Az amerikai Golf, ami majdnem jó, csak...

Lakeside Rock & Roll Weekend 2018

2018.08.19. 16:45 Módosítva: 2018-08-19 17:35:12
19 hozzászólás

Olvastad a tesztet a Plymouth Horizonról? Ha nem, tedd meg, mert egy nagyon érdekes típus – Golf konkurenciának építették, de Amerikában eleinte Golf-motorral árulták, később meg maga a nagy Caroll Shelby is faragott belőle egy forró ferdehátút, amit a mai napig értékelnek az amerikaiak. És az a cikk vezetett eddig a posztig.

Akkor azzal adtam vissza a kulcsot és az autót a gazdájának, hogy őszintén Robi szemébe mondtam: ez az autó kurva jó lenne, de sajnos szar. Nagyon sok sebből vérzik, amihez csak hozzányúltak a szerelők, azt elkúrták. És az állítható gewindék miatt bitang jól néz ki, szépen ül a kerekein, de értelmetlenül kemény a futómű, ráz mint egy szekér, viszont elkúrja a futóműgeometriát, vagy szorul valami az első tengely környékén, mert nem csak nehéz tekerni a szervós kormányt, de a helyére se nagyon akar visszatalálni. Ugyanakkor félelmetesen jó állapotban van a kaszni, átkozottul imádni való a fura, kétszínű fényezése, a nagyon amerikai beltér, az aranyos fícsörök, mint az automata könyöklő, meg a zseniálisan dönthető ülése.

Abban maradtunk, érdemes lenne neki saját magának elmélyednie a kocsi mechanikájában, utánaolvasni, guglizni, fórumozni, hogy minden úgy működjön a 2,2-es négyhengeresen, ahogy kell. És kapjon a jószág egy gyárias, puha futóművet. Nem azért, mert ekkora originálfetisiszta vagyok, mert egyáltalán nem (hányszor, de hányszor küldtek már el a francba ismerősök, mert nekem nagyon is bejön egy ültetett, értelmetlen Prius, vagy vágott motor, airride-os W108-as Merci, esetleg terepjáró alvázra csavarozott Rolls-karosszéria), de ez az autó megérdemli, hogy legyen belőle Magyarországon legalább egy, gyárias állapotú darab. Mert az nem csak itthon igazán különleges, de még az amcsik is pislognak mint ponty a zacskóban, mikor eléjük kerül egy ilyen időgép, mert ezek igazi fogyasztási cikkek voltak: megvették, elhasználták és kidobták.

Aztán Robi talált egy alkatrésznek való Dodge Omnit. Ami szintén Plymouth Horizon, csak épp Dodge a neve. Aztán talált még egyet. És úgy döntött, a kettő legjobb alkatrészeiből csinál egy használós, utcaképből tökéletesen kilógó veteránt. Illetve, hogy majd egy szerelővel csináltat. Persze nem a világ pénzéért, de hajlandó megfizetni a melót. Ez az a pont, amihez képest Tom Cruise száz HALO-ugrása is lóf..sz, ha Hollywoodban ugranának az igazából értéktelen veteránokkal szívást feldolgozó sztorikra, ez lenne a következő Mission: Impossible egész estét betöltő alapkonfliktusa. Indító jelenet: a kulcsok egy olajos tenyérbe pottyannak, és egy reszelős hang megígéri: nyugi, minden rendben lesz, ezzel mehetsz az első Parkoló Parádéra. És akkor gyufa sercen elindul a gyújtózsinóron a szikra, a gyorsan változó képeken repkedő szerszámok, ordító arcok, egymásnak feszülő emberek, megint repkedő szerszámok, a naptár lapjainak pergése, csapkodó, ordító emberek, repkedő szerszámok megint, egymásra dobált alkatrészek, naptár lapok, álló helyben porosodó autó, halántékon dagadó ér, pofonok csattanása, elforduló gyújtáskulcs, kipörgő kerék, stb.

Nem nyújtanám hosszúra a dolgot, a lényeg, hogy a sztoriban, mire eljutott az Omni odáig, hogy autómobilhoz méltóan önjáró lett, volt némi nem elfojtott agresszió, elkeseredett düh, hatóságokkal bajvívás is, De a végére lett egy jéghideget fújó klímás, friss vizsgás, napi használatra alkalmas, nem torpanó, gyári futóművön ülő, lassan 40 éves kompakt amerikai kocsi. Robi többször is tudósított a dolgok alakulásáról, az egyik utolsó mailjében egy vigyorgó fejű Omni-tulajt látni, ahogy feszít a bézs belterű autójában.

Írta is, hogy ezt mindenképp próbáljam ki, ég és föld a két kocsi, annyira kurvajó lett, hogy könnyezik, amikor csak ránéz a metálbordó autóra. Mivel közel volt az egyik kedvenc nyári rendezvényem, a Lakeside Weekend időpontja, rákérdeztem, nem akar-e lejönni, akkor ott körbe nézegethetném, meg hát rendes amerikai autóval mehetne a rockabilly-buliba. De sajnos az a hétvége neki foglalt volt, de azonnal mondta, hogy menjek én a Dodge-dzsal, az egy kiadós tesztút, aztán majd meséljek. Ezen a ponton előjöttek a Plymouth Horizon éjjel kettőkor szétdurrant vízcsövének és a trélerezésnek az emlékei (kösz, Misi a mentést!), és nem voltam meggyőződve az ötlet helyességéről. De Robi meggyőzően állította: a kocsi patent, bármikor bárhova el lehet indulni vele.

Meg kell mondjam, a dolog kezdett egyre jobban tetszeni: ha nem is cirkálóval, de igazi amerikai autóval legurulni egy ilyen találkozóra mindenképpen növeli az esemény élményfaktorát. Barátnőmnek is bejött az ötlet, bár neki a motorral utazás talán kicsivel jobban tetszett volna, de az utastér fura hangulata, a mindenféle króm gombok, meg a plüss ülések kifejezetten meghozták a kedvét a Dodge-ozáshoz.

Úgyhogy gyors bevásárlás (a parkolóban vevőkre vadászó feketeárus elismeréssel csettintett, ez azért igazán különleges autó), tankolás (a kutas körbejárta, megállapította, hogy ilyet se lát mindig, mennyire klassz már, hogy van még működőképes), aztán Budapest határában félreállás, mert az út szélén megláttam Szakál mattfekete Bedfordját, és a nyitott motorháztető miatt arra gondoltam, tudnék esetleg segíteni. Sajnos az elkóborolt ampereket nem sikerült előcsalogatnunk, komolyabb villanyászkodásra volt szükség, pedig Szakál is indult volna már a Lakeside-ra a kisbusszal.

Mire kiértünk a városból, a legfontosabb benyomásaim megvoltak: a korához képest ennek is egész jó állapotban van a kasztnija, de a bal seggén az alapozó adja a bordó szín egy egészen más árnyalatát, mint a gyári fény, és azért pár ponton már rágja a rozsda. A kormánnyal nem kell birkózni, úgy lehet tekerni, ahogy azt egy szervós autótól elvárja az ember- és a középállásba is visszatalál, nem kell erőnek erejével visszatekerni. A motornak egészséges a hangja, alul szépen is húz, de világosan érezni, nincs meg az összes ló. Különösen nagy gázra érezni, hogy megkehesedtek még a maradék gebék is. Az automata váltó egész szépen váltja mindhárom fokozatot, csak nem mindig azt választja, amit szerintem kéne. Nagyon meglepett, hogy a rugózása mennyire kemény, nehéz elhinni, hogy gyárilag egy akkori amerikai kisautó ennyire feszes lett volna – mindenesetre nem lóg, nem kopog rajta semmi. És ahogy mondtam, a klíma tolja a finom hűvöset, a digitális kijelzős rádióból szól a zene (naná, hogy épp Hungária ment az egyik adón, ha már rock’n roll partira tartunk). 2018-ban ezek nem is extrák, hanem elvárható minimumok, de azért 1985 körül egy ilyen felszereltségtől még a rózsadombon is hanyatt vágta volna magát mindenki.

Mire leértünk Velencére, valami nemfrankóvá vált, nagyon nem akarta venni a fordulatot a motor. De már le akartam tenni a kocsit, és elkezdeni a portyázót a kempingben, mert itt ilyenkor mindig van egy rakás körbenyálazni való autó és motor. A hiba keresését későbbre halasztottam. A hogy gurultunk befelé, egy vidám osztrák társaság mellett mentünk el, az egyik fülig érő szájjal rögtön felkiáltott és rámutatott az Omnira: uáuu, vász für ájn Totsch! Kúúl! Hiába na, mondom én, hogy ritka madár ez, hiába gyártották még 1990-ben is. Eltűntek, kikoptak, bezúzták őket. Bármilyen találkozóra állítasz be vele, az biztos, hogy nem fogsz két-három másik ugyanilyen mellé leparkolni, ritkább, mint egy Mustang kabrió.

És hát tényleg, egy Mustanggal azért nem te leszel egy amerikai autós találkozó lázadója, kábé minden évjáratból jut legalább egy darab, még egy ilyen kisebb happeningre is. Ezzel nem szólnám le a Mustangokat (uhh, egy Fox-body azért jöhetne, nagy V8, kézi váltó, kidobálnék belőle minden rusnya plasztikot, jöhetne kis futómű okosítás és minden elém kerülő gumiabroncsot hozzásegítenék a méltó halálhoz egy driftedzésen :) ), de az van, hogy én ilyenkor hamarabb felkapom a fejem egy Caprice kombira, egy valami igazi csatahajóra, amikkel tele voltak a régi amerikai filmek.

Mert nem ám Chargerekkel, meg Mustangokkal jártak az átlag amerikaiak, az utcaképet nem a muscle-carok határozták meg. Csak hát mindenkinek az izgalmas autókra porcosodik, aztán így lesz az, hogy egy random veterános esemény pont semmit nem mond el a régi idők autós kultúrájáról. Olyan, mint ha egy retro iskolai menzán kaviárt, sztékeket és pezsgőt adnának ki a műanyag tálcákon, pedig hamburgert és hotdogot sem ettél régen, se az iskolai, se a vállalati kajáldában. És nem hogy pezsgő, de kóla se volt a főzelék mellé. A régi napokat a grízes tészta, a pörkölt nokedlivel, meg a tökfőzelék idézi fel. Meg a családi szedánok, kombik, ha érted, mire gondolok.

Ahányszor csak ilyen jenki-mítingre csöppenek, mindig elképedek, micsoda kegyetlen beltereket lehet ezekben a vén bárkákban szpottolni, atttyaég! Metálkék, meg arany műbőrök és plüssök, amerre a szem ellát. Több csordányi plüsstehenet kellett levágni minden egyes kombi kárpitozásához. Az ötvenes évekbeli fecskefarkasoknak mindegyik karosszéria eleme egy csoda, nem tudsz olyan alkatrészt mutatni, amit épelméjű ember olyannak rajzolt volna meg, amilyenek aztán végül lettek. Felesleges, céltalan és giccses formák, csodásan kivitelezve. Nem lehet nem imádni őket.

Visszapillantókon is el lehet időzni jó sokat, elképzelésem sincs, ki és miért találta ki ezeket a formákat, de így utólag is ezer hála érte, szegényebb lenne a világ, ha ezeket nem lehetne néha élőben is megnézni.

Maga a Lakeside Weekend most is pont olyan volt mint máskor. Nem tudok mit hozzáfűzni a korábbi beszámolókhoz, képzeljed el hogy ülsz a Velencei tó partján, hallgatod az élő rock and rollt, eszegeted a burgeredet, közben elbugyborog melletted egy V8. És ami a legszebb, hogy nem kell attól félned, hogy valami ökör miatt telemegy gumifüsttel meg kaviccsal a sült krumplid, mert a népek nem állnak itt neki gumit égetni. Tiltáson forgatni is csak egy amerikai piacos, V6-os Mitsubishit hallottam – másnap garantáltan szégyellte már a gazdája, hogy ilyen kompenzációs mutatvánnyal égette magát.

Ami minden alkalommal imádni való a Lakeside-on, hogy nagyon sokan fullba nyomják a rakenrollt, rendes nyári farsang van. A séró belőve, jampi szerkó, pörgős szoknya, vörösre rúzsozott ajkak, minden megvan, hogy igazi tér- és időugrást hajthass végre a Velencei-tó partján. A partnak ezt a szakaszát én ünnepélyesen, a Lakeside idejére Venice Beach-re keresztelem.

Talán pont a farsang-jelleg miatt, de láthatóan a kölkök és a lányok-asszonyok is imádják a partit, szörnyen helyesek, ahogy komplett családok állnak sorban a tükör előtt, hogy mindenkinek úgy álljon minden tincse, úgy álljon a jampi zakója meg a karton ruhája, ahogy az hatvan éve is állt volna a Buddy Holly koncertre induláskor. Persze nem itthon – apró, de kegyes csalás, hogy ugye itt nem a saját múltunkat idézzük, hanem a tiltott, kokakólamámoros, nyugati fertő hangulatát.

Az esti koncertekbe megint épp csak belenyaltunk, másnap sok volt a dolog, haza is kellett még érni. És ugye volt az a kis nemszépen járása az Omninak, ami miatt nem voltam teljesen biztos az eseménytelen hazaútban. De szerencsére egy rossz csuklása sem volt, az esti hűvös levegőt csak úgy falta a karburátoros 2,2-es sornégyes motor. Igen, ez egy egyes Golf méretű kocsi, de kettőezerkettőszáz köbcentis a blokkja, Amerikában a downsizing is másképp működöt akkoriban, mint itt Európában. Mert ugye ez már akkor downsizing volt, a hetvenes évek olajválsága miatt kezdtek el kisebb motoros autókat gyártani, szóval, a kifejezés marhára nem új keletű, csak mostanában megint rákapott a világ.

Nem tankoltam tele a kocsit, de a műszer mutatójának mozgása alapján úgy tűnt, bőven tíz liter alatt fogyasztott (és ezt a tapasztalást a gazdája is megerősítette) – ami, figyelembe véve, hogy lefele klímáztunk, illetve hogy egy ósdi, háromsebességes automata váltó van benne, meg hogy nem kerek a járása, egész barátságos. Másnap, a nagy melegben persze elkezdett igazán nem barátságos lenni, több kereszteződésben halálfélelmem volt, mert úgy indult el padlógázra, mint egy megrakott IFA-pótkocsit vonszoló Kispolszki. Ha már gurult, volt nyomaték, tartotta a tempót, finomabb lehetett vele gyorsulni is, de padlózásra megtorpant, bénán váltott a váltó.

Kezdtem zabos lenni, hogy miért nekem kell előadnia a primadonna-tempót, de aztán rájöttem, hogy ez itt egy erősen használt autó, nem pedig egy kényes némber. Persze ez is csak azt tudja mondani, ha kérdezed, mi a baj, hogy SEMMI!, de ez egy ilyen autónál azért van, mert még nincs rajta rendes diagnosztikai csatlakozó, ez tényleg, mindenre, és őszintén csak azt tudja mondani, semmi. Tehát a kérdezés nem ér semmit, rá kell nézni.

Nosza, géptető fel, és nézés. Az ilyen hirtelen, nagy kedélyváltozást okozó hisztiknél egész hasznos dolog a motortér vizslatása, nem csak arra jó, hogy az ember megnyugtassa magát a kitámasztott motorháztető mellett fejvakarással, hogy hát ő itt semmit nem tud csinálni. Mert simán lehet, hogy csak valami szétcsúszott, eltört, akármi. És bizony találtam is szétcsúszott-lecsúszott-eltört vákuum-csöveket.

Az egyiknek a csonkja a karburátor házból esett ki, a másik a kartergáz visszavezetőnél hasadt el. Na igen, a régóta álló autókon a használat egészen hamar megmutatja a gyenge pontokat. Gyorsan visszanyomkodtam mindent a helyére, a törött csövet visszavágtam és úgy húztam a csonkra. Ennyitől természetesen nem lett tüzes mén, de a vánszorgó forgalmi akadályból visszavedlett nem is annyira fos öreg autóvá.

A helyzet az, hogy megint csak az a konklúzió, mint a Plymouth Horizon esetében: nagyon alaposan ki kell ganézni a motor vákuum-rendszerét, megnézni, mi működik és mi nem, mi az ami kell és mi hagyható el. Ez az, amit csak egy nagyon elhivatott és lelkes szerelő (aki jó eséllyel majd elkéri a világ pénzét ezért, hiszen napokra magára ölti a latex szopóálarcot), vagy az ember saját magának csinál meg. És érdemes némi időt rááldozni a pörsenésekre, benyomódásokra, alapozóval lekent részekre is. Persze jó lenne egy telifényt dobni rá, de akármennyire is ritka és érdekes autó ez, pénzügyi szempontból alapos öntökönszúrás lenne – én biztos, hogy egy háztáji fényezést csinálnék rajta, sokkal rosszabb nem lenne a mostaninál.

Ahogy nézegettem az Omnit, észrevettem egy Rusty Jones Car Saver Sytem matricát a hátsó szélvédő sarkában. Hoppá. Akkor ez a kocsi kapott valami extra kezelést, ezért nem porladt el ennyi év alatt sem, pedig látszik, kapott ez már mindent az élettől. De mi ez a Rusty Jones? A Wikipedia szerint egy kifejezetten karosszéria-rozsdavédelemre szakosodott cég volt, vagy 3000 partnerrel országszerte. Őrületes forgalmat csináltak, amíg nem átvette a családi boltot egy nagy cég. Akkoriban év 150 milliós forgalmat generált a Rusty Jones, de az új tulaj lecsökkentette a reklámköltségeket, hagyta, hogy a piaci részesedés is drasztikusan csökkenjen, Meg aztán közben a gyárak maguk is elkezdtek komolyabb korrózióvédelmet alkalmazni, megjelentek a 3-6 éves átrozsdásodás elleni garanciák, szóval földbe állt a biznisz. De a régi reklámjukat még most is megnézhetjük – az első snittben egy egyes Golf, de a másodikban már egy Omni/Horizon van :)

Lehet, hogy ennél az Omninál menőbb autóval is lehetett volna utazni, de én köszönöm Robinak, hogy kirándulhattam egyet az egyik legnépszerűbb nyolcvanas évekbeli amerikai kisautóval. Ezzel az egy kocsival végig lehet fejben játszani egy teljes amerikai autó életutat: új korában egy közepesen jómódú középiskolás kezdő kocsija, esetleg egy háziasszony motorizált bevásárlókosara, használtként egy kispénzű egyetemista BKV-bérlete vagy gyermekét egyedül nevelő anya olcsó szállítóeszköze, aztán sok-sok évesen már csak a segélyen tengődő vidéki csóró rozsdás öszvére, amivel kocsmától drugstore-ig gurul.

Megérdemli, hogy életben tartsák, mert lehet, hogy nem az amerikai autógyártás legfényesebb csillaga, de az ilyen átlagautók éltették az amerikai autóipart és tartották mozgásban az amerikai embereket.