Augusztus 18. Az majdnem fél év. Akkor történt, hogy többnyire euforikus élményekkel, kevésbnyire bosszúságokkal és műszaki hibákkal tarkított, hosszúnak ígérkező kapcsolatunknak egy Mercedes 190D első lökhárítója vetett véget. A 190D lökhárító egy 190D Mercedeshez tartozott, említett Mercedes pedig a feleségemhez. Aki – ha valaki kérdezné - még mindig hozzám, tehát a malőr ellenére kicsiny világunk nem repedt el a gyökeréig. De azért fél év kiesés, pont ezzel az autóval, nekem húsba vágó élmény volt, még most is törölgetem néha a drogmegvonástól izzadt homlokomat.
Hogy miért és hogyan történt az eset? Egyszer már megírtam, hadd ne ecseteljem újra, tudjátok, ez pont olyan, mint hogy a németekkel is felhőtlennek tűnik a barátkozás, egészen addig, amíg a háborúról nem kezd részletekbe menően kérdezősködni az ember. Jobb néhány ügynek a feledés homályába süllyednie.
Bár Csabi (Ponton, Szent Szobor) is felajánlotta aznap éjjel, hogy ha talál valahol rést a végtelen mennyiségű teendője mellett, megcsinálja nekem az autót, de végül Sanyi barátom, aki csak kanyarból hallotta, mi történt az autóval, felhívott és beelőzte. Azért az nagyon jó érzés ám, amikor az ember szarban van, és számtalan barátja azonnal segíteni akar neki, még ha az egész szitu amúgy szomorú is. Bár Sanca Magyarországra már csak közeli barátoknak vállal karosszérialakatolást, mert tele van melóval, illetve akad neki egy főállása is, amit nagyon szeret, érezte, súlyos gödörbe kerültem az eset miatt. Három hét alatt kijavította az Alfa fenekét, holott közben a garázsába se nagyon tudott bemenni, mert éppen egyedül építi át a házát, az alapoktól. Annyit melózott, hogy attól féltem – belerokkan.
Közben kaptam egy tippet Galántai Tomi olvasónktól, aki ugyan Németországban visz egy tetováló stúdiót, a faterjának viszont Kőbányán van egy kis műhelye, ahol a fényezőtársa kiváló minőségben, csillogóvá reinkarnálja a korábban meghúzott, összetört, megnyomott autókat. Nem profiljuk az oldtimer, mert azzal mindig csak a gond van, de az olvasói-rokoni hátszél elég volt ahhoz, hogy az Alfa hozzájuk kerüljön. Mivel az Alfa kiesett a profiljukból, ezért úgy egyeztünk meg, hogy csinálják, ahogy tudják. Én is tudom, hogy egy ilyen cégnél a fővágányon pörögnie kell a modern autóknak, különben leáll minden. Pár hónap, és a Bertone azért így is kész lesz, biztattak.
Azért Sanyi után és a Galántai-műhely előtt négy napig megint az enyém volt az autó. Nem bírtam ki, mindenhová azzal mentem, egyszer dolgozni, hétvégén anyukámhoz a Bálinttal, aztán Sipi úr Pólus Center mögött tartott meglepetés-szülinapjára szintén az Alfával mentem – arrrrrgggghhhhhh, fergeteges volt ott minden pillanat.
Utóbbi eseményen próbáltam teljesen átmenni retróba és az 1951-es Rolleiflex Automat T-vel fotóztam a bandát, harmincöt éve lejárt Fortepanra – az autó korát elegánsan a fényképezőgép és a film közé belőve, hogy egyfajta egyensúlyt teremtsek abban a szűk, pillanatnyi mikrokozmoszban. Hát – itt van a galéria, ezek a fotók születtek. Nekem érdekesek, de a digitális kor szemének elég furák, gondolom.
Aztán letettem Kőbányán az Alfát. Onnantól sok minden történt, eljutottunk Indiába, ahonnan született egy motoros életet és egy autós életet is bemutató poszt, majd a kinti bérautónkról még egy használtteszt, az AJS megkapta a rendszámát és egy, azaz 1 alkalommal sikerült vele egy közepesen kiadósat motoroznom vele, elmúlt a karácsony, megjött az újév, vezettem az új 911-est, az utolsó szálig elfogyott a könyvem (remélem, tavaszra, talán nyár elejére meglesz a következő, ha érdekel, hogy halad, nézz rá néha a szerzői FB-oldalamra, itt), tudósok rájöttek, hogy a C-vitamin helyett sokkal fontosabb a D és beérett a brexit, ami mostanság elég pokoli ügynek kezd kinézni. A történelem e sűrű viharában a Bertone tényleg eltűnt, mint mogyorószem a bulldogszájban.
Néha azért megeresztettem egy telefont, olykor arra jártam, és ha véletlenül kint volt, a kerítésen keresztül lefotóztam és sóhajtoztam kicsit, csak titokban, nehogy valami szépléleknek nézzenek. Aztán váltottunk néhány üzenetet Galántai Tomival is, aki emiatt úgy érezte, hogy Németországból kötelező nyomást kifejtenie az itthoniakra, holott nyomatékosan kértem, hogy ne tegye. Ő talán annyira nem látja onnan (bár kint is megvan a probléma), de a szakemberhiány Magyarországon nagyon súlyos, s ha a fater műhelyének egyetlen fényezője megunja a basztatást és világgá megy, az pontosan nulla fényezőt jelent majd a mostani egyhez képest. Én biztos voltam benne, hogy csinálják, ahogy tudják, csak hiányzott a kis piros dög – annyi szép, napos hétvége volt még most télen is...
Sajnos, mint ahogy én is tudtam, elég vastag az Alfán a kittréteg. Kitt vagy gitt - én kittnek hívom, mert az a szakszerű, ugyanis ez a kétkomponenses cucc hivatalosan "autókitt", de azok, akik az ötven évvel ezelőtti szakik szóhasználatát örökölték - amikor még más anyagokat használtak - gittnek mondják. Kompromisszumos javaslatom, hogy mindenki elégedett legyen és ne alakuljon ki egy apró véleménykülönbségből parttalan vita: a szövegben hol kittet, hol gittet írok, az úgy oké? Vissza az autóhoz: naja, 1993-ban, amikor utoljára kihegesztették ezt az autót, még filléres tétel volt, senkinek eszébe nem jutott volna milliós restaurálásnak alávetni, csoda, hogy ki nem dobták. Én speciel örülök, hogy legalább annyira vonalban van és formás, amennyire, de Tomi papája, akit mellesleg szintén Tamásnak hívnak, nagyon győzködött, hogy az egész autót vissza kéne pucolni fémig, onnan újrafényezni, talán még karosszériázási hibákat is kijavítani rajta, mert így ma már nem illik, nem jó.
Egy frászt, nem élek én annyit... Használni vettem, nem azért, hogy a világ egy szegletében legyen egy ki tudja, mikorra elkészülő, folyamatos pénztemetőm. Ha szétszedjük végigrágni a karosszériát, mindenhez hozzá kell nyúlni, mert ami ezen az autón egész tűrhetően mutat, az a csitti-fittire megcsinálton már randa lesz és disszonáns. Ilyen projektem pedig már volt nyolc évig, előtte ötig egy másik, azelőtt tizenkettőig egy harmadik, sőt, most is fut hasonló. Köszönöm, nem kérek még egyet, tele a pocak.
Ráadásul egy szépségverseny-díjas autót nem is használnék, hanem először rend-nácivá válnék mindenkinek a szemében, aki bele merne ülni, rettegnék a legkisebb esőtől, egy olyan koccanás miatt, ami tavaly augusztusban történt, harakirit követnék el, nem pedig túllépnék rajta. De leginkább azonnal eladnám, hiszen nem az én dimenzióm az olyan. Ezt az Alfát pedig legkevésbé eladni szeretném.
Tehát hosszú szkanderezés után maradtunk amellett, hogy a Bertonének csak a fenekét teszik rendbe, de legalább mindkét oldalon, hogy eltűnjenek végre a C oszlop tövéből azok a randa festékrepedések, amit sanda szemmel mindenki méregetett, amikor az autó mellett beszélgettem vele, mint a Waczak Szállóban Mr. Fawlty a bibircsókos vendég, khm, bibircsókját.
Tamás két feltétellel vállalta a dolgot: a) a határidőt tényleg nem firtatjuk, mert a sok réteg miatt több munka lesz vele, b) bár minden tőle kikerülő autóra rendes garanciát vállal, ez itt nekik annyira kiszámíthatatlan terep, hogy el kell tekintenünk tőle. Részemről tökéletesen rendben, mehet. És ment.
Akadt vele szenvedés. A negyed százada felvitt piros festéket mindenhol leszedték, ahol a legkevésbé is gyanús volt. Kicsiszolás, rozsdamarás, szárítás, rozsdamarás, kittfelhordás, szikkasztás, felhordás, csiszolás, szikkasztás... a végtelenségig hordták fel a finom rétegeket, hogy szépen és a lehetőségekhez képest tartósan épüljön fel a fényezés. Nem két perc az ilyen, pláne ha az ember azt szeretné, hogy minden réteg rendesen kiszáradjon, pláne pedig a B, illetve C vágányon autózva. Egy csomó ismerősöm már helyettem emelte fel fejben a szavát, mondva, ennyi ideig nem tarthat. De talán elfelejtették, hogy ez itt most nem valami új, felesleges rétegeket még nem tartalmazó autó fényezése, hanem egy lakatolgatott, itt-ott faragott, öreg verdáé. Bár olykor én is türelmetlenkedtem a bajszom alatt, azt mondom: csoda, hogy elkészült január végére. Mert elkészült.
30-án írt rám Tamás – kész a kocsi, aznap három óra után elvihetem. Zsolti, örök instant segítőangyalom most is beállt a hámba, jött értem melóba kocsival, mert én motorral járok, ráadásul akkut is akartam vinni, BKV-val pedig elvitt volna egy fél napot, talán többet is a művelet. Elszámoltuk magunkat, s fél órával korábban odaértünk, mint ahogy kellett volna. Az autó készen, de még tiszta kosz, nem volt idő letakarítani, viszont jó, hogy korán estünk be, mert közbejöttek dolgok, isteni kéz vezetett minket a műhelybe idő előtt – így Tamás. Semmi gond, viszem, ahogy van - hiszen örültem, hogy mégse kell fél órát várnom - majd otthon lepucolom - így meg én.
Nem is töltöttem sok időt az átvétellel, belenéztem a vonalakba, megnéztem a tükröződéseket, megbeszéltük, hogy a kocsi feneke most még világosabb, mint az eleje, de ennyi eltérés kell, hogy adjunk esélyt az összeérés utáni egyenletességnek. Oké, a tanksapka ajtaja nem csukódik vissza teljesen síkba, de sejtem, hol a probléma – a belső, gumiból készült formaelem valószínűleg helytelen rétegsorrendben van a helyén. Két csavar az egész, otthon majd leszedem, megigazítom, csak kicsit még száradjon a festék. Amúgy is – ahány ilyen Bertonét láttam, szinte mindegyiken elállt a fedél.
Fizettem, számlát kaptam(!), majd útnak indultam – volna. Hogy a franc essen bele, már megint az a rohadék E5-ös benzin... Amióta Telós Bandi tanácsára minden járművemet úgy teszem el télire, hogy 1:100 arányban minőségi, szintetikus 2T-olajat keverek a tankba és kicsit átjáratom azt a rendszeren (a német BMW 02-es és 911-es oldtimer-klubok kifizették a tribológiai vizsgálatokat, és ez jött ki, mint a legolcsóbb és leghatékonyabb módszer a modern benzin szétesése, tankrohasztó hatása ellen), teljesen elszoktam ettől a jelenségtől. Tönkrement a benzin. Hány henger is megy? Szerintem talán kettő a négyből. Biztosan nincs az három, mert vonaglik az egész, dadog, köhög, alapjárat csak nyomokban.
Ha nincs ott velem Zsolti, aki árnyékként jött mögöttem a kísérőautóval, valamelyik türelmetlenebb autós kolléga segédletével biztosan megismétlődik az augusztusi fartörős incidens, bár annyiból szerencsésebb lett volna az eset, hogy talán lett volna értelme kárbejelentőt váltani, mert ha nem a feleségem a másik fél, a biztosító nem veszi vagyonközösségen belüli káreseménynek. Mert mi is volt a probléma? Hát, hogy a kéthengeres Bertone végsebessége csak köhögve súrolta a 40-et. Harmadikban, mert a negyediket nem vitte el.
Mire az Örsre értünk, már legalább egy Wartburg-szintet megütöttünk hengerszámlálásban, de a negyedik csak nem akart megjönni. Úgy, ahogy volt, koszosan, háromhengerezve beparkoltam az Alfával a garázsba, hiszen munkaidőben voltunk mindketten, nem lehetett tovább húzni a dolgot. Egy csillogóan szép far és egy koszos, szörnyű autó – ez volt a visszakapott babámról a legfrissebb emlék, amit magammal vihettem a dolgozóba.
Hétvégén rám mosolyogtak az istenek. Küldtek rám egy balzsamos 12 fokot, borús, de száraz idővel, azaz a legjobbat, amit ember elképzelhet egy alapos, téli autómosogatáshoz. Addigra már kezdtem rémeket látni, mert valamelyik munkanap estéjén lementem a garázsba és megkapargattam a piszkot az Alfa nóziján – erősen odaszáradt festéknek vagy szórógittnek tűnt. Zúzott körbe a telefon a fényezésben és polírozásban jártasabb barátoknak; emberek, mi is ilyenkor a teendő?
„Festékradír leszedi a nagyját, de sajnos utána polírozni kell” - mondta Vili, aki csodás utómunkákat végez már majdnem szép, de utána már kiállítási állapotba kerülő autókon, Győrben. „Alaposan lemosod, festékradírral végigmész rajta, az leszedi a nagy részét, utána 3000-es papírral átcsiszolod, majd pár lépcsőben megpolírozod” - így Gabi barátom, aki főállású polírozó, és a klubokra direkt azért szoktunk pofaszőrzetet növeszteni, hogy amikor megjön valamelyik régi Fiatjával, annak motorházfedélben tömegesen megborotválkozzunk. „Veszel festékradírt, s ha mázlid van, az leszedi a rászáradt cuccokat, ha nincs, muszáj lesz megpolíroznod a fényezést” - válaszolta Sipos úr, aki előző életében szintén szarka volt, és a csillogó autóalkatrészek és festések nagy híve.
Basszus, nem úszom meg a polírt. Bár Gabi felajánlotta, hogy nekem, a barátnak, anyagárban megcsinálja az autót (és annál jobb Peter Mullinnek sem kell a Bugatti Atlanticra), nem akartam a sós aszfalton Kistarcsára mászkálni a még szinte sótlan Bertonével. Tudom, ezek a régi Alfa Romeók nagyon jól állják a sarat, ezért is jellemzően rozsdamentesek 50 év után, de az ördög nem alszik, hátha pont az enyémnél nem volt olyan sziklaszilárd a technológiai fegyelem és emiatt kicsit hajlamosabb rohadásra a többinél... Nem kenyerem a kockáztatás. Nem az időjárással és a latyakkal szemben.
Elkezdtem nézegetni a neten a 25 ezer forint környékén kapható, excenteres polírozógépeket, átlapoztam a barkácsáruházak kínálatát is. Igen, a gép meglenne ennyiből, utána már csak polírszer, fejek, idő, izomzat és verejték kell... Fú, azért egy autót felpolírozni egy olyan átlagos puhánynak, mint én vagyok, nagy levegővétel. Új, egészen zseniális ötlet bontakozott ki a fejemben: próbálkozzunk talán inkább - mosással?
Így lett. Bő vízzel leöblítettem a kocsit, majd tömény autósamponos vizet használva, a legpuhább szivacsommal, óvatosan, sok-sok csavarással áttörölgettem. Láss csodát, a rászáradt koszréteg lassan engedni kezdett a szorításából, és kábé fél flakon samponnal, valamint sok-sok vödör vízzel odébb már mindenütt csak a csillogó festéket láttam, ahol piros kocsinak kellett lennie. Áttörölgettem az egészet Viledával, hogy szárazon is felmérjem a károkat – mert tudjuk, hogy vizesen a legpocsékabb autó is csillog. Érdekes, még utána se nézett ki rosszul.
Ennek örömére úgy döntöttem, visszaadom az autónak az összes hengerét. Kivettem a gyertyákat, kiégettem őket, megtakarítottam mindet drótkefével, visszatettem, ollá, ott a négy henger, de finom. Aztán kis járatás után megint csak három lett belőle. Ez a rohadék benzin... Fél év alatt szétesett. Szerencsére csak a tank legalján lotyogott üzemanyag, ezért az az öt liter friss nyál, ami otthon volt kannában és belelöttyintettem, elég volt a régi adag felhígításához. Kivettem újra a gyertyákat, újból megtakarítottam őket, minden vissza – megint négy a henger, most maradhat? Maradhat. És maradt. Nem is volt olyan vészes.
A sikeren felbuzdulva bevágtam magam a kormány mögé, és ahhoz az egyetlen közeli kúthoz hajtottam vele, ahol tudtam, hogy lehet ólompótló adalékot kapni. Persze az Alfa Busso-motorjába elvileg nem kell pótló, mert az alumínium hengerfejbe a gyár eleve kemény acél szelepülékeket tett, ezért azok nem érzékenyek a beégésre, de az ördög nem alszik, meg amúgy is, közben a Nessyből is elfogyott már az utolsó flakonnyi, abba pedig kötelező.
Olyan volt az az oda-vissza hat kilométer az autóval, mint amikor az első, rendes tavaszi napon az ember kiül a kertbe kávézni, esetleg felcaplat valamelyik hegyre kirándulni, kinek, milyenek az igényei. Eufória. Mint amikor az ember visszakapja a kulcsot az elvarázsolt kastélyhoz. Állítom, hogy még a szagokat is máshogy éreztem azon a hétvégén utána végig.
Aztán természetesen átmostam a kedvenc vakszos száraz mosómmal (pénzért veszem, csak segítségből linkelem, mert állandóan kapom a leveleket, hogy hol van ilyen - mielőtt bárki, bármit hinne), váltott mikroszálas rongyaimmal, ahogy már vagy tizenkét éve mindegyiket szoktam, amikor ünnep van – hiszen részben a Ponton is azzal adta el magát. Tényleg, nincs valakinek friss híre az Oldtimer Remise-ből? Eladták már az autót, vagy még mindig dupla áron mérik ahhoz képest, amennyiért tőlem megvették, s csak a legyek repkednek körülötte? :)
Amikor kész lettem, képtelen voltam visszafojtani a belülről feltörő, idült vigyorgásomat. Gyönyörű lett, istenem, de gyönyörű basszus, nem érdemlem meg. De jön a tavasz, jönnek az új kalandok, az autó már szinte készen áll a bevetésre, elképzeltem, ahogy Gyurihoz röfögök Szlovákiába, tekergek az álmos, Duna-menti utakon, megnézni a készülő Lotus Europát, esetleg ott lesz a haverja Alpine A110-ese is, basszus, libabőr.
Már csak pár dolgot kell végigcsinálnom vele és rajta, egy részéhez majd Frankéék segítségére lesz szükségem. Időközben megvettem a kormánymű-házat a repedt helyett, ott lesz egy teljes bele-átépítés. A két első, kopogásnak indult támasztópálcát is ki kéne cserélni, amit elvileg én is tudnék, de Robiék megemelik az autót, esetleg találnak mást is, amit én nem vennék észre, csinálják inkább ők. Meglettek a szellőzőrendszer eltűnt alkatrészei is, remélem, azt is összepakolják majd nekem, illetve vettem egy új, taposós spricnipumpát is a szétszakadt helyett. Utána még egy motormosás, belső takarítás, aztán elkészültnek nyilvánítom a Bertonét.
