Én még most sem hiszem el

2017.05.04. 13:47
9 hozzászólás

Még szerencse, hogy a Rézmányi emlékeztetett rá. Napra pontosan öt éve volt, hogy beengedtek minket a Jay Leno's Garage-ba. Pontosabban, a garázsba pár nappal hamarabb is bejutottunk, de a farmeringes showman 2012. május 4-én hallgatott velünk Égésteret.

Visszanézve a fotókat és a remegő kézzel felvett videót, megint elkezdtem izgulni, mint egy gyerek. Az amerikai túra csúcspontja volt ez a nap – pedig az az egész, úgy ahogy volt, hibátlan trip volt, na. Óriási szerencse, hogy pont akkor kellett egy kiállításon részt vennünk, és pont Rézmányi volt a társam a kaliforniai autós élet felületének megkarcolásában.

Mert ő abban a pillanatban, hogy kiderült, megyünk, ráugrott a témára, felkapta a telefont, és mint szájzáras pitbull, addig nem eresztette el, míg egy „talán” el nem hangzott. Onnantól pedig mint rendes magyar – akiket ugye Hollywoodban úgy ismernek, hogy kidobod az ajtón, visszajön az ablakon, és a forgóajtón is előbb lép ki, pedig mögötted volt még az utcán –, levakarhatatlanul azon volt, hogy minimum a garázst megnézhessük. Persze közben a fő célt sem tévesztette szem elől: találkozni szeretnénk Lenóval, és kérdezni. De leginkább hallgatni.

Mikor leszálltunk Los Angelesben, a garázslátogatás már le volt fixálva, de nem sok reményünk volt, hogy sikerül összefutni a tulajjal is. Nem féltünk, hogy téma nélkül maradunk, volt sok előre betervezett és random módon alakuló dolog arra a tíz napra, de Leno, na az lenne a zsíros konc. Egy interjú az egyik (ha nem „A”) leghíresebb autóbuzival, az azért ütne. Akárhogy is, tudtuk, hogy Bob, a garázsmester körbevezet minket a hangárokon, megmutatja a tévés vicces csávó gyűjteményét, és ez már önmagában akkora dolog, mint ha egy Star Wars őrültet beengednének a hatodik epizód kellékei közé -igen, boldog május négyet mindenkinek.

Nagyon előttem van a pillanat, amikor épp valamelyik Los Angeles-külsői gyorsétterem teraszán ültünk, tömtük a burgert (nem La Royale, hanem Quarter Pounder with cheese, hiszen Amerikában nem metrikus rendszer van) és terheltük az étterem WiFi hálózatát. Rézmányi felpattintotta a laptopját, megnyomta a levelezőben a küldés-fogadás gombot, aztán egy kicsit lemerevedett. Már nem tudnám pontosan megmondani, milyen szavakkal adta tudtomra, hogy Leno menedzsmentjétől kapott egy mailt, amiben az áll, hogy ha épp nekünk is megfelel, pénteken délután lóghatunk egy kicsit Jay-jel. De az biztos, hogy volt levegőbe öklözés, meg ezazbazmegelés.

Aztán kicsit gondolkodóba estünk, mert csütörtök hajnalban kellett elindulnunk Las Vegasba, hogy megnézzük a Shelby múzeumot és a gyárat. Eredetileg is úgy volt tervezve, hogy pénteken indulunk vissza, de még egy helyre el kellett mennünk, ami bár pont út közben van, de nem két perces program. Hogy leszünk így időben Lenónál? Hogy, hogy – úgy, hogy megoldjuk. Sűrű lesz, de megoldjuk. Épp ezért Vegasban este még krúzoltunk egyet a Murano CC-vel (és egész komolyan mondom, a lenyitott tetejű bálnába több csaj is át akart ülni, mert cool car), aludtam valami két órát, mert kitaláltam, hogy hajnalban megpróbálok bejutni a Nellis légibázisra, de legalább szpottolni pár F–22 Raptort felszállás közben (előző nap a fejünk felett húzott el egy géppár és bár este is kikocsiztunk a bázis mellé, de aznapra már nem volt több repülés, ezért inkább lemondtam az alvásról, csak hogy esetleg hajnalban közelebbről is megnézhessem ezeket a csúcs gépeket).

A lényeg, hogy bár kicsit karcosan, de odaértünk időben a burbanki kapuhoz. Nem is az volt a meredek, hogy Vegastól Los Angelesig végig a megengedett sebességhatár felett picivel autóztunk – ezt mindenki így csinálja, és bár helikopterről is mérik a sebességet, nem volt gondunk a közegekkel. Még az sem volt probléma, hogy a péntek délutáni dugóban futottuk az ámokot a Pool Lane-ben – ez az a sáv, amiben csak olyan autó közlekedhet, amiben legalább ketten ülnek. Ketten ültünk, meg aztán nagyon figyeltem, hogy ésszel gyorshajtsak. Inkább az volt a necces, amikor a kertvárosban kellett egyenrangú kereszteződéstől egyenrangú kereszteződésig tépni. Na, az tényleg karcos volt, szó szerint – most már bevallhatom, volt olyan bukkanó, ami után szikrázott a Murano alja.

Már a műhelyben próbáltuk hideg üdítő kortyolásával és homlokhoz szorításával normalizálni a pulzusunkat (ami, ha a körülményeket figyelembe vesszük, valahol 160/percnél már megfelelő lett volna), mikor begurult Leno. Az embereivel átnézte az aznapi csomagban érkezett gőzgép alkatrészeket, majd miután leesett neki, hogy rá várunk, lekezezett velünk, és két órán át csak beszélgettünk. Nem volt ez interjú, hanem egyszerű beszélgetés, egy olyan emberrel, akinek az élete az autó. Meg persze a motorok. És igazából minden, amit benzinmotor hajt. Vagy dízel. Esetleg gázturbina. Vagy gőz.

Végül még csak nem is ő szólt ránk, hogy srácok, eleget raboltátok az időmet, hanem mi éreztük úgy, hogy nem kéne visszaélni a helyzettel, és megköszöntük a megtisztelő lehetőséget. (Basszus, most belegondoltam, vajon ha a felléptidíjai alapján órabért számolunk, mennyit érhetett az a két óra?) Aztán kitámolyogtunk a kocsihoz, vihogtunk, hogy baszki, te is azon a tripen vagy, amiben azt képzelted, hogy épp Jay Lenóval spanozol, és Égésteret hallgattatsz vele, hogy megmondja, tényleg Countach hangját játszotta-e be Pista? Majd beültünk az első Bob's Big Boy burgerezőbe, és az ablak mellett ülve csak annyit láttunk, hogy a naplementével a háttérben Jay Leno elhajt az orrunk előtt egy Buick Roadmasterrel.

Ha nem lennének a fényképek és a videók, nem hogy más nem hinné el a sztorit, de én sem, pedig elég élénken emlékszem mindenre. Mostanában olyan két-három havonta, mikor valami olyan témájú filmet látunk, vagy autót, fel szoktuk egymásnak emlegetni, hogy te Balázs/Sipi Úr, basszus, vissza kéne menni Kaliforniába, mert még egy csomó mindent meg kéne írni. Kicsit sóhajtozunk, és álmodozunk, mit is kellene megnézni, kiket lenne jó meginterjúvolni. Aztán a végén mindig elhangzik a kérdés: az ugye megvan, hogy voltunk Jay Lenonál? Ember, voltunk Jay Lenónál!

Hirdetésblokkolóval néznéd éppen a Totalcart, és ettől mi éhen halunk.

A TC olvasása ingyen van, de a működtetése nem: szerzőink és családjaik táplálkoznak, és ami fontosabb: rendszeresen tankolnak, pénzért.

Kérjük, engedélyezd a TC-n a hirdetések megjelenítését, vagy ellehetetleníted a működését annak, amit épp olvasni szeretnél.