no meg az autók most valami régi raktárépületben alszanak, ami az Opelé ugyan, de az igazi gyárba még nem mentünk be velük. Azt majd csak hétfőn, talán. A gyerekek tehát épp csak tapogatják kívülről a mamájuk pocakját, a méhbe nem mehettek be, hogy egy profán példával éljek.

DSC 1998

A hangulat annyira emelkedett most, hogy alig bírok visszaemlékezni arra, mi történt az érkezésünk előtt. Nagyon-nagyon hosszú nap volt, higgyék el, máskor egy hétnek is elmegy az ilyen. Ja, igen. Reggel Ochsenfurtban kezdtünk, ami egy valószerűtlenül hangulatos kisváros a semmi közepén (nekünk úgy tűnt). Innen egy városkapuval, onnan egy városkapuval, benne ilyen favázas, öreg házakkal, erősen reneszánsz hatású, olaszos stílusú városházával, körben nagy falakkal. Amikor Opeljeink megérkeztek, természetesen rájuk repültek a nézelődők, de ők még nem lettek volna akadály. A kukásautó, az igen. Hogy egy ilyen díszburkolatos, kedves, középkorias német városkában micsoda iszonyat dugó alakul ki, ha ürítik a bűzös kukákat... És mennyit képes ezen tovább rontani két százéves Opel megérkezése, forgolódása, a fotósok, videósok mozgolódása... Volt káosz rendesen, de a német nyugodt, nem balhézik.

DSC 1984

Készítettünk sebtében néhány pocsék képet ellenfényben, aztán néhány közepeset, ilyen-olyanban, majd a saját szintünkhöz képest pár egészen jót, rendes irányból érkező nappal, ahogy kell. Az útról szóló, leendő film készítője Tomi, alaposan sürgött-forgott, azt mondta, neki nagyon bejöttek a beállások. Remélem is. Mindenesetre csináltunk valamit, ami most talán már kézzelfogható lesz.

DSC 2211

Ochsenfurttól szervezőnk, Milena ült Keller Laci mellé, én az ő Insigniáját kaptam meg, Pistáék a nekünk kiosztottal nyomták. A délelőtt ezek után arról szólt, hogy próbáljak minél többször előremenni, hogy készüljön képanyag (kattintsanak, ha már erőlködtem, áll az alku?), majd hosszú szerelmet kötöttem egy nőstény sáskával. Az egyik pisihelyen (hívjuk Kaufhallénak) akadtunk össze, a bal külső tükrön várt rám, amikor visszaértem a parkolóba. Akármerre mentünk a délelőtt során, mindenhol velem marad, állta az öreg Opelek szédítő tempója által diktált menetszelet.

DSC 2116

Néha kikukucskált a tükör pereme fölött, csápjai kicsit riadtan lobogtak a rettentő viharban, majd visszahúzódott a szélárnyékba. Ilyenkor bús, ugyanakkor sóvár tekintetett meresztett rám, és várta, hogy szóljak neki valami kedveset. Amikor vagy ötven kilométerrel odébb egy erdőben megálltam fotózni, úgy döntött, szerelmünk túlságosan is plátói az ő ízlésének, és búcsúlevél nélkül lelépett. Ha mást nem, legalább ahhoz hozzásegítettem, hogy a génjeit számára eleddig felfoghatatlannak tűnő távolságban terjessze. Szomorú vagyok a beteljesületlenség miatt, de ez a tudat azért megnyugtat. Meg aztán úgyis illesztési problémáink lettek volna...

DSC 2249

Az autók – használtam már az IWC schaffhausenes hasonlatot? Asszem igen, mindegy – ketyegnek, mint a svájci óra. Azok a tájak, amiken haladunk, csodálatosak. Az idő pedig kiváló – Esőisten szeretett minket, a túrán többször is észrevettük, hogy visszatartási gondjai vannak, de hős volt, néhány cseppnél többel nem áztatott el bennünket. Ám ma nem bírta tovább, nyakunkba zúdította édes terhét. Szerencsére már messziről látszottak a fenyegető felhők, Laciék kivágódtak a sorból egy szerpentin végén, és felhúzták a tetőket. Milena ekkor döntött úgy, hogy a ruházata kevés lesz az út folytatásához, ezért átadta a helyet nekem. Ja, én meg először láttam a két autót tetővel. Ha eddig Chaplin-filmbe illettek, most aztán létrejött az igazi Stan és Pan-díszlet. Irtó aranyosak lettek.

Az ülésből nézve a Torpedo belseje ilyenkor leginkább valami masszív sátorhoz hasonlít egy baden-württembergi luxuskempingben, csakhogy ez mozog is. Beszállni még a szokásosnál is nehezebb így – régen talán több, és többfelé hajló ízülete volt az embereknek – mert az oldalsó luk kicsi, de amikor bent ülsz, már óriási a hely. Mondom, tisztára, mint valami óriási sátor, csak ez röfög. És bejön a víz. Bár Laci autójában van egy modern trükk – a kibillenthető félszélvédő aljánál, a fix alsó szélvédődarabnál (ami Laci szerint eredetileg valószínűleg fából volt) egy szilikongumi-csík – a víz azért rendesen átugrik. Fent a tető és a keret között még több jön be, rá az ember térdére. Na, én odafektettem a térképet, ezzel teljes lett a kényelem.

DSC 2245

Aztán Aschaffenburgnál tankoltunk megint, és utána ismét szétszakadt a csapat. Kisapáti Jóskáék kettővel előttünk álltak a pirosnál, amikor zöldre váltott a lámpa. Megint csak az új autókkal volt a gond – a közöttünk álló Porsche 911 Carrera 2 nem indult el időben, és bennragadtunk a következő pirosban. Jóskáékat továbbvezette Dános Andris a navis Insigniával, mi viszont egyedül maradtunk a sor élén. Egy szál, számomra nehezen értelmezhető arányú, Google-ből kinyomtatott, enyhén ázott Aschaffenburg térképpel. Innen két folyóággal, onnan eggyel. Először feleslegesen felhajtottunk egy felüljáróra, aztán elszégyellve magunkat e hibán, egy következőnél kompenzáltunk – azért sem mentünk le. Hiba volt. Ezt tetézte a probléma, hogy a 26-os utat kellett volna követnünk, ami pont a városban, derékszögben, egy csomópontban elfordul, ezért nekünk, akik északnak mentek ki a városból, ott volt a 26-os út jele, ahogy köll.

DSC 2043

Na mindegy, hamar rájöttünk, hogy rossz helyen vagyunk, megfordultunk, de addigra Pista aggódni kezdett, felhívott párszor, meg Keller Lacit is felhívta a fia, akivel szintén nekem kellett beszélnem, közben le kellett hajtanunk a tetőt, mert kisütött a nap, és a hátrafelé nem láttunk semmit a forgalomból, tehát kicsit sűrű volt a dolog. Mindenki annyira aggódott értünk, hogy eltévedtünk, hogy emiatt majdnem újra eltévedtünk, hiszen alig tudtunk odafigyelni, hogy megint el ne csesszük teljesen a menetet. Na mindegy, valahogy odaértünk a pizzériához, kicsit üvöltöztünk Pistával, aztán megettük egymás pizzáját, és le volt tudva a dolog. Jó ez, kellett már egy kis pörgés.

DSC 2127

Aztán még jött néhány tető fel-le, megterveztük a rüsselsheimi megérkezést is – elvégre ez már igazi al-csúcspont volt, és előre tudtuk, hogy érkezik –, de alapvetően csak rágtuk a kilométereket. Münster (nem az észak-nyugati, csak a hesseni), Eppertshausen, Urberach, Offenthal... De már biztosnak látszott, hogy elérjük a célt. Tudtam ugyan, hogy Laci aggódik valami váltózörgés miatt, de nekem teljesen rendben levőnek tűnt a Torpedo. Azaz... Egyszer csak meghallottam én is. Nem zörgés az, hanem inkább valami dobálás, döbögés, nem tudom igazán érzékeltetni szavakkal. Mercedes akkor adott alattam ilyen hangot, amikor leszakadt a kardánközép-csapágy gumiágyazása. De itt jó a kardáncsapágy. Mivel a váltót a lábdeszkák kiszedése után azonnal ellenőrizték Laciék, azt is tudjuk, hogy a kilépő és belépő csapágyak hibátlanok. És most már nemcsak az első három, hanem a negyedik fokozatban is jelentkezik. Sok trükk nincs az autóban, itt a váltóban a fokozatok még nem is körmös kapcsolásúak, hanem maguk a fogaskerekek akadnak össze. Ősgép, ezért is recseg olyan rettenetesen minden váltáskor. Talán a fogak? Valamelyik, nem a kilépő tengelyvégnél levő csapágy? Tudja fene.

- Hat csavart kell levenni, és belelátok a váltóba, de nem vettem le, mert ha láttam volna, hogy hiányzik néhány fog, végigidegeskedtem volna Katsdorftól az utat. Így viszont letojom, majd megáll, ha már elege lett – mondta erre Laci egy buddhista pap bölcsességével. Ha tönkremegy, legyártatom a fogaskereket, csapágy pedig mindig lesz. Ezen az autón mindent meg lehet csináltatni, csak a karburátor trükkös – folytatta.

DSC 2362

Nem lett rosszabb, mire odaértünk a Rüsselsheim táblához. Felesleges volt aggódni. Leparkoltunk, örömünnep. Fotózkodás. Még örömünnep. Még fotózkodás. Olyan dolgot műveltünk, amit szinte senki – százéves autókkal bő ezer kilométeres túrára indultunk, és kvázi odaértünk. Lerohadás nélkül. Lendületesen. Ízesen. Örömmel. Kisapáti Jóska, aki hihetetlenül sztoikusan szemlélt mindent az út során, most sorra lapogatta mindenkinek a hátát, Keller Laci is egyik cigit szívta a másik után, és vigyorgott. Nagy pillanat volt, inkább nem használok súlyos szavakat, aki olvasta az utat, és belegondolt, hogy mi ez, biztosan érzi. A többiek gyúrjanak csak izomra.

Aztán Dános Andris az úton először felkéredzkedett a bakra, övé lett a dicsőség, hogy a fehér lovon – na jó, piros Opelen - bevonuljon a városba. Kisapáti Jóska megszánt, és meghívott a hátsó ülésre. Nem tudom, mi lett volna, ha nem ülhetek itt, de így sikerült feltennie a koronát az útra. Legalábbis nekem. Pista épp a nekünk kiosztott kombi Insigniát vezette, hátul, a csomagtartóban Tomi feküdt, és vette kamerára a diadalmenetet. Pista emellett fél kézzel még posztot is írt, meg azt is üzeni, hogy neki mindenkinél egy centivel hosszabb (ami nyilván igaz is) (ezt még visszakapod Kopasz! -Pista), én viszont csak egy mozgássérült tengeri uborkaként fetrengtem a 99 év után hazatérő Puppchen hátsó ülésén.

DSC 2400

Figyeltem a hátsó ülésről Jóska talán már örök időkre gyászkeretes, szétdolgozott ujjait, amelyekkel ezt az öreg autót hat év alatt életre keltette, amelyekkel huszonegy éve szeretettel egészségben tartja, amelyekkel sok-sok tízezer kilométeren átmasszírozta már ezt a vénséget, az ujjait, ahogy finoman tekeri velük a kormányt. Ültek előttem, egymás mellett a lányával, Ivett-tel, gondolataikba burkolózva. Szólni sem mertem a hátsó ülésről, vendég voltam egy szent szertartáson, egy különlegesen emelkedett pillanatban. Mentünk végig Rüsselsheimen, el, a modern gyár mellett, a régi házak között, az új lakótelepek mentén, amelyeknek a gondolata sem fogant meg, amikor ez az autó itt elkészült, 1912-ben.

Gurultunk az aszfalton – aszfalton, értik, nem is volt ilyen errefelé 99 évvel ezelőtt -, a mellettünk elhúzó autókból dübörgött az empéhárom – amikor a Puppchen világra jött, nemhogy mp3, de még rádió sem volt, a telefon is olyan ritka lehetett, mint ma a széthajtogatható billentyűzet, a Titanic épp csak elsüllyedt (a Torpedo viszont talán még tudott róla, hogy vízre bocsátották, lol) – és képtelen voltam összerakni a fejemben a sztorit. A múlt olyan dimenzióiba kellett lehatolnunk, amikbe reménytelen. Az utolsó nagyanyám, aki nagyon idősen és nagyon régen meghalt már, kétéves volt, amikor ez az autó készült, csecsemő, amikor a Torpedo. Ezt nem lehet felfogni.

Végül begördültünk az Adam Opel Platzra. Leparkoltuk a hibátlan, gyönyörű autókat egymás mellé, és az egész még feldolgozhatatlanabbá vált. Jöttek a németek, udvariasan mosolyogtak, kérdezgettek bennünket, mi meg magyaráztuk, hogy hundert jahre alt, meg hogy wir kommt aus Ungarn, illetve, hogy mehr als tausend kilometern, de láttuk, hogy nem tudják elhinni. Mi sem. Pukkant a két Törley pezsgő, Laci és Jóska alaposan összelocsolták egymás autóját (és egymást), majd vég nélkül telefonálni kezdtek. Nekik is, nekünk is olyan élmény lett ez, ami garantáltan az első lesz az olyanok sorában, amiket majd az unokáinknak mesélünk majd. És erre Cavinton, Bilobil nélkül is emlékezni fogunk.

Aztán kinyitották a géptetőket, és turkálni kezdtek. Jut eszembe, egyik autónál sem ellenőriztük a gyertyákat indulás előtt, most megtesszük – mondta Laci, Jóska pedig addigra le is vette az egyik gyertyapipát (ami még nem pipa, csak egy lemezsaru), kicsavarta a gyertyát. Őzbarna volt, mint valami Euro5-ös gépben, naná. Még jó, hogy. Ezek tönkretehetetlenek. Szerintem bizonyították.

DSC 2377

Nem akarok nyálassá válni, de szorította a torkomat a meghatottság. Nemcsak az enyémet, de Pistáét, sőt a huszonegy éve csak új autókkal foglalkozó Dános Andrisét is. Nem esett sok szó. A téren épp készülődtek valami ünnepségre, élő zenekarral, másik irányban az autóink, Adam Opel ballonkabátjának szárnyai alatt. Feléjük fordultam inkább, leültem egy betonkockára és próbáltam feldolgozni a szitut. Hasztalan. Mondom, életem élménye volt, borzasztó hálás vagyok érte.

Holnap délelőtt szabad program lesz, Laci és Jóska ezt szánják az autók kipucolására. A réz csúnya ám, ha megveri az eső, nehéz kitakarítani, csak az Autosol viszi rendesen, sajnos nem tudom, itthon hol lehet kapni. Aztán délután megyünk a helyiekkel veterános programozni. Opeljeink a középpontban lesznek, nanáhogy.

Hirdetésblokkolóval néznéd éppen a Totalcart, és ettől mi éhen halunk.

A TC olvasása ingyen van, de a működtetése nem: szerzőink és családjaik táplálkoznak, és ami fontosabb: rendszeresen tankolnak, pénzért.

Kérjük, engedélyezd a TC-n a hirdetések megjelenítését, vagy ellehetetleníted a működését annak, amit épp olvasni szeretnél.