Aláírtam. Egymillió. Ez a lényeg

Mazda MX-5-különlegességek Goodwoodban

2016.06.29. 17:58
15 hozzászólás
Leszálltam a helikopterről, kezembe nyomtak egy pohár pezsgőt, másik kezembe egy fehér tust, odaslattyogtam és ráfirkantottam a nevemet. Nnnna, korszakalkottunk egyet.

Egymillió. Egy világ körüli útért nem sok pénz, egy balatoni nyaralásért már igen, ha pedig az autóipari eladási statisztikákat nézzük, ekkora darabszám nem igazán számít soknak. Az Alfasudból is eladtak ennyit annak idején, Autobianchi A112-esből pedig negyedmillióval többet is, pedig azokra ki emlékszik? A Range Roverből is több mint egymillió fogyott, sőt, még a Mazda RX-7-esből is elment 811 ezer. Sok akkor az egymillió?

Ebből a műfajból, azaz roadsterből mindenképp. Ezzel az egymilliós darabszámmal a Mazda MX-5 minden idők legnagyobb mennyiségben eladott, kicsi, nyitott kétülésese, méghozzá lazán az. A hozzá mérhető nagy és ismert örökzöldek csak nyomorult számokat tudnak felmutatni: az 1966-93 között gyártott Alfa Spiderből 124 104-et, a Fiat 124 Spiderből 172 818-at, MG B-ből 391 726 darabot adtak el. És senki más nem jön e számok közelébe, azóta se. Csak a Mazda.

Van ok hát ünneplésre, ezért a Mazda hirtelen jött elragadtatottságában elvitt bennünket Goodwoodba, ahol – komolyan nevezett historikus versenyautó és kerek évfordulók híján (bár azért ne feledjük, idén 25 éve nyertek Le Mans-i 24 órást a Wankel-motoros 787B-vel) - most csupán két fontos dolguk akadt: az európaiaknak is végre testközeli tapinthatóságba hozni a motoros keménytetővel szerelt, kupé-targa MX-5-öst, az RF-et, illetve megünnepelni az egymilliomodik roadstert.

A Goodwood Festival of Speeden (jön majd cikk arról is) hatalmas Mazda-standot alakítottak ki a kastély oldalában, koncerttel, nagy hangosítással, kiállítással. Állt ott első szériás MX-5 NA, korábbi, ünneplős MX-5, de kitették két nagy favoritomat is.

Egyik ezek közül a tető és szélvédő nélküli, szénszálas ajtókkal és ülésvázakkal szerelt, 16 collos RAYS-kerekeken guruló, három centivel megültetett, kemény versenyautóvá átépített MX-5 Speedster, amely prototípus és egyelőre semmi jele annak, hogy akármilyen kis darabszámban készíteni akarnák mindenféle elnehezült pénztárcák tulajdonosai számára. Pedig tényleg olyan, de nagyon, nyál csorog literszám.

Még nagyobb kedvencem az MX-5 Spyder. Nem vídiakemény célgép, csak divatautó, műszakilag tehát semmi különlegeset nem nyújt. Viszont az ND-szériás MX-5-stílus ennél lett kimaxolva, de tökéletesen. Az a higanyezüst szín (ilyen az MX-5 RF bevezető színe is), a vastag bőrrel behúzott belső tér és a pikniksátor-jellegű ponyvatető... Tömény pofaleszakad. Tudom, hogy esőben egy ilyen tető semmire se jó, mert a szélvédő mögötti örvények miatt az utasok nagyjából lezuhanyoznak egy két kilométeres út végére, sőt, azt is gyanítom, hogy 100 km/h felett az egész lózung úgy, ahogy van, elszáll, de akkor is, ez egy tökéletes autószobor.

Aztán a Mazda-standról elhúzva, a hegyi felfutó pályája fölött átgyalogoltunk a goodwoodi kastély előtt felállított gyalogoshídon, s a túloldalon, a Mazda-szalonban ismét megtekintettem az egyelőre egyetlen példányban létező, targa-kupé RF-et . Egy fikarcnyival nem lett rosszabb, mint New Yorkban volt. Igaz, Bandi például másnap látta (őt szombatra vitte ki a Ford), s neki nem tetszett. Ízlések és pofonok, a Speedster után nekem speciel az RF jön be a legjobban.

Annyit tudni róla, hogy a gyártása még mindig nem indult meg, de várhatóan olyan 800 ezer forinttal kerül majd többe a mezítlábas verzióknál. Aki már most számolgatja a húszezreseket, hogy kijön-e az upgrade megrendeléskor, egyelőre maradjon rest: az első kontingensből összesen két példányt kap a Mazda Hungary, abból egy sajtóautó lesz...

Aztán végignéztük a goodwoodi fesztivált, ami... Na jó, arról majd később. Eltelt tehát a nap, délután a kastély közelében helikopterre pattantunk (történetesen egy olasz Agustára), s húszpercnyi ezer láb magasan történő repüléssel a mazdás meghívás záróakkordjához érkeztünk, az ünnepi BBQ-s vacsorához.

Itt történt, hogy a helikoptertől egyenesen egy ódon vidéki kúria kertjébe gyalogoltunk (igazából 1920 táján építették, már akkor turisztikai célzattal), ahol az összes jelentős Wankel-motoros modellt kiállították Cosmo 110S-től RX-3-ason át, több generációnyi RX-7-esig.

Itt, a füves placc végében állt a milliomodik MX-5, fehér maszkolórácsozás segítségével akkurátusan rommá excelezett, metálpiros fényezéssel. Ezt lehetett összefirkálni remegő betűkkel a megfelelő rubrikában.

Engem is odaengedtek. Odaírtam. A nevem mellé meg odatettem egy TC-logót. Csak remélni merem, hogy ezekben a viharos politikai időkben még jó darabig képviselhetem szívből szeretett kis újságomat – de sosem árt nyomot hagyni.

Ezt az autót pedig egyhamar biztosan nem bontják el, mert az ND máris iszonyatos siker, lassanként egyéves már rá a várakozási lista, létrehozói büszkék lesznek tehát még rá egy jó darabig. Csipetnyi, rövid távú halhatatlanság, ennyit kaptam a fehér filctolltól, a piros MX-5-ös pedig egy ronda kézírással odafirkantott, kiejthetetlen nevet.

Ki járt vajon jobban?