Panda, ahogy eddig nem ismerted

2020.11.30. 13:40
16 hozzászólás

Mozgalmas év volt 1990 az autóiparban. A BMW leváltotta az E30-at, a Renault bemutatta az első Cliót, megszületett az ötödik Ford Escort. Másodszor lett Formula-1-es világbajnok Ayrton Senna, a gyorsaságimotoros-vébé királykategóriájában Wayne Rainey-t koronázták meg. Csak a történelmi kontextus kedvéért: idehaza Németh Miklós miniszterelnök folytatott egyeztetéseket a szovjet csapatok kivonásáról, a Szovjetuniót Mihail Gorbacsov vezette, míg az USA elnöke George H. W. Bush volt. A Fiat pedig piacra dobta az első sorozatgyártású elektromos autót. Legalábbis szerintük.

Elektromos hajtású autók – vagyis akkor inkább még automobilok – persze már a 19. században is léteztek, de némi szünet és ilyen-olyan próbálkozások után az 1990-es években kerültek újra előtérbe az alternatív hajtású járművek. A kísérletező kedvű autógyártók két út közül választhattak: vagy egy meglévő modellt dolgoztak át, vagy pedig teljesen új alapokra építették ős-villanyautóikat. A Fiat az előbbi mellett döntött, méghozzá az addigra egy évtizede piacon lévő, népszerű Pandát vették elő.

A kiindulópontot a CL felszereltségű Panda jelentette, amelyből első lépésként kihajították a 750-es benzinmotort. A helyére egy 9,2 kilowattos egyenáramú villanymotort szerkesztettek. A 12,5 lóerőnyi teljesítmény nem hangzik hegyeket mozgatónak, inkább a nyomatékban bíztak. Az energiát tizenkét darab hatvoltos ólom-savas akkumulátor szolgáltatta, amelyek közül kettőt a motortérben helyeztek el, a többi pedig egy acélházba került, ami részben a csomagtartót, részben pedig a hátsó ülések helyét foglalta el. Emiatt az Elettra csak kétszemélyes volt, a csomagtér alját pedig igen magasra kellett emelni.

A gyárilag hétszáz kilogramm körüli Panda tömegén sokat dobott az elektromos hajtásrendszer, az Elettra kisautós mércével mérve sárnehéz, 1150 kilós lett. Dinamikája a lajháréval vetekedett, hiszen tíz másodpercre volt szüksége ahhoz, hogy elérje a 40 km/h-t, míg végsebessége 70 körül alakult. Ugyanakkor stabil ötvenes tempóval akár száz kilométerre is elég volt egy teli töltés, és egész komoly emelkedőket is le tudott gyűrni. A töltést egyszerű, háztartási kettőhúszból (16 amper mellett) meg lehetett oldani, a folyamat hét-nyolc órát vett igénybe.

Érdekes módon az olasz mérnökök meghagyták a négyfokozatú váltót. Az első három sebességhez 15, 25 és 40 km/h-s sebességhatár tartozott. Folyton kapcsolgatni persze nem kellett, sík úton, városi forgalomban vígan elvolt harmadikban a kiskocsi. Lejtmenetben és fékezéskor visszatermelni is tudott. A jócskán megnövekedett tömeghez combosabb fékrendszert és átdolgozott futóművet is terveztek.

A Panda emellett tartogatott egy olyan különlegességet is, ami a mai villanyautóknál már teljesen elképzelhetetlen lenne. Megtartották ugyanis az üzemanyagtankot, méghozzá változatlan funkcióban, tehát tényleg benzint kellett bele tankolni. Viszont természetesen nem a motort táplálta, hanem egy kis kályha szipkázta belőle a deciket. Ez egyrészt az utastér fűtését volt hivatott megoldani, másrészt pedig a szélvédő párátlanításáért felelt. Külön kapcsoló tartozott hozzá a műszerfalon.

És ha már beltér. Hátul ugye teljes volt az átalakulás a széria-Pandához képest, hiszen a hátsó üléseket kidobták, és itt helyezték el az akkumulátorcsomagot. Elöl ezzel ellentétben nem volt szükség drasztikus módosításokra. Elhelyeztek egy nagy piros kapcsolót, mellette pedig az akkumulátor töltöttségét visszajelző műszer kapott helyet. Fönt, a Fiat-logótól balra meg a már említett fűtéskapcsoló. Egyfajta kezdetleges parkolóasszisztenst is kapott. Na, nem a be- és kiállást segítette automatika, csupán hangjelzést adott leállításkor, ha nem húztuk be a kéziféket.

Ha azt hinnénk, hogy az Elettra pár hónap után akkora bukásnak bizonyult, hogy gyorsan el is kaszálták, tévedünk. 1992-ben még egy fészliftet is megélt. Ekkor majdnem megduplázták teljesítményét, egy 17,7 kilowattos, vagyis 24 lóerős villanymotort építettek be. A régi akkupakkot pedig nikkel-kadmiumosra cserélték. Az újdonságot immár Panda Elettra 2 néven forgalmazták, egészen 1998-ig maradt gyártásban.

Az apró amper-Fiat ugyan sorozatgyártásban készült, de nem kimondottan nagy példányszámban. Az Elettrák zöme az olasz piacon belül talált gazdára. Sikermodell soha nem lett belőle, mivel igen kezdetleges, így gyönge és nehéz volt, ára viszont borsos. A különböző források szerint 20-25 millió líra közötti összegeket kellett érte kicsengetni, vagyis kábé duplájába került egy benzines Pandának.

Hogy bukás lett volna? Gazdasági értelemben mindenképpen az volt, és igazán nagy történelmi jelentőséget sem tulajdoníthatunk neki. De ez is egy lépés volt azon az úton, amelyen most is jár az autóipar. A Fiatnál pedig büszkélkedhetnek azzal, hogy övék volt az egyik első, világpiacra dolgozó autógyártó által készített, sorozatgyártású elektromos autó.

Hirdetésblokkolóval néznéd éppen a Totalcart, és ettől mi éhen halunk.

A TC olvasása ingyen van, de a működtetése nem: szerzőink és családjaik táplálkoznak, és ami fontosabb: rendszeresen tankolnak, pénzért.

Kérjük, engedélyezd a TC-n a hirdetések megjelenítését, vagy ellehetetleníted a működését annak, amit épp olvasni szeretnél.