Naplementébe motorozni, autóval

2019.08.24. 15:00
6 hozzászólás

Lehet azt mondani, hogy az egész 100 Szikra egy pózer-dzsembori, ahol még a domboldalba bukó naplemente is kézműves. Nyünnyögni azon, hogy csak az insta-képek kedvéért bújnak retro ruhákba a népek, motort és bukósisakot is úgy választanak, hogy az a lehető legtöbb like-ot hozza. Már miért is ne lehetne. Csak hát akkor mondjuk a Goodwood Revival is pózer-tábor, ahol a pin up-girlök pörgős szoknyáitól alig lehet látni a a rakenroll sztárnak meg unatkozó vidéki brit nemesnek öltözött arcokat.

A dolog lényege éppen az, hogy attól van egy ilyen eseménynek hangulata, hogy valamilyen (jól körülírható, vagy csak lazán definiált) stílust követnek a résztvevők. Nem tudtam nem imádni a régi Velodrom Millennárison megrendezett mini-goodwoodot, ahol az emberek veterán autókkal, régi ruhákban idéztek múltat. Sajnos idén elmaradt a Lakeside Wekend, a rockabilly- és V8-paradicsom, de már voltam páron korábban. Amikor este a rotyogó Impala mellett nejlonblúzos csajok, meg meztelen nős nyakkendőt kötött jampecok billegtek az esti koncerthez, na annak azért volt egy rendes fílingérzése.

A 100 Szikrának nincs jól körülírható korszaka, ami meghatározná a stílust, de azért úgy tűnik, a hetvenes-nyolcvanas évek motorjai adják az alapízt. Az ezekhez korban és színben passzoló kiegészítők – a buborékplexis sisaktól a színes térdvédőkön át a hawaii-ingekig – a dzsembori mértékkel adagolt nátrium-glutamátja. És hát ugye a színek, amiktől olyan mutatósak lesznek az Insta-pozitív képek. A hetvenes évek metálfényezései, a nyolcvanas évek enduróinak gyomorszájassal felérő sárgái, kékjei, pirosai meg zöldjei. Ezekhez a formákhoz és színekhez hozzáadja az ember az Ipolytarnóc körüli dombok látványát, meg a 100 Szikra mezőről széles vászonra vetített naplemente fényeit, és máris érthetővé válik, miért fotóz mindenki mindennel, amin csak objektív van.

Eddig mindkétszer a Kawasaki KZ1000P-mmel mentünk le a barátnőmmel százszikrázni, de idén már bajosan fértünk volna fel a motorra, és a lent alvás sem játszott. De lemenni muszáj volt. Erősen morfondíroztam rajta, hogy az 1985-ös Ford Sierrával kiránduljunk, de a 108-as Merci klimatizált utastere pocakosnő-barátabb választásnak tűnt, meg aztán lelki szemeimmel láttam, ahogy a dombok mögé lebukó nap fényei megcsillannak a motorháztető és a sárvédők ívein. Puccossság ide, a 4,5-ös motor fogyasztása oda, ez pontosan olyan túrának ígérkezett, amit az 1972-es Mergával kellett megtenni.

Áldottam is az eszemet, mikor az M3-ason valami baleset miatt hosszasan dugultunk – a Sierrán hiába tekertem volna le mind a négy ablakot, kurbliztam volna hátra a napfénytőt, élve szuvidálódás lett volna a dologból. Így viszont, egy 47 éves, kerekeken guruló székesegyház hűvös padsoraiból nézhettük végig az egyik legszebben kivitelezett intézkedést, amit eddig láttam – ha a leállósávon előzöd meg a fél autópályát, és hirtelen meglátsz magad előtt egy rendőrautót, már nem érdemes trükközni.

De nem csak az autópályás közlekedés tud érdekes lenni, Ipolytarnóc környékén a kedves kis mellékutakon gurulás is tele van izgalmas részletekkel. A helyi közút kezelője mindent megtesz, hogy a kirándulók a lehető legalaposabban megnézzék maguknak az Ipolyság természeti szépségeit: itt nincs agyatlan száguldozás, a megengedett maximális sebesség csak a géppusztítók és a Baja-terepjárókkal közlekedők számára releváns információ. Az egyik kanyar után félre is álltam, hogy csináljak egy szemléltető fotót a kátyúk közt sporadikusan fel-feltűnő aszfaltról. Fénykép témának gyönyörű, és az is érdekes dolog, hogy az út menti árok élő- és holtvilágát botcsinálta Gerald Durrellként elemezhettem: a környéken járó autók mind errefelé engedik szabadon a nagybetűs élet felé kifejlett dísztárcsáikat. Fuss, szaladj, kicsi alkatrész, innentől saját lábadon kell megélj! Aztán csak ügyesen…

Ipolytarnócon aztán csak a szokásos várt mindenkit: jó hangulat, érdekes motorok, tájfestészet, kézműves sörök és -kaják, meg persze ismerős arcok. Végre megnézhettem Zirig Árpi guruló projektjét, a hétről-hétre alakuló Guzzit. A britek a használat közben felújított veteránt „rolling restoration”-nek hívják, aminek analógiájára ez egy „rolling customization”. Ha valakinek nem lenne világos, hogy egy csühögő munkaterületet lát maga előtt, Árpád a tankra írta nagy betűkkel, hogy Még rohadtul nincs kész.

Tiszta szerencse, hogy a faluban nem volt fagyizó, mert ez tökéletes indok volt, hogy a két éve éppen a Zirig által ajánlott és akkor együtt kipróbált salgótarjáni G&D cukrászda felé kiránduljunk. Senki ne várja, hogy műelemzést adjak a hűtőpultban csillogó süteményekről, a gasztro-okoskodást meghagyom az ilyesmire hivatottaknak, én csak annyit tudok mondani, hogy ha nem gyönyörű utakon lehetett volna odaautózni, akkor is megérte volna. A visszaút pedig – hogy mérhetetlenül frappáns és szellemes legyek – a torta tetején remegő tejszínhabba pottyantott cseresznye volt. A lemenő nap fényében veteránozni a dombok közt, az valami perverzül szép dolog.

Pont időben sikerült Ipolytarnócra visszaérni, az esti mezőn motorozás zajlott épp. Igazából ez az, amiért az egész hétvége ki van találva. Aki egyszer ott, a domboldalban ücsörögve látta a fáklyák fényénél fel-alá bohóckodó motorosokat (értem én, hogy 100 szikra futam, de őrizzük meg komolytalanságunkat), az szívesen jön el a következő évben is, hogy megint megnézhesse ugyanezt. Már csak azért is, mert sosem lehet tudni, következő évben mivel sikerül rátenni egy lapáttal a látványra. Idén volt nagy máglya, aminek a begyújtását pont nem láttuk, de meg kell mondjam, hogy a kerékpárra csavarozott V1-rakétánál jobban garantáltan nem mutathatott.

Szerencsére sokan vannak, akik a 100 szikrára kocsival jönnek – nemcsak a várandós nőket, de a gyerekeket és a rendszám nélküli motorokat is le kell tudni hozni valamivel.

A látványra és stílusra különösen érzékeny közönség egy része nem is akármilyen gépekkel érkezett, így aztán volt fotózható autós téma is. A dombon parkoló terepjáró tetejéről nézelődő, csillogó szemű kölyköket nézve arra is rájöttem, jövőre nem a Mercivel jövünk, hiába jön jól a kánikulában a klíma...