Én még soha nem Trabantoztam. Pár hete tapasztaltam meg először, milyen cuki kis autó. Már ahogy kinéz, olyan imádni való. A hangjáról ne is beszéljünk, kicsit fülsiketítő, igaz, de mindenhol mosolyt csalt az emberek arcára.
Az úgy volt, hogy újra cserben hagyott minket a Felicia Pickup. Már sokadszor. A termosztát, a generátor új, és a motorháztető is cserélve volt már (megette a rozsda). Most épp talán a váltó ment szét, nem tudom. De nem is érdekelt, hanem csak az, hogyan fogok lejutni hétvégén a reptérre. Szerencsére van Józsi barátunk, akinek nem kellett kétszer mondani, hogy vigyen el minket. Józsinak egy édespofa kék Trabija van, amibe simán befértünk hárman a két ejtőernyővel és egyéb cuccainkkal.
Józsiról annyit kell még tudni, hogy kicsit militáns, és az aviatika elkötelezett híve. Nem voltam nagyon meglepődve, amikor megláttam a harci helikopter egykori botkormányát, ami most kicsit lealacsonyító munkát végez: a négysebességes váltót igazgatja. A botkormányon lévő kapcsolók mind működőképesek, lehet, hogy még egy rakéta is van a Trabi hasa alatt, vagy egy gépágyú az embléma mögött, ezt már nem ellenőriztem.
Lementünk hát így Börgöndre, kb. 70 kilométer, nem vészes. De már az első ugrásunknál történt egy kis malőr, ami további Trabizásra kényszerített minket: kinyílt az ugrótársam tartalék ejtőernyője, közvetlenül kiugrás után, 3000 méteren. Mondanom sem kell, nem így terveztük, de nem kell aggódni, nem volt vészhelyzet. Nem csak az lehet gond, ha nem nyílik ki az ernyő, hanem az is, ha kinyílik, amikor nem kellene. A kellemetlen csak az, hogy mire 3000 méterről leért, már két faluval arrébb sodorta a szél. Telefon, pénz persze nem volt nála. Nem úgy tervezi az ember, hogy ezekre szüksége lehet egy normál ugrásnál.
Ezért ilyenkor - az ejtőernyőzés íratlan szabályai szerint – az első dolog, hogy megkeresi az ember a legközelebbi kocsmát. Ugyanis ott legfontosabbként megmondják, hol is vagyunk, aztán tudunk telefonálni, és nem utolsó sorban megpihenhetünk a nagy izgalmak után. Igen ám, de hol máshol ért volna földet, mint egy olyan faluban, ahol nincs térerő, egyetlen egy négyzetméteres helyet leszámítva, a kocsmától 50 méterre, és ahol a kocsmában lévő embereknek nincs mobiltelefonja. Kivéve a kocsmárosnak, de nem volt rajta pénz. Géza bácsi segítőkészen elszalasztott az unokájáért, akinek volt használható telefonja, hősünk így tudta értesíteni a felmentő különítményt.
A cél Belsőbáránd. Az meg hol van? Szerencsére volt a reptéren, aki tévedt már arra, így nem kellett sokáig szenvednie a kocsmában. Székesfehérvártól délre a 63-as út mellett. Elzötyögtünk érte a vendéglátóipari egységbe, ahol jó kedvvel fogadtak minket, mint a hős ejtőernyős barátait, aki épp előadást tartott a repülés tudományáról. Most már csak az elszállózsák kutatása volt hátra. Tartalékernyő nyíláskor a nyitóernyő elszáll. Érdemes megkeresni, nem olcsó mulatság újat venni. Nagyjából megjegyeztük, hol esett le, és hatalmas megtalálói jutalmat ígérve a falubeli gyerekeknek elindultunk a belsőbárándi erdőbe. Sajnos kis segítőink nagy lelkesedése ellenére sem lett meg. De másnap egy motoros siklóernyős barátunk elment, és fentről kémlelve megtalálta egy fa tetején.
Hepiend Trabanttal, valahogy így ugrálunk mi.
Puszi mindenkinek, Angéla.
