DTM-BMW-vel taxizni? Ehhez kell a nyakedzés

2017.07.08. 09:16
24 hozzászólás

Van kedved egyet autózni?” – jött a kérdés Papp Tibitől, a DTM hungaroringi futama előtt néhány nappal. Ó dehogy, ki a franc akarna a forró aszfalton, a még forróbb versenyautó kasznijában nyomorogni, és körbenyargalni a pályán... Még szép, micsoda kérdés ez, van olyan autóbuzi aki erre nemet mond?!

Láttam nem egyszer versenyautót belülről. Volt már szerencsém Michna Ottó mellett csontig rágni a kezemet Didier Auriol egykori Skoda Octavia WRC-jében a szűk, egy nyomsávos erdei aszfalton 170-180-nal kanyarogva, valahol a Mecsekben. Többször élveztem Super-1600-os raliautókban a sebességet, mindenféle felületen kilinccsel előre, invitált már a Dakar-győztes Bruno Saby egy nagyon húzós tesztkörre (akkor is BMW-vel, micsoda egybeesés) a veszprémi lőtéren, ahol többet láttam az eget, mint a pálya nyomvonalát. Rohantunk végig többek között a nyírádi ralikrossz-katlanban több mint 500 lóerős Toyotával, és a Hungaroring aszfaltcsíkját is ismerem. De tudtam, hogy ez most nagyon másik kávéház lesz.

A BMW Motorsport és a magyar importőr meghívásának köszönhetően néhány kiválasztott kollégával és ismert emberrel együtt vártuk a szombat dél körül kezdődő programot – valahogy előre éreztem hogy jobb, ha az ebéd ezúttal kimarad. Gyülekeztek a kis csapatok, BMW-s, katonás rend szerint aláíratták velünk a felelősségvállalási nyilatkozatot, miszerint ha esetleg fűbe harapunk közben, akkor ne akarják a kedves hozzátartozók a gatyát is leperelni róluk. A hányózacskón kedves invitálás angolul: engedd szabadon az érzéseidet. Ez néhány résztvevőnek színháznak tűnhetett, de ami következett, arra senki nem volt igazán felkészülve.

Mindenki megkapta a maga tűzálló ruháját, maszkját, kesztyűjét, majd a sisakpróba és a HANS következett. Közben ugyanez a folyamat zajlott le a Mercedes és az Audi Race Taxik körül is, majd egyben terelték be a versenyzőknek tűnő nyájat a boxutca végéhez, ahol már szorgosan készítették fel az autókat a menetekre. Itt csapódtunk össze Sipos Zolival és többek között Kőváry Anettel, Győrfi Palival, Istenes Bencével. Igaz, mindenki tekintetében volt némi zavarodottság, mert hasonló élményben még egyikünknek sem volt része. A hétvége programja sűrű volt, a tempó feszített, tudtuk hogy mindenkinek egy gyors körre lesz lehetősége.

A BMW Motorsport két autót készített fel a feladatra. Az egyiket, a Timo Glock-féle Yellow Beast mintájára sárga postakocsivá változtatott GT-2-es BMW M3-ast Walter Csaba, a leginkább hosszú távú versenyeken jeleskedő magyar pilóta vezette, míg a másikat, az M4 DTM-et pedig Joel Eriksson, a BMW 18 éves felfedezettje terelgette körbe a Ringen az úri közönséggel a jobb egyben.

Elkezdődtek a körök, én szemfüles módon már jó előre lecsaptam a DTM-autóra és Joel-re, ha már volt választásom. Negyedikként kerültem sorra, sisak és adrenalinszint fel. Amúgy is rohadt meleg volt, de a szűk sisak, alatta a tűzálló maszkkal , illetve az aszfaltból áramló hő megtette a hatását - lassan kezdtem megérteni, mit érezhetnek a klausztrofóbiások.

Biztos volt már olyan, aki annak ellenére, hogy lehetőséget kapott vagy befizette magát egy ilyen eseményre (állítólag 1500 euró ellenében már válthat taxicsekket bárki), már a beszállás közben elakadt. Annyira széles a küszöb felett futó, a kipufogócső kivezetése feletti burkolóelem, olyan mocskosul szűk a hely a bukócsövek között, hogy valóban komoly logisztikát igényel már az anyósülésbe való bejutás is. Más kategóriájú versenyautóknál hasonlót sem tapasztaltam eddig, pedig a 178 centimmel és a 85 kilómmal talán nem vagyok túlságosan átlagtól eltérő testalkatú.

Miután origamiként behajtogattam a végtagjaimat, és becuppantam az iszonyúan passzos ülésbe, azonnal megcsapott a bent uralkodó hőség, Joel rám kacsintott, majd lepacsiztunk és megegyeztünk abban, hogy itt most aztán sietni fogunk. Közben az asszisztencia bekötötte a HANS-ot, frankón rám húzták az ezerpontos biztonsági övet. Szó szerint elkezdtem légszomjjal küzdeni - fel is hajtottam kissé a sisak plexijét, mert egyszerűen vadászni kellett az oxigént. Körbepillantok, már amennyire a sisak és az ülés füle ezt engedi, de valóban, egyetlen alkatrész sem egyezik meg az utcai M4-esével, ez itt vegytiszta verseny- és csúcstechnika. Tavalyelőtt még a lámpák és az emblémák megegyeztek a szériaverzióval, ennek is vége a tavalytól – gondolom sikerült újabb 3,7 grammot lefaragni ezáltal az össztömegből. Apropó, tömeg: ha a pilóta nem testsúlya nem éri el a 83 kilót, azt az ülés alatt elhelyezett pluszsúlyokkal pótolják.

Motor be, iszonyat hörrenéssel – áldom az eszemet, hogy az erősen javasolt füldugót végül nem használtam. Mire kettőt pislantottam volna, csattant a váltó, a második pislantás közben valaki iszonyatosan hátba rúgott, és megkezdődött a padlógázas, nem egészen két perces elmebetegség. Kb. 520 lóerő és 500 newtonméter megteszi, amit meg kell. 3,2 mp körül gyorsulunk százra, az első két–három kanyar konkrétan összefolyik a szemem előtt, bár a 2-es kanyar kissé elnézett féktávján csak a HANS tartotta a helyén a fejemet. Ha az elején a kigyorsítást úgy jellemeztem, hogy diszkréten hátba rúgott valaki, a bemelegedett karbonfékekkel való lassulás olyan, mintha ugyanaz az elvetemült, agresszív állat páros lábbal ugrana bele az ember mellkasába. Az ember ilyenkor tehetetlenül lóg a biztonsági övön, azt pedig csupán a szűk versenyülés akadályozza meg, hogy oldalirányban elszálljak a francba a kb. 5 kilós, ajtónak csúfolt tojáshéjon át, messze a bukótérbe. Viszonylag sok időt eltöltöttem már Nico Rosberggel, volt időm megfigyelni, hogy mennyi időt töltött a versenyhétvégék reggelén a fizikoterapeutájával a nyakizmok edzésével. Amit akkor túlzásnak éreztem, az most új értelmet nyert.

Megindulunk felfelé, a Mansell-kanyarhoz közeledve kezdik vetíteni a filmet igazán, kezdem is végre élvezni a dolgot. A kigyorsítások, az oldalerők, a fékezések, amiket halandó ember már háromszor akkora távolságról is visongva fékezve próbálna abszolválni, rendesen próbára tesznek ezalatt az egyetlen, versenytempóban futott kör alatt is. Erre születni kell, az életben nem lennék képes akárcsak hasonló tempóra sem, állapítom meg szomorúan. Keresztül tökön-babon, rázókőtől haladunk rázókőig, a sikán után kicsit belecsípünk a fűbe is, itt egy pillanatra behúz a kakirelé – tényleg nem egy irigy és spórolós srác ez a Joel.

Eszetlen, még mindig felfoghatatlan a tempó, amikor a célegyenesre fordulunk, majd közelítjük a Hungaroringen itt elérhető kb. 240-250 km/órás sebességet. Mielőtt újra elkezdődne a kör, Joel elveszi a gázt és a boxutca kijáratának végéhez navigál, megállunk. Ugyanebben a körben jött Győrfi Pali is valamelyik Mercis pilótával, miután kiszállunk, csatakos fejjel, halálra izzadva a tűzálló overall alatt, forog a szemünk, fülünkön még hosszú ideig csorog patakokban az adrenalin.

Azért ez merőben más volt, mint mentővel körbeszáguldani ugyanitt - utalt nevetve egy néhány perccel előtte elmesélt anekdotájára. Ezzel nehezen lehet vitatkozni, aki tudja, élje át egyszer ezt a fajta élményt, amikor megeszi, megrágja, majd kiköpi magából egy ilyen látszatra aljas, de végeredményben végtelenül biztonságos és jóságos fenevad. Népnevelő jelleggel, receptre írnám fel minden streetfighternek, hiszen innen nézve ezután mindenféle utcai szupersportkocsis jaszkarizás, fasztendfjuriösz boyracerkedés csak szánalmas vergődésnek tűnik majd, ami után nincs értelme mások életét az utcán veszélyeztetve a hímvesszők méretét bizonygatni.

Hirdetésblokkolóval néznéd éppen a Totalcart, és ettől mi éhen halunk.

A TC olvasása ingyen van, de a működtetése nem: szerzőink és családjaik táplálkoznak, és ami fontosabb: rendszeresen tankolnak, pénzért.

Kérjük, engedélyezd a TC-n a hirdetések megjelenítését, vagy ellehetetleníted a működését annak, amit épp olvasni szeretnél.