Ilyen is csak Angliában lehet

Átszabta a kidobott dekor-teherautót, most van egy versenyautója 1908-ból

2018.02.18. 07:32 Módosítva: 2018-02-18 07:32:55
24 hozzászólás

Andrew Noble nem tartja magát különösen jó műszaki érzékű valakinek, nagyon sok pénze sincs, de gyerekkora óta mániásan rajong a XX. század legelejének hatalmas, lángokat és füstöt köpő, szinte csak alvázból, motorból, két fotelből és négy kerékből álló, szörnyeteg versenyautóiért. Gondolom, sokan vagyunk így ezzel a világon, a többségünk viszont csak legyint az álmaira, mert azok olyan távoliak, mint egy Mars-utazás - inkább megnézzük ezeket a kocsikat valamilyen menő versenyen, és hálát adunk az úristennek, hogy megteremtette a Goodwood Festival of Speedet. Noble azonban többségünkkel ellentétben angol, s ez az apró előny azt jelentette: számára mégsem volt reménytelen, hogy beteljesüljön az álom.

Nagy kedvencem a Classic and Sports Car nevű veterános magazin, bő tíz éve előfizetője vagyok, de harminc évre visszamenőleg megvan a kiadványok elég nagy része - ha valami, akkor nekem ez a napi drogom. Abban találtam a minap ezt a cikket, van ugyanis egy rovat (egy oldal az egész), ahova az olvasók beküldhetik a kedvenc saját veteránjukat, és ha elég érdekes a sztori, megjelenik az újságban, ők meg fizetségül kapnak egy róluk és a kocsijukról készült, dedikált Guy Allen-karikatúrát.

Noble egy 66 éves jachtprojekt-menedzser (bármit is takarjon ez), és mivel - mint már említettem - nem tartja magát egy technikai zseninek, ezért eszébe se jutott, hogy esetleg egy valódi vintage (értsd, az előző század nullás, illetve tízes éveiben készült) versenyautóra kezdjen spórolni, mert úgyse tudná működésre bírni, illetve életben tartani.

Ehelyett keresett valamit, amiből egy meggyőző replikát építhetne. Talált egy sörfőzde számára speciálisan készített reklám-teherautót kidobva egy mezőn - az alja egy Leyland Sherpa volt, rajta egy cikornyás, húszas éveket idéző retrókasznival, benne egy benzines, 1,7 literes Leyland furgonmotorral. Kirángatta a földből, tett bele egy új akkut, rá négy új gumit, aztán áttolta a vizsgán.

Otthon aztán szétszedte, a bódét eladta valami őrült olasznak, a többivel meg foglalkozni kezdett. Mivel eleve ilyen retro-izének készült, ezért a furgonból megmaradt egy kifejezetten szép réz hűtőutánzat, a teljesen korhű fakormány és a faküllős kerekek is. A Sherpa, tegyük hozzá, egy elöl és hátul merev hidas kisteherautó - a műszaki alapjai tehát alig térnek el egy múlt század eleji autóétól. A guruló alváz már önmagában is elég hitelesnek látszott, csak a kormányrúd meghosszabbítását, a pedálok hátrább hozatalát, a váltó távkapcsolását és a külső kézifékkart kellett megoldani technikailag, ami azért nem volt akkora kihívás. Hátrakerült a benzintartály, a motorházat meghosszabbította, s Noble pár egyéb, főleg elektromos változtatást is eszközölt, de például lemondott egy ős-motor beépítéséről (ami most el is férne akár), inkább az akkut és pár egyéb apróságot tett az üres helyre.

A fotelek egy helyi bútorboltból származnak, természetesen némi erősítéssel, hogy a statikus szobai helyett a dinamikus országúti üzemmódot is elviseljék, a kocsi leghátuljára pedig felkerült egy bojler, ami hűen utánozza a száz+éves benzintartályok kinézetét - igaz, most csomagtartóként fungál. Noble egy indiai lámpakészítőnél talált megfelelő réz lámpákat, amelyekbe modern fényszórókat épített, elkészítette a kipufogórendszert is - nagy átmérőjű vízcsőből, ami a szomszéd kamrájában hevert -, s jöhetett a próba.

Kiderült, hogy a kocsi odafigyeléssel képes a 100-as tempóra is, ami, bár a két, az időjárás és menetszél minden szeszélyének teljesen kitett utas számára rémisztő élmény, valójában sokkal kevesebb, mint amilyen sebességeket a valódi, korabeli versenyautókkal toltak. És itt négy, hidraulikus fék van, nem két, hátsó kerékre ható, nyomorult, pici, mechanikus dob!

Noble a kocsi elkészülése óta - amely, mivel végül erősen hasonlítani kezdett küllemében egy 1908-as Fiathoz, ezért piros festést kapott - folyamatosan éli az álmait. Bejárta az 1903-as Párizs-Madrid versenyt, az 1906-os Le Mans-i Nagydíjat, az 1907-es Targa Floriót, a Gordon Bennett kupa írországi, német és francia versenyeit, 1903-05 tájáról, s elvitte autóját a Gaillon, Stelvio és Mont Ventoux hegyi felfutóversenyekre is. Noble szerint a legnagyobb élmény azonban az volt, amikor Montlhéry emelt kanyarjaiban zúzott a teherautóból lett századfordulós versenygéppel - hiszen az a legközelebbi élmény a bő fél évszázada bezárt, legendás Brooklands megélésére.

Leköpik-e az úgynevezett "igazi" vintage-tulajok? Dehogy! Fura autójával Noble elvegyülhetett az 1914-es Lyoni Grand Prix igazi indulói között, amikor is ülhetett utasként egy 1905-ös Darracq-ban, illetve egy repülőgép-motoros, 1907-es Monarchban, közben pedig - hoppá - megkapta a Legjobban Irigyelt Autóért járó fakanalat, azaz a közönségdíjat.

Akkor most ezt próbáljuk meg mindannyian itthonról, az NKH (vagy mi is az utódszerve) hathatós támogatásával, csak hogy olajozottan menjen az ügy. Tudom, halott gyalogosok, kipusztuló bébifókák, az örökre skizóba süppedő mezei poszátákról, légzsák-nélküliségről, ABS-telenségről nem is beszéltünk. Felejtsük is el inkább az egészet, mert Andrew Noble egy szörnyeteg, nyilván veri is az élettársát, Márka-kupakokat gyűjt, mit várunk egy ilyentől.

Én meg ilyenkor szeretnék egy egészen kicsit angol lenni. Persze ha megvalósulna, és holnap mondjuk, már ott ébrednék, nyilván én lennék a perforált lépű vécépucoló a helyi fociklubban, akinek a százkilós, szemölcsös paki felesége van, autója pedig egy lefingott Chevy Aveo, betört kínai ledes lámpákkal. De álmodozni mindig lehet.

Forrás: Classic & Sports Car