Tibi bácsi meséi 5: kedvenc autótöréseim

2020.04.11. 08:11 Módosítva: 2020.04.11. 11:23
38 hozzászólás

Aki még nem tört össze úgy autót, hogy hallható csattanás és javítandó kár származzon belőle, nem ismeri az érzést. Én sem ismertem sokáig, de sejtettem, hogy ha ennyiféle autóval megyek ilyen sokat, már csak statisztikai alapon is be kell következnie egy törésnek. Nem tartom magamat nagy autótörőnek, összeszámolni sem merem, hogy hányféle autóban ültem, ehhez képest olyan nagyon durvát csak a saját kocsimmal tettem. Ahhoz is viszonylag jó érzékem van, hogy parkolás, manőverezés közben ne húzzam meg az autókat: megesett már, de mivel az ember megtanulja, hogy a változatos típusok vezetéséhez hozzá kell szokni, mielőtt felbátorodsz, az elején nagyon óvatos vagyok. A nagyont úgy kell érteni, hogy nagyon. Úgy is szoktam mondani, hogy az első úton minden autót úgy vezetek, mint egy mazsola. Oké, volt már egy felnim, meg pár parkolási húzás, de semmi extrém. Érdekes, hogy mondjuk pont a saját kocsimmal a saját udvaromon már húztam egy fekete csíkot a falra, hiába, a megszokás könnyelművé tesz.

A legemlékezetesebb: az első törés

Egy kedves ismerősöm mesélte még törésszűz koromban, hogy elütött egy gyalogost: ment valahol, és egy merev részeg elé dőlt valami megállóból, mint egy bot. Esélye sem volt. Az ember túlélte, az ismerősömet felmentették, de mondta, az a csattanás, az üldözi azóta. Szerencsére nem történt velem olyan, hogy elüssek bárkit, bár megeshetett volna. Sőt, a leges-legelső törésem pont arról szólt, hogy ne üssek el egy srácot.

Még a hozzám közel állók sem tudják, hogy életemben kettő Toyota Avensist törtem össze, méghozzá az első generációból. Az első még akkor történt, amikor a típus vadonatúj volt. Persze a TÖRÉS nem olyan, mint egy világgazdasági válság, hogy lehet tudni előre, ha jön – ez egyszer csak beüt. Hát ez is beütött, alattomosan, szerencsére mindenki túlélte, még az autó is.

A Motor-Presse nevű német kiadónál dolgoztam, de akkoriban nagyon más világ volt. Egyrészt belefulladtunk a tesztautókba, mondjuk havi három újság (két Autópiac és egy Autó Magazin) fel is vette a teszteket, viszont négyen, maximum öten voltunk rá. Így történt, hogy az akkoriban új Toyota Avensis összes motorját az összes karosszériaváltozattal kipróbáltuk. A szerkesztőségben volt még egy szigorú elv: egyetlen olyan autó sem volt, amit csak egy ember vezetett volna. A rovatvezetőnk, Gábor minden nap beosztotta a vetésforgót, ki mivel megy ma este haza – persze azért a teszt írója ment a legtöbbet a kocsival.

Szigorúan be is tartottuk. Így történt, hogy valahol külső helyszínen voltam,  más esetben nem is mentem volna be a Rákospatak utcai szerkesztőségbe, de este ott várt egy Avensis tesztautó. Azt tudni kell, hogy nagyon közel laktam a szerkesztőséghez, villamossal 6 perc ajtótól ajtóig, autóval és biciklivel 10, gyalog tán 20 perc volt, pusztán azért, hogy egy kétliteres, dízel Avensis legyen a fenekem alatt, egy lépést sem tettem volna. A karosszériaformára nem emlékszem, csak a színre, és hát az autó elejére, érthető okokból. De 99 százalékig biztos vagyok benne, hogy ez a kombi volt a törés szenvedő alanya, amit kifotóztam az Autópiac újságból. A cikket egyébként nem is én írtam, hanem Hernádi Géza kollégám.

Zugló kis utcái viszonylag nyugisak, klassz idő is volt, nem siettem. Ezerféle útvonal között választhattam volna, de valamiért most a Telepes utcát választottam. Ez sem túl nagy, busz például jár rajta, de buszöblök nincsenek. Annyira klassz volt a napsütés, meg minden, hogy tán ha negyvennel mentem. A szemközti sávban állt a megállóban egy busz, szorosan mögötte egy második.

Na, pont e két busz közül futott ki elém egy gyerek, ahogy kilépett, már előttem is volt. A társának volt esze, az szétnézett, még láttam is a tekintetén a riadalmat egy töredék másodpercig.

Ilyenkor egészen lelassulnak a dolgok. A kormányt azonnal elrántottam és satufék, kerregő blokkolásgátlóval. Úgy gondoltam, hogy nem ütöttem el a fiút, mert láttam volna őt a motorházfedélen. De közben nagyon közelített egy fa: itt a járdaszegély mellett rögtön (max. 30 centi) ott ácsorognak a fák. Nyomtam a féket, mint az állat. Tudtam, hogy meg fog szaladni a kocsi az ABS miatt, amikor felugratok, és tudtam, hogy azt a szimpatikus fát kikerülni már nem fogom. Ilyenkor érzed, hogy cselekedned kéne, de ennyi idő alatt nem tudsz. Már csak utas vagy a saját életedben.

Akármilyen fura, de amikor elfogadtam, hogy csatt lesz, átfutott az agyamon, hogy úgy sem láttam még légzsákot durranni. Hátha most... és mire a fának csattantam, a kormány közepét néztem.

Nem durrant. Talán a Street view-n látszik, hogy itt tényleg pár méterről volt szó, és mivel lassan mentem, a légzsák bedurrantása sem volt indokolt. Az öv meghúzta egy picit a derekamat, ennyi. Nem esküdnék meg rá, de mintha a középső fának mentem volna a jobb szélen álló három közül, csak akkor még vékonyabb volt:

Pont az Avensis középvonalában kaptam el a fát, ami ekkor még persze vékonyabb volt, ha arra jártam, mindig megnéztem a kérgén a foltot, amit én okoztam.

Az Avensis valamennyit visszapattant a fáról, a selymesen járó, halk, (akkor még örvénykamrás) dízelmotor hangja kerregősebbre váltott. Természetesen vészfékezéskor kikuplongoltam, tehát a motor még járt is. Leállítottam, és kiszálltam, hogy megnézzem, tényleg nem ütöttem-e el a srácot. Előkerült, és sírva könyörgött, hogy ne áruljam el az anyjának, mit tett, mert megnyúzza. Sokkos állapotban volt, én meg meglepően nyugodt. Egyedül az zavart picit, hogy a viszonylag új munkahelyemen összetörök egy autót, de nem éreztem magamat hibásnak. A megállóban álló második busz sofőrje is azonnal ott termett, hogy szívesen tanúskodik, még ma is hálás vagyok neki. Nem biztos, hogy minden ebben a sorrendben történt, de ezek voltak az első impulzusok, miután kiszálltam.

Ami a kárt illeti, tudtam, hogy bár látszólag jár a motor, nem folyt el a hűtővíz, de a javítási számla vaskos lesz. Lökhárító, motorházfedél, hűtőmaszk, zárhíd, tán még az egyik sárvédő is elment, a zárhíd deformációja meg letörte a hűtő és a lámpák füleit, utóbbiak aztán egy kicsit kancsítva álltak. A Toyota orrának puha részei alaposan elpusztultak, hiába volt kicsi a sebesség – pont erre vannak. Ha jól emlékszem, a kár egymillió környékén volt, szerencsére volt Casco az autón. Ez azért az 5,7 millió környéki ára mellett jelentős összegnek számított akkoriban. A tesztre később visszakaptuk az autót, mert aznap jött el, még az is egy kellemes feladat, hogy ezt megmondd a sajtósnak.

Aztán elkezdődött a helyszínelési hercehurca, rendőrrel, miegyéb, végül a 11-12 éves forma kölyköt a rendőrök vitték haza. Gondolom az anyja tényleg megnyúzta.

Végül beültem a Toyotába, szépen visszakocogtam vele az iroda parkolójába, ahol már alig találtam bent valakit. Tóthmatyi kollégám még bent volt, aki Csikós gyermekkori posztjaiból lehet ismerős, de a közös brazil kalandunk után amúgy mi is jóban voltunk. Ez a kapcsolat azért megingott most egy picit, mert mesélt egy viccet, hogy végképp feldobjon:
Két madár ül a fán, erre becsapódik egy autó és porrá törik. Erre megszólal az egyik:
- Nem értem az embereket. Miért nem fából csinálják az autókat, ha az az erősebb?

Nem mondom, hogy őszinte volt a mosolyom. Mérsékelten jókedvűen hazasétáltam a napsütésben.

Olyasmiken nem is törtem a fejemet, hogy valaha még egy ugyanilyen típusú autót is össze fogok törni, totálkárra, úgy, hogy az enyém a kocsi, és benne ül a lányom is. Mivel ez nem tartozik életem kedvenc törései közé, nem írnám meg újra, feldogoztam már pont elég alaposan korábban.

Fókuszban a fáradtság. És a halálfélelem

Az a szomorú tapasztalatom, hogy amikor nagy nyomás és stressz alól szabadul fel az ember, akkor valahogy könnyebben hibázik. A saját Avensist is egy ilyen durva periódus után zúztam le, de így volt ez akkor is, amikor az Év Autója zsűritagunk, Gajdán Miki megkapta a Focus II-t, jóval a hazai bevezetés előtt. Ember nem látott még ilyen autót. Ki akartam próbálni, érdekelt, hogy milyen, elmentem vele valahová a városban. Ha jól emlékszem, vagy valami durva lapzártán, esetleg Autókatalógus-leadáson voltunk túl. Mindegy is.

Akkoriban még nem volt felújítva az Árpád híd – mármint most is ráférne, de úgy 10 éve felújították, és pár apróságot megváltoztattak, előnyére. Amikor én rá akartam fordulni a hídra, még a felfestés nélküli, gyűrött aszfalt volt jellemző a Népfürdő utcai betorkollásra.

Hogy mi vert át? Egyrészt akkoriban volt egy lekanyarodó sáv egész hosszan, másrészt ahol én felkanyarodtam, ott volt egy kis felhajtósáv-kezdemény. Magyarul régen nem rákanyarodtál a hídra vivő többsávos útra, hanem besoroltál. Engem az vezetett meg, hogy a felfestések ősi magyar szokás szerint lekoptak, ezért a lekanyarodó sáv magasságában úgy tűnhetett, mintha egy sávval beljebb menne az a kamion. De nem.

Így amikor elkezdtem besorolni, egy hetvennel döngető kamion kerekei mellett találtam magam. Bevallom, ekkor halálfélelmem volt. A besoroló sávocska őrült rövid volt, és két választásom maradt: vagy a kamiont választom, vagy a szalagkorlátot, ami aztán ráterel a kamionra. Úgyhogy nyomtam a féket, behúztam fülem-farkam, amikor már láttam, hogy baj van és reménykedtem, hogy elférek a kettő között. Közben mellettem dübörgött a sok kerék, letört a tükör és hallottam, ahogy gyűrődik a fém, meg törik a műanyag a kocsi orrán.

Miután legyalultattam a kamionnal a a Focus oldalát, jött a meglepi. A kamion nem állt meg, hanem elhúzott. Talán nem vette észre, mi történt? Ez azért nem volt halk... mindegy, hogy ki a hibás, egy ilyenért bárkit bevarrnak segítségnyújtás elmulasztása miatt.

Ott álltam, szóltam Szabó-Jilek Ádámnak, az Autó Magazin akkori fotósának, ugorjon már ide, és csináljon pár fotót. Íme egy baleset, aminek csak egy résztvevője lesz, legalább legyen képünk a kár mértékéről.

Már vagy húsz perc eltelt az incidens után, és egyszer csak megjött a kamion. Gondolom ment egy kört a városban – jó nagyot – felmérte, hogy mi a legrosszabb kimenetele az ügynek, és inkább visszajött. Megnéztük, mekkora a teherautón a kár. Letört egy prizma a félpótkocsi hátulján. A csávó azt mondta, ennyiért ne papírozzunk.

Hátra volt a még egy kellemetlen rész, a roncs visszavitele. Trélerrel kellett vinni szegényt, a néhai Ford Piramist jelölték meg célállomásnak a Ford-importőrtől. Leadtam a papírokat, aláírtam, amit kellett, majd a munkafelvételről valaki megkérdezte:
– Hol tették le az autót?
– Az épület mögött.
– Na jó, megyek, megnézem, mert még sosem láttam ilyet.

Elnézést kértem, és kikúsztam a lábtörlő alatt.

Én kérem ott sem voltam!

Bár remélem, hogy a TC-nél senki sem tekinti egyfajta vetélkedés kezdetének, de én már a jelenlegi irodánk előtt is törtem autót. Illetve nem én törtem, hanem nekem törték. Most a Totalcar itt lakik, abban az időben a Ford, Volvo, Shell, Suzuki is megfordult ebben az épületben, nem is emlékszem, épp melyiküknél voltunk tárgyalni. Akkori kedvencemmel, a C 240 4Matic tesztautóval, amely remek érzékkel pont egy hóeséses napon érkezett. A Merciknél ekkor volt az összkerékhajtás reneszánsza, ez az egyik első típus volt, amin ismét feltűnt. Ráadásul a csodás 240-es V6-os motorral. Nem szép dolog a Könyves Kálmánon hókocsizni akkor sem, ha üres, de olyat autóztam vele... már elévült.

A zseniális C-t a Lajos utcában parkoltam le. Itt elég szűkek a sávok: nagyjából 2 és fél sávnyi helyre festettek fel három sávot. Van egy buszmegálló, előtte pár parkolóhellyel, még odébb meg már taxiállomás következik. Ekkor még azt hittem, hogy micsoda szerencsém volt itt parkolóhelyet találni.

Amikor visszatértünk a Mercedeshez, mintha egy hatalmas konzervnyitó ment volna rajta végig rajta. Gyakorlatilag a teljes oldalán. Volt, ahol valóban kilyukadt, mert valami végighasította. Vannak autók, amiket sokkal jobban sajnálsz. Na ez olyan volt.

Csakhogy a szélvédőn ott volt egy post-it, egy rendszámmal. Egészen pontosan egy pótkocsi rendszámával, innen is köszönöm a névtelen hősnek, aki odaragasztotta. Nyilván egy szerencsétlen kamionost sodort erre a balsorsa, aki észre sem vette, hogy irányváltás közben kissé beleakadt a szerelvény vége egy kocsiba. Pár centin múlhatott az egész – de az a pár centi elég mélyen belelógott a Merci anyagába ahhoz, hogy lényegében az egész bal oldalát szétcsessze.

Irány a rendőrség. feljelentés, jegyzőkönyv, stb. Majd, mivel akkor még az állandó lakcímem Szarvason volt, leugorhattam, hogy egy tanúvallomásban elmeséljem ugyanazt, amit a feljelentés megtételekor elmondtam. Pár hónapig utazgattak az akták az országban, aztán vége lett az ügynek.

Egy igazi prémium törés!

Ha megnézzük, az igazi autótöréseim háromnegyedét egyetlen cég, a Toyota termékei adják. Nem állítom, hogy ez volt az életcélom, az meg pláne nem, hogy akkor törjek egy prémium Toyotát is, ne csak holmi prosztó Avensist (akkor még egynél járt a számláló).

Az eddigi esetekben ugye egyértelmű volt, hogy ki a hibás, de vannak esetek, amikor több tényező is szerepet játszik, és lehet, hogy egy Sebastien Loëb/Ogier, Ott Tänak vagy bármilyen ralivilágbajnok még összeszedte volna a kocsit, én meg nem. De erre meg azt tudom mondani, hogy ezek a világbajnokok maguk választják meg a gumit az autón, és ami téli gumi ezen volt, annál a Nissan Micrám nyári gumija többet tudott télen.

Tanulság: ha hátsókerekes autód van, vegyél rá rendes téli gumit, de még úgy is benne van a kalapban, hogy valami nem jön össze, egyszerűen mások a terhelési viszonyok, és közúton olyan dolgok is beüthetnek, ami egy pályanapon vagy driftedzésen nem. Mondjuk leesik a hó. Ez történt velem is, amikor egy Lexus IS 200-ast vittünk Prágába, egy nagy Motor-Presse megatesztre.

Az ilyen tesztek arról szólnak, hogy a több k-európai lap több autót tud összeszedni, mint egy: volt lengyel, román, cseh, szlovák, bolgár, horvát és persze magyar testvérlap, sőt, néha még orosz is. Azért így már egész komoly anyagot össze lehetett hozni, klassz helyszíneken. És persze ugyanennyi cikk megjelent ugyanennyi nyelven. A prágai teszt arról szólt, hogy azonos cégek prémium és nem prémium termékeit néztük össze, volt itt Golf és A3, Mondeo és Jaguar X-Type, Punto és Lancia Y (ez is tőlünk, szerencsére) és persze a Toyota Avensis (II.)-Lexus IS200 páros. Itt az külön érdekes volt, hogy marhára nem azonos platform volt a két típus, mint a többieknél, hanem egy Corolla-méretű, csodás hangú sorhatossal szerelt típus vívott egy bálnával.

Ami a törés részét illeti, praktikusan az odaúton sikerült, de már Csehországban. Leesett a hó, és még vagy nem takarították le, vagy már újra ráesett annyi, hogy elég vastag legyen. Éjszaka volt, munka után indultunk Tocival, aki a Lancia Ypsilonban nyomta velem. Emlékszem, a szélső sávban mentem, és valószínűleg egy teherautó sávváltása nyomán volt a hóban egy masszívabb, a belső sávba tartó vályú. Az első kerekek gond nélül mentek tovább egyenesen, míg a hátsót megvezette, és már forgott is a kocsi. Itt most azért ne tessék szédítő sebességre gondolni. Talán 70? Vagy még kevesebb. Lassan mentünk, mert minden körülmény rossz volt.

Ez már a domborzattal is rendelkező cseh részen volt, nem is túl messze Prágától. Hogy még jobb legyen a szitu, egy emelkedőn egy balos ívben. Nem forgott sokat a kocsi, de nem tudtam összeszedni: tapadás nem volt, és amikor elértem a szalagkorlát és az aszfalt közötti fű-, illetve most inkább hósávot, végképp elveszett a remény. Az autó nem nagy erővel, de nekicsúszott a szalagkorlátnak a jobb hátulsó sarkával, nagyjából szembefordulva a forgalommal. Ijedtemben annyi jutott az eszembe, hogy villogjak a refivel a sötétben, mert ha most jön valaki, az szétbombáz. Szerencsére nemigen jött autó.

Illetve de. Egy rendőrségi Transporter a semmiből termett ott, a mai napig nem értjük, hogyan, ráadásul célzottan hozzánk jött, nem csak arra járt. Biztos kellett mák is, hogy a közelben legyen, de a csehekből simán kinézem, hogy tudják, mely szakaszok kritikusak hóesésben, és ott megerősített az ügyelet. Az sem lehet véletlen, hogy nem egy Skoda Favorit jött.

Arra már nem is emlékszem, Toci előttem vagy mögöttem jött-e éppen, de ő is látta mi történt és megállt. A rendőrök meg nem sokat vacakoltak, gyorsan kirángattak abból a sávból, ahonnan a Lexus nem bírt kijönni, mert felfeküdt a havon és a hó alatt sem volt szilárd talaj. Aztán gyorsan kikocogtunk az első, szerencsére nem túl távoli parkolóig, de már látszott: habár a kocsi nincs nagyon összetörve, van itt baj. Egyszerűen nem akar egyenesen menni. De nagyon nem, sőt, egészen ijesztő módon nem. Amikor egy hátsókerekesnek nem áll jól a hajtott kereke, a vonóerő egy pillanat alatt számolja fel az oldalirányú tapadást havon. Az adott hóviszonyok mellett a 20 km/óra túl merész tempónak tűnt. Végül annyiban maradtunk Zolival, hogy a Lexust a parkolóban hagyjuk, és a Lanciával megyünk tovább. A többit meg meglátjuk.

Szerencsére a hó nem volt maradandó, az utakról hamar leolvadt, így amikor a tesztre került a sor, visszamentünk az IS-ért. Aszfalton – bár közben biztosan jobban kopott a gumi – biztonságosan lehetett vele menni. Az ütközésből csak a műanyag lökhárító horpadása látszott, de ügyesen komponált fotókkal ezt áthidaltuk. Szóval a teszt lement, hazafelé megkértem Zolit, hogy hozza ő az IS 200-ast, mert picit elegem volt belőle. A javítás nem volt nagy cucc, a hátsó futóművet tudtommal csak állítani kellett, meg persze a lökhárító műanyag héját cserélni.

Nagyjából ennyi. Remélem, ennyi törésnél meg is állok, nem célom további posztok írása e témakörben. Elnézést kérek, ha valaki azt várta, mindenféle gombóccá tört Maseratik és Porschék jelzik utamat az autós újságírósdiban, rossz hírem van: az erős és értékes autókkal külön vigyázok, bár pont egy Nissan Skyline-t majdnem sikerült a Nissan japán tesztpályáján összetörni, de csak majdnem. Ez megint egy másik sztori része lesz.

S mivel nem tervezem a „hogyan lopták el a tesztautó kerekeit a ház előtt” témakörű poszt írását sem, azért kárpótlásul még a végére idebiggyesztenék egy szintén kényelmetlen helyzetet. Szegény Colt mellett egyik reggel épp bringával gurultam valahová, amikor nézem, mi a fenétől ilyen alacsony ez? Ja, mert fatuskókon van. Ez kérem profi munka, a négyből három tuskó szinte egyforma magas is volt, de még így is pozitívum, hogy mégsem dobták hasra szegény kocsit. Kezdő keréktolvajoknak mindenképp javasolnám ezt a fajta igényes munkavégzést:

(Természetesen semmiféle felelősséget nem vállalok a helyszínek és az események pontosságáért, de nagyjából így történtek a dolgok. Enyhítő körülmény, hogy azóta eltelt nagyon sok év. A korábbi Tibi bácsi meséi-posztok: az első rész a Peugeot 406 Coupé jordániai és izraeli bemutatójáról (Kétszázzal a Kalasnyikovok elől), a második pedig a repülős kalandokról (Légügyi kiruccanásaim az autós világból), a harmadik a Rolls-Royce/Bentley-túrámról a linkeken olvasható, a brazil kalandozásaimról pedig itt a poszt. És persze folyt. köv.)

Hirdetésblokkolóval néznéd éppen a Totalcart, és ettől mi éhen halunk.

A TC olvasása ingyen van, de a működtetése nem: szerzőink és családjaik táplálkoznak, és ami fontosabb: rendszeresen tankolnak, pénzért.

Kérjük, engedélyezd a TC-n a hirdetések megjelenítését, vagy ellehetetleníted a működését annak, amit épp olvasni szeretnél.