2011.11.26. 08:00
115 hozzászólás


Akkor, 1998-ban a Bianchinál még nem csúsztam el. Még tisztán láttam az utat, amit majd bejárok, nem tűnt víziónak. Volt ugyanis egy napi használatú állólámpás Mercim, ami akkor, 1998-ban, huszonhat évesen messze állt a veteránkortól, csupán egy kedves, öreg csataló volt, nem több. Az Autobianchit pont azért vettem, hogy legyen egy valódi, régi szórakozóautóm, amiből nincs minden sarkon másik. Gondoltam, két-három év alatt elkészül, s a XXI. század küszöbén már menő, kétautós, napbarnított csávó leszek egyfelől egy hétköznapi, ütni-vágni való traktorral, másfelől egy hétvégi Liebhaberstückkel. Aztán az élet közbeszólt, és itt most nem a válságra gondolok, csupán magánügyekre.

Zaják Piri garázsánál

A Bianchit ugyanis csak szétszednem sikerült, de azt követően sorra pattintottak le magukról a lakatosok, mondván – többe kerülne megcsinálni a kasznit, mint amennyit az autó kompletten érne. Autobianchim tehát onnantól kezdve évekig állt, részben sötét foltként a lelkiismeretemen, részben Zaják Piri kolléganőm Gubacsi úti garázsában, majd később Csepelen egy lakatosnál, aki egy éven át a szabad ég alatt rohasztotta, majd visszaadta, hogy bocsi, nem megy. Ebbe a nemkészülési vákuumba csapott bele a telefon egy nénitől – „nem tudom, mennyit ér a néhai élettársam 850 Sport Coupé Fiatja, de most már útban van…”

75 ezret futott autó volt, makulátlan, sőt új. Ha azt hazudtam volna, 5000-et futott, bárki elhiszi, mert sosem volt esőben, mindent időben cseréltek rajta, a vezetékek világítottak a motorterében, újszaga volt, a krómok üvöltve csillogtak rajta. Elképesztő autót képzeljenek el, azóta se láttam itthon olyat, arra a szintre restaurálni nem lehet semmit. Nekem nem kellett, volt már 850 Sport Coupém, szereltem is egy csomót, szörnyen elrontott autónak tartom, ha már 850-es, akkor a limuzin-alapú Special, az a jó kocsi. Persze nem túl szép, de én nem a szépséget vezetem, hanem az autót. Összedobtuk rá a pénzt egy barátommal, megvettük, próbáltam elsütni a Fiat Magyarországnak, Fiat-kereskedéseknek, egyáltalán nem akartam az üzleten fogni, csak azt szerettem volna elkerülni, hogy egy hülyegyerek széjjeltuningolja. Akiket megkerestem, és egyáltalán érdekelte a dolog, az mind abból indult ki, hogy nyilván megvan rajta a busás hasznom, ezért a feléből negyedére akartak alkudni. Alaposan felmérgeltem magamat, kapja be az összes tulok, ezért végül Németországban ment el, lett kis pénzünk belőle – mert akkor persze már drágábban adtam. Ha itthon nem kell…

Kiss Feri barátom amerikai állólámpásával

Azt a pénzt szippantotta fel az Alfa Giulia. Amire akkor már hét éve vártam. Tudtommal az egyetlen, új korától magyar rendszámos (CR) Giulia az országban, régről ismertem a tulajt, Trefán Lacit. Ő hívott fel, hogy eladná az apai örökséget, ezért a Fiatból bejött pénzt azonnal odavittem hozzá. De azért azt is kellett kicsit csinálgatni, meg közben a Bianchi sem akart elkészülni, viszont azért a Mercire is kellett költeni, aztán azt ki is vontam a forgalomból 2002-ben.

Nyolc évig megvolt, ez az utolsó nagy útja: Mercike, Hollandia, Scheveningen, 2002 májusa

Akkor már Karesz barátom elkezdett végre komolyan dolgozni a Bianchin (az egyetlen ember, aki szóba állt velem az ügyében). És lett egy veteránmotorom is, egy 1954-es BSA, azt is javítgattam, elég reménytelenül, meg a kivont, elbontandó Mercim helyett vettem egy másikat, egy zöldet, de azon is akadt bőven javítani való. Azt megint csak nem akarták vállalni, ezért évekig tologattam innen oda, meg vissza.

Bianchi elkészüléshez közel

Szó mi szó, alig pár év alatt nyakig találtam magamat a magyarországi veteránosok poklában, a párhuzamosan futó projektek nyúlós iszapjában, úgy, hogy egyetlen használható oldtimerem nem volt. Csupa taposóakna, egyik se készült, de megfelelő szakember felbukkanása esetén bármelyik aktiválhatta magát, tehát kérte volna a pénzt. Addig persze nem fájtak, hiszen már kifizettem őket, meg akkor épp elég jól kerestem, de azért csak-csak vitték a zsét: hopp egy Lucas kapcsoló leszervezve a müncheni börzére 390 márkáért a BSA-ra, na meg egy garnitúra fékmunkahenger a Bianchira Imolából, ohó, egy felújított Solex az Alfára Imolában, és akkor vegyünk csak gyorsan egy pótmotort a Mercibe - mi, hogy nincs? -, akkor inkább olcsón egy egész autót Majosházáról a Boronyák Zolitól…

Puch közel egy évtizeddel ezelőtt

Nem akartam így, de egy csapásra tipikus, csodaváró, álmodozó, életelbaszó magyar veterános lettem, aki ül a sok, rozsdás motyó tetején, mint valami debil tyúk, és csak sejti a nyúltagyának egyik rejtett szegletében, hogy kábé háromszáz évnyi élet és egy közepes méretű irodaház felépítéséhez szükséges pénz kellene ahhoz, hogy a több tonna hulladékból autók (motorok) legyenek. Kérem, önök ne tegyenek így. Ha szörnyű késztetést éreznek magukban az oldtimerezésre, legfeljebb egyet vegyenek, és bármi áron találjanak szakembert, aki mielőbb megcsinálja. A halmozás, párhuzamos projektfuttatás szörnyű idegi teher, később meg anyagi csődbe is viheti az embert, nem beszélve a családfelbomlásról.

Persze senkit nem okolhattam, csak a hülye, ábrándos önmagamat.

És azok közül a projektek közül több is velem él a mai napig. Elvileg mindenre volt tervem, tudtam, hogy melyik, mit, mikor vált majd le, ha elkészül, hogy soha ne legyen egyszerre túl sok működő járművem. De a háttéripar Magyarországon kiszámíthatatlan (Csabi kivételével). Arról persze nem tettem le, hogy életemben minél több autóm/motorom legyen, hiszen részben ezeknek élek gyerekkorom óta. Számomra halállal egyenértékű lenne leragadnom egy típusnál. Minden érdekel. Szinte.

Már Budapesten. Bálint alig kilenc hónapos. Most kilenc éves

A Bianchi 2003 nyarára ugyan elkészült, de igazán használható csak 2009 januárjára lett, amikorra Tóth Gabi barátom rendbe tette a korábban csak félig-meddig felújított motort. Azóta rendes ünnepi használatban van, sokat jár velünk vidékre, családostól is, néhány, azóta előjött apróság kijavítása óta lényegében hibátlanul, sőt, élvezetesen működik. Ami egy eleve silány, pici autónak készült valamitől, 45 éves korban szerintem szép teljesítmény - én például már közel sem tudom ugyanezt, ugyanennyi idősen.

Szilvásváradon lenni jó, sejehaj

Például a tavaszi túra után megint eljutottunk vele Egerszalókra. Sokan köpködnek a habos-mézes-cukormázas gigafürdőre, ami eredetileg a régi, egerszalóki két kis medence volt – mondják, micsoda csúnya, drága, nyomasztó komplexum lett, hát. Hajlamos lennék egyetérteni velük, mert az erdőszéli romantika elillant, de ha arra gondolok, mennyi külföldi autó áll most ott a parkolóban, és azok a külföldiek mind a fürdő miatt hozzák ide a pénzt, inkább behunyom a szememet. Pláne, mert tovább az úton, Demjén felé van egy kis apartmanszálló-páros, amelynek saját forró vizű kismedencéje van, valamint egy nagyobb langyos vizű, illetve hozzá mindenféle – szauna, gőz, hátmasszírozó - egyéb. Tisztára, mint a régi, egerszalóki szabadtéri cucc, csak itt lakni is lehet, nagyon hangulatos. Idén tavasszal fedeztük fel, most ősszel visszamentünk, mert zseniális.

Előttünk az út

Egerszalók szűk százötvenesre van a házunktól, Bianchival ez a legkellemesebb távolság, ami elképzelhető. Négynapnyi cuccunk lazán elfér a kocsi farában és orrában (mert fekvő farmotoros), a három órás túra végére épp elkezdik ölni egymást a fiaim hátul (illetve az egész család elalszik a hazavezető úton). Az Eger-környéki emelkedők pont jók ahhoz, hogy hamar tomboló meleg legyen az utastérben – mert a fűtés a Bianchiban minden közhiedelemmel ellenétben elképesztően intenzív, ha halad az autó. A kanyarokban pedig az öreg futómű megmutathatja, mit tud, Eger pedig, amúgy, csodás.

Csabi cigivel, új cuccokkal

Nem mellesleg a fentebb vázolt, párhuzamosan futó veteránprojekt-massza egy jó része is Eger környékén lakik, össze lehet hát kötni kellemest a hasznossal. Csabihoz is beugrottunk megnézni, hogyan halad a Ponton-elemek pucolásával. Mostanában ugyan a nála levő Fiat 500-ason (egy volt osztálytársamé egyébként) dolgozik intenzíven, de azzal mindjárt készen lesz, és közben azért egy-egy napot rászán Dezső testrészeire. Háromnapnyi megfeszített melóval újszerű lett a tank, s amikor ott jártam, a légszűrő, a termosztát, s egy csomó más elem is épp száradt fellógatva, a festés után, a tűzifahalmok előtt.

Lengőkarok, lengéscsillapítók

Egy ajtóval odébb, polcokon lakik a hátsó híd, az első futómű, a lengéscsillapítók, a hűtő, a kormánymű – ezek mostanra kvázi szalonúj állapotban várják az összeépítést. Persze maradt még rendbe hozandó csetresz rendesen, szépen felcímkézve, csoportosítva, Csabi-stílusban.

Ez itt kb. 125 pénz

Én a Bianchi első csomagtartójában leszállítottam a Pontonhoz a következő adag Németországból rendelt cuccot, ez most csak valami 80 ezer forint volt – még a 295 forintos euróval… Kardánhardy, első bölcső gumibakjai (hatos szett), kézifékkötél-porvédők, a pedáltengelyhez egy csomó közdarab, kipufogótartók. Meg két hátsókerék-csapágy a Kondorosi úti csapágyboltból, ahol Bakos Ricsi TC-közeli motorőrült barátunk barátnője dolgozik, illetve a Torjay Laci barátom által eredeti, zöld ATE-vascsövekből legyártatott teljes fék- és üzemanyagcső-szett, plusz az új gumi fékcsövek. Amikor az ember ezeknél az alkatrészeknél jár, az az alagút vége…

Király Tomihoz, a fényezőhöz viszont nem mentem át Borsodnádasdra, mert Dezső teste épp csiszolás alatt van, nincs rajta sok látnivaló. Eldöntötte - mégis leszedi az összes Csabi által rákent passziválót, alapozót az aljáról, nincs más megoldás, hogy a festék rendesen tapadjon. Mivel a Pontonon eredetileg nem volt rücsi (alvázvédő pedig pláne nem!), ezért ki kellett találnia mivel fújja le alulról. A megoldás: egy spéci, epoxis festék, amivel szimulálni lehet azt a gyári, kicsit hullámos, de nem rücskös, nem teljesen kemény, tripla vastagságú, a fényezéssel megegyező árnyalatú réteget, amit 1962-ben rászórtak. Be is vásárolt már belőle. Az autó színkódját is kinyomoztam, DB140-es, 1961-62-ben a Pontonok 23 százalékát ezzel a fényezéssel adták el – tehát hiteles lesz. Talán decemberre készen lesz vele, addigra Csabi is mindennel elkészül, ami nála van. De ha nem jut vissza hozzá időben Dezső, kénytelen lesz valami másik autót bevállalni a helyére, mert dolgoznia kell, nála a tétlenség – éhhalál. Az viszont megint vagy két hónap csúszást jelentene – nem lenne jó.

Közben, ha már Egerben jártunk, próbáltam hívogatni Liptai Pistit is, akinél a Puchom landolt azt követően, hogy közel két évvel ezelőtt elvittem hozzá Kecskemétről Sipivel. Akkor már egy éve egy ismeretlen fényezőnél volt, elegem lett. Pisti akkorra már letett nekem az asztalra egy zöld Mercit, gondoltam, a Puchhal is meglesz annyi idő alatt. Igen ám, de most már vagy három hónapja őt sem tudtam egyáltalán felhívni. Bevallom, aggódni kezdtem, mert e-mailekre, sms-ekre sem válaszolt. Túl sok sztorit hallottam már olyan veteránjárművekről (sőt, konkrétan vannak barátaim is, akikkel ilyen történt), amelyek sokáig készültek, készülgettek, aztán egy kis dombra lecsücsültek, felszívódtak, szétszedődtek, beleépültek az alkatrészeik más autókba. Ez is tragédia lenne.

A Csabinál tett látogatás után tehát fogtam a családot, és átautóztunk Novajra. Ahol – micsoda mázli – Pisti épp otthon tett-vett. Kiderült, hogy nála közbejöttek mindenféle magánéleti dolgok, az egész fényezős bizniszt feladta, festéket sem kap a régi cégtől a keverőrendszeréhez, mert sorra szűnnek meg a gyártó cégek. Ja, a telefon? Hát, az keveset van nála, mert ahol most melózik, ott úgysincs vétel. De a Puchot még be akarta fejezni, utolsó munkaként, viszont mostanában alig jár a novaji ház felé, ezért is csúszott meg, mint firenzei kemping az esőzésben.

Novajon, talicskával

Éreztem a helyzet súlyát, ezért megkérdeztem – elvigyem? Hiszen Csabi épp tud egy fényezőt, régi ismerős, lenne nála hely, nem blöfföltem hát Pistinek, nem is akartam. Némi unszolásra rábólintott – oké, vidd, tényleg egyszerűbb lesz úgy. Beléptem a fészerbe felmérni a helyzetet. A Puchot úgy találtam meg, mint valami hajléktalant – rátéve egy talicskára, körülötte szemét. De legalább megvolt, a kincset érő indexek is hozzá, amiket Ciprusról vettem két évvel ezelőtt. Telefon Csabinak, elvállalta, hogy Novajról áttrélerezi először magához, Egerbe, aztán onnan a fényezőhöz, amikor fogadni tudja. Így is történt, az aranyból készült lakatoskéz egy héttel később már az egri műhelyben egyengette Puki talicska peremén meggyűrődött kereszttartóit, homlokfal-alját, hossztartóit. Ejnye.

Most már másutt van

Ilyenkor jön a lavinaeffektus, amivel nehéz tervezni – most a Ponton is fényezőnél van, elkészülés előtt, Pukika, aki évekig nem kért enni, dettó. Mindegy, azért menni fog. Inkább legyen lefényezve, úgy már ér valamit, ha megroppan a pénztár. Ha készen lesz, hazahozom majd, megpróbálok annyit elérni, hogy keréken legyen, aztán pihentetem egy kicsit.

Kézifékkötél-csiga, az épeszű áron beszerezhetetlen

Amióta fentiek történtek, megjött a Ponton-projekt egyik legnehezebben beszerezhető eleme – a hátsó fékalaplapra szerelendő kézifékkötél-csiga állványa. Erről panaszkodtam a múltkor, hogy az egyik oldalinak a spiáterteste törött, a másiknak repedt, a csigakerék is hiányos egy oldalon. Az ilyen az ebayen rendkívül ritka vendég, eddig egyet láttam, sikerült is róla lemaradnom 78 euróért. Akkor majdnem megőrültem, mert utána megtudtam, hogy újonnan megvenni egyenrangú a sújtóléggel: 63 ezer forint (MB Magyarország), 320 dollár (USA), 276 font (Anglia). Máshogy nincs, a Fecskéétől különbözik. Azonban úgy tűnik mostanában, hogy titkos románcot folytatok Fortunával, csak a feleségem meg ne tudja. Két héttel később ugyanis felbukkant egy másik példány, méghozzá elég rosszul időzített aukciólejárattal, ami mindig azt jelenti – olcsóbb lesz. Enyém is lett 67 euróért. Táncot jártam volna az örömtől, ha nem izgultam volna annyira a gép előtt, amikor leütöttem, hogy kis híján szívinfarktust kaptam. Így viszont le kellett feküdnöm a földre, úgy szédültem utána. Egyszer még ott döglök meg a gép előtt valami licitnél…

De persze azért iszonyat jó, hogy lassan minden összeáll, csak kicsit sok a projekt mostanában. Volt, ugye, a Kawasaki-csere – oké, az szinte nem került semmibe, de csúnya teendőlistát hozott magával. Eladtam az Aprilia Gullivert is, és váltottam másra – oké, ott se költöttem pár tízezer forintnál többet, pénzt, de kavar volt ott is rendesen. A BSA-val is történtek dolgok, most meg Era rúdja is kifelé áll a családból, ha minden igaz... Ilyenkor baromi könnyű pofára esni, de akkorát, hogy porzik. Óvatosnak kell lenni, körültekintőnek, megfontoltnak. Ami sose ment nekem.

Tartsanak velem, jönnek még fejlemények. Ja, Bianchi rulez, szuper kisautó, imádjuk. De ezt csak zárójelben teszem hozzá.

Hirdetésblokkolóval néznéd éppen a Totalcart, és ettől mi éhen halunk.

A TC olvasása ingyen van, de a működtetése nem: szerzőink és családjaik táplálkoznak, és ami fontosabb: rendszeresen tankolnak, pénzért.

Kérjük, engedélyezd a TC-n a hirdetések megjelenítését, vagy ellehetetleníted a működését annak, amit épp olvasni szeretnél.