A sivatagban stoppoltam

2015.08.19. 06:12 Módosítva: 2015-08-19 22:11:28
12 hozzászólás

Minden a tuniszi kollégiumban kezdődött valamikor január elején. Sok volt a szabadidőm: a koleszt kilenckor zárták, aki nem ért vissza, kint tölthette az éjszakát. Internet hiányában rengeteg iszlám hittérítést hallgattam végig, de egyik este az arab országok vagyoni különbségeiről beszélgettünk, és szóba kerültek Dubaj rendőrei, akik sportkocsikkal járőröznek.

Pár héttel később megint abban koleszban hevertem a priccsen, és egy barátommal írtuk az e-mailt. Sokat kérek, ha azt szeretném, hogy autóztassanak is? Örüljek, ha egyáltalán pár autót megmutatnak? A tizedik verziót küldtem el, és nagyjából el is felejtettem a dolgot. Két hét múlva jött a háromsoros válasz, a lényege: Mikor jönnél?

Azon sem lepődtem volna meg jobban, mintha a NASA jelentkezik, hogy beszállhatok egy Mars-expedícióba. Gyors szerkesztőségi konzultálás után belendült a gépezet, mert ha már hatezer kilométerre megyek, nem csak a rendőröket kéne megnézni. A koleszban még mindig nem volt net, ezért az útiterv összeállítása egy kávézóban zajlott, több hétvégén át. Ha az ember netezni szeretne, illik rendelni is, így alkalmanként három-négy kávéval támogattam a keringési rendszeremet. Az útiterv összeállt, persze alig valami történt úgy, ahogy akkor kigondoltam.

Nem volt sok támpont, de egy luxusautó-kereskedést mindenképp meg kellett látogatni. Jobb híján ezt ütöttem be mindenki kedvenc keresőjébe: Dubaj luxusautó kereskedései. Az első három találatnak aztán küldtem egy e-mailt a sajtómegkeresésről, és vártam. Ha egy hétig nem jött válasz, a következő átkávézott hétvégén ismét spammeltem őket, és így tovább. Ugyanígy jártam el a tuningműhelyeknél, azzal a különbséggel, hogy onnan legalább egy válasz érkezett, igaz, csak a végső, telefonos megkeresésre.  

Aztán alig telt el pár hét, és kint voltam, de bérautó nélkül. Elsőre megijedtem, hogyan utazok a kiszemelt helyekre, de a tömegközlekedés meglepően jó volt, alig tízpercnyire laktam metró- és a buszmegállótól is, így könnyedén eljutottam Abu Dzabiba, meg ahová akartam. Minden alkalommal, ahogy kiléptem a szállodából, egy légkondis buszmegálló mellett mentem, rettenetes pazarlásnak tűnt, de napról napra egyre kevésbé éreztem taszítónak, hiszen egy hétig egyhuzamban melegem volt. Erre rátett egy lapáttal a szálloda vízrendszere is, amely még a leghidegebb állásban is annyira forró vizet engedett, hogy ugrálni kellett alatta. Viszont volt Kibla! Ez egy matrica a plafonon, amely a Kába szentély felé mutat, imádkozás közben erre kell fordulni. A szobának amúgy még a szőnyeg is tartozéka, bár egy rendes elosztót többre értékeltem volna.

Az egyik nagy durranásnak az Al Ain Class szalonját szántam, ezért itt kértem is személyesen is egy időpontot a menedzsertől. Ő aztán valahogy elfelejtett eljönni a megbeszélt találkozóra, így az eladókkal kezdtem beszélgetni, akiknek viszont nagyon nem akaródzott válaszolni. Néhány foghegyről odavetett válasszal, és két csenevész oldalnyi jegyzettel távoztam, el is könyveltem magamban, hogy ez majd a futottak még kategóriába jó lesz. Végül az utolsó napon, alig pár órával a gép indulása előtt, még bőrönddel beállítottam Katerináékhoz a rivális szalonba, és azzal együtt már összejött egy erősebb anyag.

A másik véletlenül sikerült látogatás az autómúzeum volt. Az ötlet még Dávidtól, a Totalcar címlap Paganínijétől jött, aki eléggé képben van az Emirátusokkal, és kár is lett volna kihagyni, annyi zseniális kreténség parkolt a piramisban. A problémák ott kezdődtek, hogy a múzeum weboldalán semmilyen elérhetőség sem szerepelt, végül egy sokadik google-találatból kinyert telefonszámot tárcsáztam, és a világ legunottabb hangjával folytattam le a következő telefonbeszélgetést:

-Jó napot, Emirátusok Nemzeti Autó Múzeum?

-Igen.

-Nyitva vannak holnap?

-Igen.

-Köszönöm, és mégis hogyan…

Majd letette. A múzeumról annyit mindenesetre sikerült kideríteni, hogy Allah háta mögött két lépéssel van, de legalábbis ötven kilométerre Abu Dzabitól délre. Az előbb említett városba már gyakorlottan buszoztam le, azzal a tervvel, hogy onnan majd taxival megyek tovább. A buszállomáson aztán egyszerre olyan gyávának éreztem magam, hogy taxival akarok próbálkozni, ezért a kedves diszpécser hölgyet kezdtem vegzálni, hogy hogyan tudom tömegközlekedve megközelíteni a helyet. A hölgy csodálkozva konstatálta, hogy a múzeum egyáltalán létezik, majd tovább irányított egy kollégájához, aki szintén csodálkozott és szintén átpasszolt, végül a pult legfiatalabb emberénél kötöttem ki. Gondolom gyakornok lehetett, vagy az újonc.

Ő végül negyedórányi telefonálgatás után rábökött arra a buszra, amely majd nem messze a múzeumtól kitesz, onnan elvisz egy taxi. Egy kicsit sántított a dolog, de úgy, hogy a bizonyos busz alig tíz perc múlva indult, sikerült meggyőzni, felszálltam. Szép nagy kört mentünk a városban, aztán egyre kevesebb lett az autó és az épület, meg főleg a taxi. Homokdűnék közt hajtottunk egy háromsávos autópályán, és a pulzusom párhuzamosan emelkedett a külső hőmérséklettel. Amikor leszálltam, 47,5 fokot mutatott a busz kijelzője, és látóhatártól-látóhatárig csak homokot láttam. Annak ellenére, hogy a város alig negyven percnyire volt busszal, sosem éreztem még magam ennyire távol mindentől. Ez volt az a pillanat, amikor először bevillant, hogy a busz talán mégsem volt olyan jó ötlet, és nem kéne olyan hosszasan időzni idekint.

Nyolc deci vízzel a hátizsákomban kezdtem bele a stoppolásba, a sivatag közepén, meglehetősen rossz hatásfokkal, ugyanis jó, ha három-négy percenként elment egy autó, azokból is elég furán néztek rám. Végül egy Toyota Camry állt meg, egy indonéz srác integetett, hogy szálljak be. Ez nem ment könnyen, mert egy kétszáz literes hordó volt a hátsó ülésen, ezért az anyósülést teljesen előre kellett tolni, mert valami vegyszert szállított. Rendes volt, mert ő csak a tíz kilométerre található vegyi üzembe tartott, de a húsz kilométerre lévő múzeumig vitt, ott pedig még a számát is megadta, hogy hívjam, ha gáz lenne. A visszaút megoldottnak látszott, hiszen a közeli mecsetbe több busz is érkezett aznap, hiszen péntek volt, az iszlám vallás vasárnapja. Gondoltam hazafele csak elvisz az egyik. Rosszul gondoltam, de ezt majd később.

A múzeum maga elég lelakott állapotban volt, amikor beugrottam büfébe valami szendvicsért, és kértem egy számlát, akkor az eladó egy letépett papír fecnire annyit írt fel, hogy Csipsz, 7 AED. A fotocellás ajtót kézzel nyitották, és néhány kiállított autó is látványosan pusztult, az egész tárlatot átjárta a régen szebb volt-érzés. Hatvan körüli bácsika ült a működésképtelen beléptetőnél, és kézzel írta a jegyeket a pár lézengőnek, nem igazán sikerült kiszedni belőle, hogy miért hagyták így lepusztulni a helyet. Kifejezetten értékes autók csak alig voltak bent, talán a legtöbbet a Lamborghini LM002-es ért, a többi gépet kis szerencsével a HaHu-n is megtaláljuk, nem is olyan drágán.

Terjedelmi korlátok miatt a cikkből kimaradt, de ezt a Mercedes 1000 SEL-t a nagyközönség elé kell tárnom. Itt nem arról van szó, hogy elírták volna a típusjelzést, a 80-as évek végén a Gembella, és más német műhelyek szorgosan építettek át W126-osokat, és annak kupé változatát. Került beléjük televízió, hűtő, videómagnó, és a kor összes elképzelhető elektronikája, pusztító külsőségekkel, jellemzően ezekre kerültek a négyjegyű számok. Utóbbi az aranyozott, vagy szivárvány mintás díszlécektől kezdve a Ferrari Testarossa-szerű szélesítésekig, és sirályszárnyas autókig terjed, de van itt a pimpelt amerikai kisteherautókra jellemző, ajtó alatt futó  side pipe  is. Talán vezeklésképpen, de állt itt gyári állapotú 560 SEL is, eszméletlen kívánatossá érett gyártása 1991-es beszüntetése óta.

Nem messze tőle ott az 500E, minden modern német izomszedánok ősapja. A felületes szemlélő számára ez csak egy W124, bármelyik lehetne a milliomodik kilométert gyűrő szívó dízelek közül, ám ez más. A Porsche keze is benne van, hiszen ez nem csak egyszerű engine swap volt, még a padlólemezt is átalakították, hogy beférjen a 330 lóerős V8-as. Láttam már nyitott géptetővel, passzentos a mechanika, az akksit is a csomagtartóba kellett építeni, hiszen elöl már nem fért. Ahogy ott állt, saccra alig harminc kilométerrel az órájában, picit lapos kerekeken, elérzékenyültem. Ilyen autóm egyszer akkor is lesz, ha 5000 forintért mérnek majd egy liter benzint.

Nem csak a Mercedesekért szakadt meg az ember szíve, a sárga, csővázas, léghűtéses VW technikára épített homokfutó is jobb sorsot érdemel, minthogy a neonlámpák alatt fakuljon. Ez nagyjából a sivatagi csapatós gép minimuma, és egyszerre megértettem, hogy miért lehetett őrületes királyság a hetvenes évek Californiájában fiatalnak lenni. Kapásból mellette az izé, ami szintén VW Bogárból van, ám a tető-gyanánt felhúzott plexi ellenére sem tudok rájönni, hogy pontosan mi volt vele a cél. Egy kicsit valamelyik bóvli sci-fi űrhajójára emlékeztet, amivel a pozitív hős érkezik. Kifele menet még beleütköztem egy elég durva terepre átépített Hiluxba, ránézésre nincs neki akadály ezen a bolygón, bár az állapotából ítélve ez sem sokat mozgott.

Kint ért aztán a meglepetés, ugyanis egy teremtett lélek nem volt a múzeum előtt, a hőn áhított stoppom elveszett. Nem volt sok választásom, ismét kiálltam stoppolni az autópályára, és alig negyed óra elteltével jött is egy olajcég kisteherautója. Két pakisztáni olajmunkás vezette, végül felajánlották, hogy elvisznek, éppen a közeli fúrásról tartottak vissza a szállásukra. Kedves emberek voltak, még az ebédjükkel is kínálgattak, bár ezt annyira nem tűnt jó ötletnek elfogadni. Összességében elég tartalmas nap volt.

Aznap este, még lementem Dubaj tehetősebb negyedébe, és kíváncsiságból sétáltam egyet az egyik parkolóházban. Itt is lehetett érdekes dolgokat látni, például a Rolls Royce Phantom mellett parkoló Hyundai Equus. Önmagában egyiktől sem koppan az ember álla, de egymás mellett látva érdekes a kontraszt, nézzék csak a Hyundai Spirit of Ecstasy-t idéző emblémáját. Nem sokkal arrébb egy leponyvázott gép állt, a sziluett alapján talán egy Shelby Cobra. A helyi viszonyokat ismerve még akár eredeti is lehet, de mindenképp jobban járt, mint az alig párméterre elhagyott E46-os M3-as. A parkolóházban nincs akkora por, mint kint, de ezen az autón vastag réteg gyűlt össze, nem ma hagyhatták itt.  

Ezek azok a képek és pillanatok, amik valahogy egyik cikkbe sem fértek bele. Őrült világ, bár minél több időt tölt ott az ember, annál kevésbé tűnik annak, nekem mindenesetre elég komoly tapasztalatszerzés volt. Éltem szegényebb arab országban, most pedig láttam a másik sztereotípiát, a féktelen gazdagságot. Sokszor gondolok rá, és próbálom hova tenni, de azt hiszem Tunézia közelebb áll hozzám. Mindenképp valódibb az élmény.