Pár hete unottan böngésztem a címlap programajánlóját, amikor belefutottam egy Skoda Találkozó hirdetésébe. Egy pillanatra eltöprengtem, hogy mégis mikor láttam utoljára faros Skodát a forgalomban. Eltűntek. Nekem pedig hiányoznak. Családunk első autója egy Skoda S100 volt. 50 ezer kilométer volt benne, és mindegyikért egy forintot szurkolt le édesapám, mikor megvette. Na nem 83-ban. Ha jól emlékszem 1995-ben. Elég későn tette le a jogosítványt, és az autó úgy általában nem volt téma a családban. Édesanyámnak nincs jogosítványa. Bátyámnak van, de őt meg a vonatok érdeklik. A Rézmányiék nem autós népek, na. Én azért idejekorán kijöttem a szekrényből, de csak 2005-re lett jogosítványom.
A fehér 100-as sokáig szolgált, mindig volt baja, de azért szerettük, jól szolgált. Egyszer elszakadt a gázbowden és egyesben, szívatóval döcögtünk haza. Volt mikor a váltógomb hullott le. Mivel forgalmi helyzet volt, félreállni nem lehetett, apám két váltása között próbáltam visszarakni. Hátul nem szerettem ülni, mert az ablakot nem lehetett letekerni. Gyárilag. Ráadásul nem vezethettem elhagyatott utakon sem, mert mi lesz, ha összetöröm, mi lesz ha jön a rendőr. De azért szerettem, annak ellenére, hogy egyszer majdnem rám borult. Akkoriban Verőcén volt egy kis telkünk, egész pontosan Magyarkúton, fent a hegyoldalban. Egy nagyon keskeny földúton lehetett feljutni, ami olyan meredek volt, hogy néhol szinte négykézláb kellett mászni.
Orrmotoros, elsőkerekes autóval szinte lehetetlen volt feljutni. Tudom, próbáltam. Még akkor sem, ha ketten feküdtünk egy Vectra motorházán, hogy legyen elöl súly. Mindig mikor megérkeztünk a Skodával, a család kiszállt, atyám pedig egyesben, padlógázon szinte felrepült. Minden alkalommal félelemmel vegyes lelkesedéssel néztem a mutatványt. Míg mi gyalog felkaptattunk, ő kipakolta fent a cuccokat, majd visszatolatott egy kis beugróba, hogy megforduljon. Egyszer viszont nagyon fel volt ázva az út, és ahogy keresztbe fordult, elkezdett csúszni lefelé az autó. Bátyámmal rohantunk, hogy valahogy megtartsuk. Percekig álltunk kvázi az autó alatt a meredek, csúszós, sáros úton, ahol magunkat is alig bírtuk megtartani, nemhogy az autót. Érzésre röpke tíz óra alatt sikerült betornázni az Skodát a helyére. Akkor azért féltem.
De szerettem, és sajnáltam, mikor eladtuk. Aznap azért még sikerült annyit kisírnom, hogy legalább a Kongresszusi Központ parkolójában pár percet vezethessem. Két-három kört tehettem vele, hármasig fel sem váltottam. Aztán jött egy szintén fehér 120-as helyette. Azt már nem szerettem. A 100-ason volt króm, kerek volt a lámpája és olyan hangja volt, mintha egy műanyag motor szólna egy fém dobozban. A 120-as hangja már műanyag motor, műanyag dobozban. Nem szolgált nálunk sokáig, de a két Skoda szép-szomorú emlékként megmaradt.
Mikor meglett a jogsim, még el is gondolkodtam egy 100-ason, esetleg 1000MB-n. Végül egy 2103 lett az első autóm, de a faros Skodák iránt megmaradt egy keserédes, távolságtartó vonzalom. Ha láttam egyet a forgalomban, mindig beugrottak a kalandjaink. Mikor bátyámmal büszkén kurjongattunk a 100-asban, mert megelőztünk egy buszt a 7-es úton. Az egyetlen előzésünk a Balatontól Budapestig. Vagy a több tucat alkalom, mikor be kellett tolnom, hogy bátyámmal elmenjünk csak úgy autózni. De mivel eltűntek az utakról a farosok, az emlékek is elhalványultak.
Ahogy megláttam a Skoda Találkozó kiírását, olyan hirtelen rúgtak fejbe az emlékek, mintha csak egész borsra haraptam volna. Általában kerülöm a márkatalálkozókat, jobban szeretem a független autós összejöveteleket. A hiba inkább az én készülékemben van, nem az ilyen összejövetelekkel van baj. Egy márkatalálkozónak megvan a saját koreográfiája, ahogy a bejáratott szereplői is, akiket Csík más apropóból, de tökéletesen leírt. Márkától függetlenül igaz ez minden ilyen rendezvényre. Egy márkatalálkozónak mindig sajátos hangulata van, és a kívülálló, egyszeri látogatónak fel van adva a lecke, hogy hogyan viszonyuljon hozzá. Azonosulni addig nem fog tudni, amíg nem lesz a hétköznapjainak része az adott márka vagy típus.
Kicsit olyan érzés kívülállóként, mint belátni valakinek a hálószobájába, ahol a hétköznap álarcát már elhajíthatta az ember, és végre önmaga lehet. Persze ott vannak a nem várt nyelvi nehézségek, és a mindent sziruposan átitató nördség. Egy fokkal azért kezelhetőbb, mint mondjuk egy Trekkie-buli klingon és vulcan kakofóniája, mert legalább a kötőszavakat lehet érteni,de minden márkatalálkozón ilyesmi párbeszédeket hall a magát hirtelen földönkívülinek érző látogató:
-Egyértelműen harmadszériás, a másfeles fészlift után, mert amulánium-biogyoxidos a gyújtástengely hardytőkéje a kardánkörök között!
-Nem, mert az kazah belpiacos modelleken volt, a De Bi Luxe felszereltséggel!
Félelmetesen szórakoztató és egyben tanulságos látvány. Ezerszer láttam ilyet, mikor Csík és Littner Zsolti állólámpások gyártási hónapját(!) próbálták belőni.
A kecskeméti Skoda Találkozó is természetesen ilyen volt. Az idő múlása és a divat változása erősen érezhető volt. Ez egyszerre volt jó és rossz. Kicsit szomorú voltam, hogy sehol egy régi Felicia, Octavia, 1203 vagy MBX. Ennyire elfogytak volna? Mondjuk az utóbbi nem is volt egy népautó. Ellenben a KGST egyik legszebbje, a romlott Nyugat dekadenciájára hajazó 110R kellő képviseletet kapott, legyen az OT-s, tuning vagy patkány. Ahogy S100-as is akadt, ami mindig szívmelengető, a korábban sorolt okokból. Mondjuk megnéztem volna atyám arcát, ha szeretett fehér 100-asával bátyám hazaállított volna porig ültetve, kétszínű fényezéssel és Twingo-ponyvatetővel. Sokat dobott volna az esti autózásainkon.
Mindegy is, jó volt ott lenni, jó volt újra faros Skodákat nézegetni, hallgatni és persze mozgásban látni. Talán még újra rászokok a márkatalálkozókra.
