Volt Evo, nincs Evo!

2020.03.08. 07:16
26 hozzászólás

Majdnem két évtizeden át volt egy autóm, melyet az első pillanattól az utolsóig imádtam. Újonnan került hozzám, nemrég pedig elköszöntünk egymástól – sok minden történt a két esemény között. Miért adtam el, és hogyan tovább?

Az autó többször szerepelt a médiában, legutóbb Papp Tibi átfogó cikke mutatta be kimerítő részletességgel. Arról viszont nem sok szó esett eddig, hogy hogyan is jött ez az egész, mi minden történt az évek alatt, és végül miért adtam el?

Húsz évvel ezelőtt, Impreza GT tulajként az Evo VI volt álmaim autója. Már akkor is (sőt, akkor csak igazán) ment a vita hogy melyik a jobb autó, mindkét típus rajongótábora nagy volt, az autók uralták a rali-vb, -eb és -ob futamait. Az Impreza vagy Evo? – kérdés eldönthetetlen volt, hasonlóan a Real vagy Barcelona, Nokia vagy Ericsson, esetleg Pepsi vagy Coca kérdésekhez – nem volt egyértelmű, mindenki számára elfogadható válasz, kinek ez, kinek az jött be jobban. Aztán talán 1999-ben vendégségben járt Magyarországon egy hófehér Evo VI-os tesztautó a hazai Mitsubishi-képviselet osztrák anyacégének jóvoltából - elég volt vele pár métert megtenni, azonnal tudtam, hogy nekem kell egy ilyen.

A következő évben – miután Tommi Mäkinen sorozatban negyedszer is rali-világbajnoki címet szerzett a márkának – a vágy csak erősödött, hiszen kijött az Evo VI Tommi Mäkinen Edition, a „sima” hatosnál is izgalmasabb külsővel és műszaki tartalommal. Az árcédula letaglózó volt: míg az Evo VI itthon 12,9 millióba került az Alkotás utcai szalonban, egy esztendővel később a TME neve mellett már 16,4 milliós összeg szerepelt. Ez még most is sok pénz (pláne mai értéken, amely majdnem 38 millió forint!), de 20 évvel ezelőtt végképp nagyon messze állt az akkori lehetőségeimtől.

A csoda, jobban mondva a csillagok szerencsés együttállása 2002-ben történt meg, amikor érkezett egy füles Spanyolországból: valaki az előző évben hozott egy teljesen új Evo VI TME-t Japánból, forgalomba sem helyeztette, és el akarta adni. Ráadásul nagyon jutányos áron, főleg a magyarországi listaárhoz képest. Elképesztő szervezkedés kezdődött (minden mozdítható pénz összegyűjtése, átváltása, valutakiviteli engedély beszerzése, repülőjegy, stb...), és pár nap múlva már Madridban voltunk az egyik legjobb barátommal autót venni. A dolog nem is tartott sokáig, hiszen az Evo pont olyan volt, amilyennek lennie kellett, teljesen új, európai modell, RS2 – a jobban felszerelt – változat.

Ott kezdődött az út, amely pár napja ért véget, legalábbis részemről.

Az együtt töltött két évtized alatt a vele kapcsolatos kalandok, történetek, élmények akár egy egész könyvet, de minimum egy cikksorozatot kitennének. Már a hazaút is izgalmas volt, tekintve hogy egész Európán átautóztunk egy elvileg (véleményem szerint inkább nem) érvényes spanyol ideiglenes rendszámmal. A francia határőr még csak azért állított meg hogy az autót megcsodálja, a Monte-Carlói csendőr viszont már inkább bírságolni akarta az addigra épphogy bejáratott, első gyors kilométereit a Forma-1-es pálya nyomvonalán teljesítő autóban fülig érő szájjal vigyorgó két magyar suhancot. Olaszországban nem sokkal előttünk robbant fel és hullott darabokra egy autó, Ausztriában elkezdett szakadni a hó (az autón a gyári szerelésű nyári, sportos gumik), Hegyeshalomnál pedig a sokak által már elfeledett, de akkor még valós kihívást jelentő határpara és vámkezelési procedúra várt ránk. Utóbbiban az akkor még haver, akkortól pedig baráttá vált Becsületesnepper közreműködött, így pár nap múlva már magyar rendszám volt a Lanceren.

Alig néhány hét múlva az Evo átesett az első versenykilométereken, mégpedig az akkoriban elég népszerű Radó-szlalom keretein belül a Dunaharaszti piactéren. Viszonylag gyorsan kiderült pár dolog. Először is: az autóval nem nagyon lehet úgy végigmenni a városon, hogy ne hívjon fel legalább egy-két ismerős, hogy látott-hallott. Aztán az, hogy az Evo elég ütőképes mindenhol, a szlalomtól kezdve a téli éjszakai autózásokon át az akkortájt fénykorát élő, a Hungaroring célegyenesében rendezett gyorsulási versenyekig. Továbbá, hogy mennyi minden másra is jó: el lehet vele menni külföldre síelni, meg lehet vele akárhol jelenni, tökéletes edzőautó a néhai Clio Kupa hegyi versenyeire, és az összkerékhajtásnak köszönhetően szinte mindenhol elmegy.

Volt még egy fontos dolog, a közösségteremtő faktor. Létrejött a mai napig létező Evo Klub, amely kivételesen jó és értékes társasággá vált rövid idő alatt. Remek találkozókat szerveztünk éveken át, közösen látogattuk a rali-ob futamokat, és számos, mai napig tartó barátság kezdődött akkor. Mivel az Evo nem maradt sokáig gyári, rövid úton sikerült megismerkedni azokkal is, akik egy ilyen autó karbantartásában, építésében, tuningolásában, programozásában, futómű-állításában etalonnak számítottak anno – jó részük a mai napig is.

Nézték felszpoilerezett Daewoo Nexiának (soha nem fogom elfelejteni az öregurat, aki egy piros lámpánál átszólt egy Jaguar S-Type R-ből, hogy ő tudja: ez az autó igaziból egy Dévú, és biztos csak vettem rá pár légterelőt az autósboltban, majd nyomott egy kövér gázt), versenyautónak (sokszor megesett az ob-futamokon, hogy az autót elejét meglátva a rendezők be akartak terelni az éles autók közé a gyorsasági rajtjához, majd amikor meglátták, hogy itt se rajtszám, se semmi, alig győztek elhessegetni), és étkezőasztalnak is (az is előfordult párszor, hogy a hátsó szárnyról fogyasztotta el egy-egy illető különböző találkozókon az ebédjét).

Érdekes módon a rendőrökkel soha nem volt bajom e hosszú idő alatt. Egyrészt mert mindig minden papír rendben volt, másrészt ők is rendkívüli érdeklődéssel voltak a típus iránt. Egyszer még az is előfordult, hogy az igazoltatás után megkértek, hogy vigyem mindegyikőjüket egy-egy gyors kört, és amikor megkérdeztem, hogy mégis hogyan anélkül hogy túllépném a sebességhatárt, megnyugtattak: ők biztosítják a helyszínt, nem lesz gond. Nem is lett.

A majdnem húsz év alatt sokáig még kósza gondolat szintjén sem merült fel, hogy eladjam a kocsit. Pedig a válság idején sokaknak meg kellett válniuk a hasonló autóktól, én viszont nagyjából akkoriban realizáltam, hogy egyre ritkább kincs egy eredeti Tommi Mäkinen Edition, és jó lesz rá vigyázni. Ezt a szemléletet követve először csak a téli hóautózásokról mondtam le (főleg a mátrai szerpentinek legendásan mágneses szalagkorlátjai, illetve a sós hólé által jelentett rozsdásodási kockázat miatt), pedig akkoriban volt az autóhoz kisebb, murvára való fékszett és keskeny felnik is. Aztán egyre inkább elmaradtak a főleg a kiskunlacházi reptéren és a Kakucsringen rendezett amatőr versenyeken való szereplések is. Annak ellenére, hogy az autó legtöbbször abszolút első lett, és hogy ezek a futamok nem nagyon vették különösebben igénybe a technikát, egyszerűen nem volt szívem versenyezni már az Evóval.

Néhány éve történt meg először, hogy valós esély volt arra hogy megváljak az autótól. Az ok számos hobbiautó adás-vételét okozta már, és úgy hívják: ingatlan vásárlás/felújítás. Amikor a barátaim megtudták, hogy mire készülök, szinte percek alatt adták össze a hiányzó részt gyorskölcsön formájában, így az Evo maradt. Az viszont, hogy el akartam adni, futótűzként terjedt el, még hónapok múlva is a legváratlanabb helyekről hallottam vissza.

Adott volt tehát egy autó, amellyel továbbra is minden megtett méter óriási élményt jelentett, viszont már nem igazán volt mire használni, és a tárolása is időről-időre nyűggé vált. Mert ugye jó, hogy ott áll a garázsban, bármikor bevetésre készen a Lancer, viszont amikor reggelente az udvaron a szabad ég alatt álló napi használatú autóról kapargatja a jeget az ember, azért eszébe jut, milyen jó is lett volna inkább a fűtött, száraz autóba beülni.

És még egy dolog: az Evo rendszeres, legkésőbb pár hetente történő megjáratása – az utóbbi években ez télen sem volt gond a kevés csapadék és viszonylagos meleg miatt – egyre kevesebb örömet okozott a közlekedés többi résztvevőjének. Korábban szinte minden sarkon kapott az autó egy elismerő biccentést, pillantást, készült róla egy fotó, ehhez képest az elmúlt pár évben egyre gyakrabban éreztem azt, hogy a többiek (gyalogosok, kerékpárosok és az autósok is) egy hangos, büdös, zörgő-csattogó tárgyat látnak benne, és ez nem esett jól. Szerintem majd amikor mindenki Teslával jár, akkor is bele kell majd férjen a nem túl nagy darabszámú hobbiautó-állomány által megtett viszonylag kevés kilométerre (az Evo az utóbbi 10 évben összesen 24 ezer km-t ment) eső károsanyag- és CO2 kibocsátás.

Mert számomra továbbra is ugyanazt az élményt okozta minden alkalom, amikor vezettem, mint amikor új volt. A rotyogó alapjárat, az ALS-egyenes fogazású váltó-slick gumi szentháromság okozta hangorgia, a parádés robbanékonyság és irányíthatóság nyújtotta ingerek pontosan azt a bizsergést hozták elő, mint régen. Még úgy is, hogy a keréknyomás és olajszint már-már veteránautós, de legalábbis youngtimeres ellenőrzésének mindig meg kellett előznie az indítást, és hogy a kör végén mindig autószagú lett a ruhám.

Az évek alatt többször érkezett komoly és komolytalan vételi ajánlat az autóra. Egy ideje úgy voltam vele, hogy valamilyen magasztos cél (értsd: másik, jobban kihasználható hobbiautó) érdekében akár meg is válnék tőle, de nem hirdettem, nem is beszéltem erről senkinek, úgy voltam vele hogy eladás előtt úgyis vissza kellene előbb állítani a 100%-osan gyári állapotot, mert úgy érnek igazán sokat ezek a ritka gépek. Aztán pár napja jött egy üzenet egy barátomtól, akinek a barátja kinézett egy Lancert, és infóra volt szüksége, én pedig bedobtam, hogy vegye meg inkább az enyémet. Hétvégére megbeszéltünk egy találkozót, és még aznap jött egy SMS egy teljesen konkrét vételi ajánlattal. 48 órán belül megtörtént az üzletkötés, volt Evo, nincs Evo.

Nehéz azt az érzést leírni, amikor láttam az autót elmenni. Mondhatnám, hogy vigasztal a tudat, hogy jó helyre került (persze nagyon örülök neki), meg hogy állítólag magának Tommi Mäkinennek sincs Evo VI TME-je, ám mivel még friss a dolog, szokni kell a hiányát.

Az ismerőseim többsége is ebből az írásból fogja megtudni a történteket, így sok helyről számítok arra a kérdésre, amit a már beavatottak közül szinte mindenki feltett: mi lesz helyette? Aki a Nürburgringes égésteret meghallgatta, jó eséllyel megtippelheti, hogy mi az aktuális líbling, de szerencsére nem vagyok az a típus, akinek égeti a pénz a zsebét. Egyelőre tehát azt csinálom, amit a benzinvérű társaim oly sokan: bújom a netes használtautós-aukciós oldalakat, osztok-szorzok, álmodozom, és várom a megfelelő alkalmat.

Mert azt már most, rövid idővel az autó eladása után tudom, hogy nagyon szeretnék valamit, ami pótolja.

Hirdetésblokkolóval néznéd éppen a Totalcart, és ettől mi éhen halunk.

A TC olvasása ingyen van, de a működtetése nem: szerzőink és családjaik táplálkoznak, és ami fontosabb: rendszeresen tankolnak, pénzért.

Kérjük, engedélyezd a TC-n a hirdetések megjelenítését, vagy ellehetetleníted a működését annak, amit épp olvasni szeretnél.