Autóvásárlás diákhitelből

2020.06.27. 08:15
125 hozzászólás

Aki közelebbről ismer, az tudja: régóta álmodozom az első autó megvásárlásáról. Sokáig a szülői autókat hajtottam, amivel nem is lett volna baj, de az idő múlásával kikoptak a manuális váltós kocsik a családból, az automata pedig sosem tudta betapasztani a vérző sebet, amit a vezetés hiánya okozott. Eljött az ideje a vásárlásnak.

De mit vegyek? Gyerekkorom legmeghatározóbb autós élményeit a Need for Speed sorozatnak köszönhetem, talán a legtöbb időt az Underground 2, a Most Wanted és a Carbon előtt töltöttem. Ekkoriban élte virágkorát a tunerkorszak, amit a Halálos iramban és a számítógépes játékok tettek még azok számára is ismertté, akiknek nem benzin folyik az ereiben, én se voltam másképp ezzel.

Nem csoda, hogy mai napig a 90-es évek japán importjait látom a legcsodálatosabb autóknak. Többet látod kilinccsel előre közlekedni, mint egyenesen, szójaszósz- és cigarettaszagú, így képzelem el a tökéletes kiválasztottat, egyenesen az autók világának távoli szigetéről. RX-7, Supra, bármelyik Silvia, Skyline, Lancer – örökké tudnám sorolni, mindet gyönyörűnek látom.

De sajnos nem csak én találtam ki, hogy jó autók ezek. Az egekben az áruk, főleg huszonegy éves fejjel nézve. De van még egy dolog, amitől a mai napig libabőrös leszek: a Most Wanted intró videója, amiben egy ezüst-kék BMW E46 M3 GTR zúz végig a városban, miközben rendőrök üldözik. Gyerekkoromban úgy gondoltam, hogy ennél nem létezik menőbb dolog – most sem vagyok biztos benne, hogy létezne. Valószínűleg azokban a pillanatokban romlottam el, amikor hét éves korom környékén először megláttam ezeket a képkockákat. Nem volt visszaút, beleszerettem a BMW autóiba, de akkor még én se tudtam ezt.

Sok idő telt el, nem követtem annyira az autós világot, egészen tizenhét éves koromig, amikor megszereztem a jogosítványom, és az összes szeretet, amit éveken keresztül magamban raktároztam egyszerre lobbant fel bennem. Elkezdtem habzsolni minden információt, amit az autókról tudni lehetett, mi micsoda, hogyan kell szerelni, mi a jó autó. Így alakult ki az a viszony köztem és az autók között, hogy bár valóban szükségem nincs közlekedés szempontból egy vasdarabra a ház előtt, egyszerűen fáj, ha nem vezethetek.

Újra lángra kapott a szerelem a két vese iránt az autók orrán, amit annyi ideig rejtegettem magamban, de most már sokkal inkább volt elképzelésem arról, hogy pontosan mi is az a BMW, mint kicsi koromban. Közben egyre nagyobb érdeklődést kezdtem mutatni a régebbi autók iránt, így küzdte magát a kedvenc formáim közé az E30. Valahogy az E46 és az E30 közötti középső testvér, az E36, sosem fordult meg igazán a fejemben, mint a tárgy, amit igazán birtokolnék.

Viccnek indult az egész, egy ártatlan karanténban töltött tavaszi délutánon üzenetben kezdtek piszkálni a barátaim: most bevezetik az 500 ezer forintos kamatmentes diákhitelt, miért nem veszek belőle autót? Természetesen először csak kinevettem őket, teljesen földtől elrugaszkodott ötletnek tartottam. Tovább unszoltak, immár konkrét példákkal: „Olyan olcsók most az E36 sedanok, nem kéne egy?” Lassacskán megláttam a kiöregedő suhanc autóban a szépet, amit eddig sosem. Elkezdtem számolgatni, mennyi saját pénzem van, mennyit keresek, hogy jönne ki a költségvetés. Eszembe jutott, hogy úsznak a nyári programok a járvány miatt, egyetlen dolgot lehet majd csinálni, belföldön utazni, amihez nagyon jó lenne egy saját autó. Túlságosan stimmeltek a dolgok, bekaptam a horgot.

Egy dolgot kötöttem ki: 500 ezer forint a keret, a saját pénzem marad a kipofozásra – az E36 nem az álomautó, nem kell kupé, nem kell sorhat, vigyen le a Balatonra, a hátsókerék és a manuális váltó éppen elég lesz ahhoz, hogy boldog legyek. Tudom, az igazi BMW hat hengertől kezdődik, mondják a nagy öregek, az majd az E30 kupém lesz, egyszer. Szóval a kupéforma és a hat hengeres motorok, amik megdobják ezeknek az autóknak az árát. A kis motorosokat sedan vagy kombi karosszériával el lehet érni ebben a keretben egész jó állapotban is. Compactot semmiképpen sem szerettem volna, kiráz tőle a hideg, még ha olcsóbbak is. Természetesen soha nem lesz tökéletes egy félmillió forintos autó, műszakilag legyen rendben, a többit pedig rendbe rakom a nyár során, ez is egy program a barátokkal.

Elindult a keresés, négyen vagyunk benne az autós csoportbeszélgetésben, éjt nappallá téve túrtuk az E36 hirdetéseket, a végére már mindenkinek a könyökén jött ki az ikonikus szögletes forma. Kivéve nekem, engem futóhomokszerűen temetett be a típus, egyre szebbnek láttam, egyre többet tudtam róla. Elolvastam Tibi és Zsolt cikkét, mindent, amit lehetett a Totalcaron, videókat néztem, álmomban is a két vesét láttam.

Végül sikerült addig szűrni a hirdetések alapján, amíg már csak négy potenciális autó maradt. Felszereltség szempontból túl sokat nem várhattam, erre muszáj volt rájönnöm a nézelődés közben. Úgy tűnik a kismotoros hármasokba nem pipált be túl sok extrát az átlagos vásárló, főleg nem az általam megszabott keretben. A vágyak listájának tetején a légzsák állt, érthető okokból, az azért legyen. Szorosan követte a tetőablak, a fél karom odaadtam volna érte, de a négy autó közül mindössze egy kapta meg ezt az extrát. Nem vagyok annyira klímamániás, a városban legtöbbször letekert ablakokkal járok, de ha ebben az autóban fogjuk bejárni az országot a nyáron, akkor azért jól jön. Lehetőleg legyen az M43-as motorkódú 1,6-os, mert az már láncos, megbízhatóbb konstrukció. Több nem igazán számított, örültem volna, ha megfogok egy jó színt, lehetőleg zöldet, de itt is a műszaki állapot javára döntöttem volna mindenképp. Érdekes módon nekem kifejezetten tetszik a fényezetlen lökhárító ezen a modellen, így mondhatni az is előnynek számított a megnézett autóknál, de tulajdonképpen ez is mindegy volt. Majd elfelejtettem: angel eyes, ültetés, utángyártott M-es lökös, mind azonnali diszkvalifikációt jelentett, gyárias állapotot kerestem.

A nap, amikor elindultunk az ország legkülönbözőbb pontjaira autót nézni teljesen szürreális volt, az egész csak egy viccnek indult, nem gondolták sem a barátaim, sem én, hogy komolyra fordítom a szót, de ott ültünk a családi autóban, és indultunk az első kiszemelthez. A poén az, hogy eldöntöttem, hogy ilyen autót veszek, de valójában még sosem vezettem E36-ot, tehát már önmagában azt sikeres napnak tartottam volna, ha a tesztvezetésen megismerkedem vele.

Az első 316i-t egy fiatal srác árulta, de kiderült, hogy a BMW családi ereklye, hosszú ideig az apuka használta, majd a gyerek örökölte. Amikor a kertkapuból karba tett kézzel, szúrós szemekkel jelent meg a valódi tulaj, akit leginkább az Amerikai szépségből a veterán szomszédhoz tudnék hasonlítani, tudtam, hogy itt nem lesz barátkozás. Mellesleg az autó lehangoló állapotban volt, rozsda az íveken, a csomagtartó alatt, felismerhetetlenségig szakadt belső. A tesztvezetés hallatán csak savanyú undor jelent meg egy pillanatra az apuka arcán, a volán mögé természetesen nem ülhettem, maximum utasként mehettünk egy kört. A kettest recsegve-ropogva vette az autó, a csapágyak nyöszörögtek. Se klíma, se légzsák, legalább zöld volt, de nem ezt kerestük, otthagytuk.

A következő jelölt egy fekete, szintén 1,6-os modell volt, M43-as, klímával, légzsákokkal. Az autó egy benzinkúton állt, kicsit előbb érkeztünk, egész magabiztosan állt, ráadásul az egyik kedvenc E36 felnim volt felszerelve rá. A tulaj bőgő motorral vágott át a záróvonalon és hajtott be menetiránnyal szemben a benzinkútra a napi használatban lévő 1,8-as, ugyanilyen, kék BMW-jével. A fekete töltötte be ezt a szolgálatot régebben, de egy jobban felszerelt kocsiba ült át. A klíma egyből magabiztosan működött, a beltér szép volt, természetesen a kárpitok lógtak, de ez elkerülhetetlen egy E36-nál, és legalább nem volt ide-oda tűzdelve soha. Őszinte volt az autó, bármennyire is fenegyereknek tűnt az eladó. Arra pedig figyelt, hogy óvja a rozsdától, az ívek szépek voltak, egyedül a küszöb indult el a lejtőn, de nem vészesen. A vezetőülésbe még itt sem sikerült beülnöm, az eladó vitt el egy körre. A kipufogót valahol elengedték a tartópántok, mert ha hátul ült valaki, akkor egy nagyobb bukkanón koppant. Megköszöntük a lehetőséget, erős jelentkező volt, de még volt mit megnézni.

A harmadik, piros, E36 volt az egyetlen, aminek volt tetőablaka, ráadásul kifejezetten sokat vártunk tőle, mert 120 ezer körüli kilométer volt benne, amit igazolni is tudott elvileg az eladó. Idáig sosem jutottunk el, mert akármennyit is futott az autó, olyan szörnyű állapotban volt, mint eddig egyik sem. Ezt viszont végre elvittem egy körre, a kormányt úgy kellett tekerni, mintha egy malomkövet próbálnék odébb tolni. Az eladó mosolyogva oktatott ki: régi autó, nincs szervo. Minden E36-ban volt már szervo. Üzletről szó se volt, az eladó úgy kiáltott utánam, hogy az ár csak irányár, de sajnos eszem ágában sem volt megvenni.

Kicsit megtörve indultunk hazafelé, az egyetlen autó, amit kicsit is el tudtam volna képzelni, hogy megveszek, azt nem vezettem, de valahogy már nem is akartam annyira. Az úton Budapest felé az egyik barátom talált egy 320i-t Facebookon, ami pont útba esett, és árban is stimmelt, gondoltuk lekanyarodunk. Természetesen nem véletlenül volt olcsó, szomorú állapotban volt. Az eladója egy korombeli srác volt, akinek a meggyötört arckifejezésén látszott: szereti a kocsit, de valószínűleg költött rá rendesen. Üzlet nem jött szóba, a beltér teljesen le volt gyalulva, a hátsó ívek, a csomagtartó is rozsdás, a motor se hangzott egészségesnek. Cserébe kifejezetten jó élmény volt a látogatásunk, hosszasan beszélgettünk az eladóval és azt is megengedte, hogy elvigyem egy körre az autóját, így további tapasztalatokkal gazdagodtam, ráadásul a híres hat hengert is megismertem.

Vegyes érzelmekkel feküdtem le az egész autóvásárlással kapcsolatban, de másnap várt az utolsó autó egy kereskedésben. Rozsdamentesnek ígérték a telefonban, Olaszországból jött be, viszont ez kombi volt. Hüledezve láttuk, mikor megérkeztünk, hogy az autó karosszériája valóban rozsdamentes, gyönyörű volt a fényezés. Cserébe szikszalag borította a motortérben az egyik légcsövet, a beltér is leharcolt volt, a klíma se működött megbízhatóan, az egyik elektromos ablak nem működött. A tesztvezetésen viszont szépen szerepelt, vette a fokozatokat, nem koppant semmi, jónak tűnt, itt kezdtem el kapiskálni, milyen is E36-ot vezetni. Már csak az zavart, hogy bár szeretem a kombi autókat, az E36-ból pont nem jönnek ki nekem valahogy az arányok. Azt hittem, ha mellette állok meg fog győzni, de nem.

Így a tökéletes karosszériájú kombit is ott hagytuk. Egyetlen dolog lebegett a szemem előtt: vezetnem kell a feketét. Pár nappal későbbre megbeszéltem egy időpontot az eladóval, hogy visszamegyek és megveszem az autót, ha vezethetem és jó állapotban van. Mikor beültem, pár méter után összeállt a kép, otthon éreztem magam. Persze, lógott a tetőkárpit, ütött-kopott volt az autó, elvégre 300 ezer kilométert ment már, de egyben volt, nem fújkálták össze-vissza a karosszériát, csak használták. A tesztvezetésen egy dolog tűnt fel, indításnál alapjárat alá esik egy pillanatra a fordulatszám, aztán beáll szépen a helyére. Utána viszont tökéletesen tartja a megfelelő fordulatszámot. Másba nem tudtam volna belekötni. Végül 450 ezer forintért vettem meg az első autóm.

Egy autóvásárlás mindig kalandos, de nem gondoltam volna, hogy én egy baráti csipkelődés indíttatására fogok megvilágosodni afelől, hogy egy 25 éves hármas BMW-vel kell belépnem a nagybetűs életbe. Már egy ideje nálam van az autó, kicsit leülepedtek a dolgok és még mindig nem bánom – sőt! – remélhetőleg ez így is marad. Ha csak egy dolgot érdemes tanulságként hazavinni ebből a történetből: ha tényleg komoly a vásárlási szándék, mindig menjetek el tesztvezetésre, anélkül úgyse lehet dönteni, bármit mond az eladó, nem szabad lemondani róla. Egyelőre itt tartunk, de majd folytatom Fekete Szél történetét.

Hirdetésblokkolóval néznéd éppen a Totalcart, és ettől mi éhen halunk.

A TC olvasása ingyen van, de a működtetése nem: szerzőink és családjaik táplálkoznak, és ami fontosabb: rendszeresen tankolnak, pénzért.

Kérjük, engedélyezd a TC-n a hirdetések megjelenítését, vagy ellehetetleníted a működését annak, amit épp olvasni szeretnél.