A vonaton velem szemben ülő ember a megjelenéséből ítélve csinált már életében ezt-azt, de mégis én néztem magam elé őrült vigyorral a képemen. Elképzeltem, hogy micsoda hétköznapi kispolgárnak láthat ő engem, minden ruhám jelentéktelen, cipőm lényegtelen, frizurám jellegtelen. Enyhén szakadt hátizsákom hanyagul ledobva hevert lábaimnál, pillantást sem vetett rá senki, pedig benne volt 1,8 millió forint készpénz. Milliomosként zakatoltam a vonaton a pénztelenség felé, hisz a terv szerint amint leszállok, nemhogy a táskámban heverő, de a bankszámlámon lévő pénz is eltűnik. Halványan sejtettem, hogy még volna visszaút az őrület gödréből, de ha képes lennék kimászni, nem volnék őrült. Mély csapda ez, aminek az alján sokszor a boldogság vár minket, csak nem merünk beleugrani, én pedig most triplaszaltóval nyomok bele egy fejest.
Szerintem az élet egy nagy lakoma. Svédasztalos fajta, ki van terítve elénk minden, vannak ingyenes asztalok, vannak fizetősek, vannak távolabbi asztalok, vannak közelebbiek. Élmények vannak feltálalva, ekképp válunk tényleg azzá, amit megeszünk. Nagy a tömeg, még nagyobb a lökdösődés, néha egymás szájából is kikapják az emberek a falatot, de egyvalami közös mindannyiunkban: néha a sors etet meg minket, és nem tehetünk ellene semmit. Néha finom dolgokat nyomat belénk, máskor borzalmasakat. Libák vagyunk, amiket az élet folyamatosan töm, és sokszor nem tudjuk, mivel fogja megtenni legközelebb.
Érzed azt a fanyar ízt? Azok a szakításaid. És azt a keserűt? Azok ott a halott szeretteid. Nem lehet mit tenni, ám ahogy öregszünk, az érzékszerveink is változnak, amit kamaszként utáltunk, felnőttként esetenként meg is szeretjük, ami régen fájt, mára elviselhetővé válik. Az ember modellek alapján él, sok-sok tapasztalaton alapszik, hogy mi ízlik neki leginkább az élet megterített asztalán. Egy idő után fel tudjuk már mérni, hogy ki akar minket éheztetni, ki köphet bele a levesünkbe. Bölcsebbek leszünk. De sajnos van egy szabály, amit nem lehet megkerülni. Hiába próbálunk okádni, nem tudunk, mindent le kell nyelni. És amikor túl sok mocskot nyom le az élet a torkunkon, meg kell próbálnunk valami finom falattal kompenzálni, ez elég erős belső késztetés.
Nem tudtam, hogy pontosan mi vár rám, mikor enyém lesz egy Porsche. Csak ültem a vonaton, néztem magam elé, éreztem számban a múltam sok helyütt csípős ízét, és a bizonyos szempontból keserű jövőmet. Az biztos, hogy nagy vágyam volt mindig is egy rendes, kétajtós Porsche, ebben nyilván nem csekély jelentősége volt annak a napnak is, amikor rájöttem, hogy minden autóm szar volt eddigi életemben. Ha már próbáltad, akkor mindegy, hogy miben hiszel, egy igaz út létezik az autóbuzik életében, és az a Porschéhoz vezet. Számomra most jött el az idő, úgyhogy mikor egy héttel a vonatozásom előtt megtekintettem a kiszemelt példányt, már tudtam, hogy el fogom költeni az összes pénzem, mert lóvé mindig lesz valahonnan, de alkalmat nem tudsz csak úgy előkapni sehonnan. Ez most itt a számomra tökéletes Porsche példány, és pont most volt egyben ennyi pénzem. Meg épp szétvetett a motiváció, pánikszerűen kellett a jó, hogy a fogaim közt rekedt szardarabkák íze enyhüljön.
Érdekes, hogy néha egy kevésbé komoly dologgal csordul túl a pohár. A gerincével sok embernek van problémája, de nálam nemcsak azt okozta, hogy járni is alig voltam képes, hanem rögtön tudtam, hogy a megvalósított álmomnak a kukában a helye, az AE86-ot el kell adni, amivel már évek óta sportoltam. A gerincem kehéje nem azt jelenti, hogy többé nem driftelhetnék sík flaszteron a pályán, hanem hogy nem emelhetek már nehezet, és kerülnöm kell a betonkemény futóművet. Márpedig nekem a drift azt jelenti, hogy lábon odazötykölődöm az autóval, egész nap cserélgetem a kerekeket, majd haza is pattogok. Trélerezhettem volna a Hacsit, cseréltethettem volna mással a gumikat, de ez nagyon nem az én stílusom. Ha a driftnap nem izzadt ruhákkal a testemen, mocsokkal a bőrhajlataimban, gumiporral a füleim mögött ér véget, akkor az számomra olyan élmény, mintha meg sem történt volna, vagy száz százalék létezik, vagy semennyi. Mennie kellett egy olyan autónak, amilyen tudom, hogy valószínűleg soha többé nem lehet már a birtokomban.
Szomorú volt ezt meglépni, mert nem volt nagyobb vágyam a driftelésnél, és sok év után, rengeteg munkával sikerült valóra váltanom, a visszajelzések alapján ráadásul nem is akármilyen minőségben műveltem a műfajt, ezt bizony csámcsogva rágtam büszkén az élet nagy kajáldájában. Néha mi nyeljük le a falatot önként, amikor felhagyunk egy hobbival, nekem meg ezt két rágás közt kapta ki a pofámból a sors. De néhány évvel ezelőtt egy hátralévő életemet meghatározó kórházban fekvés miatt megtanultam, hogy ha a pohár félig tele marad, akkor azt kell élvezettel kortyolgatni. Vagy hogy néha vissza kell raknunk a finom falatból is, hogy megkóstolhassunk valami újat. Így hát eladtam a tizenkét éve élettársamat alkotó gyönyörű Celicámat is, mert ha már borítunk, akkor tegyük két kézzel, tiszta erőből. Ideje valami teljesen új területre tévedni, egyúttal valóra váltani egy újabb álmot az életben. A jövő bizonyos szempontból úgyis cserbenhagyott pár éve, ezért nem érdekel, mit mond, csak a jelenre hallgatok.
Leszálltam a vonatról, és ott állt velem szemben Péter, az eladó. Két lábon járó stílus, ruháinak színei mosolyognak egymásra, olyan természetességgel képes beülni a Porschéba, ahogy én pattanok fel a kopott mackómban a bérelt villanyrollerre. Idilli képbe rontok bele hamarosan, én fogok hazamenni a gyönyörű autójával. Fura ízű élmény volt ez, és miközben roszogtattam fogaimmal a korpába keveredett gyöngyöt, azon gondolkodtam, hogy vajon mennyi idő kell majd, hogy megszokjam ezt a helyzetet. Elvileg a jót könnyű megszokni, de a kockázat mértéke miatt ez lehet akár rossz dolog is. Nincsenek csilliós tartalékaim, ez meg nem egy olcsó tucatautó, amihez fillérekért vannak a cuccok. Viszont teljesen talán nem vagyok hülye, tudom, hogy miért épp ezt az utat választottam. Lehetett volna BMW M3, 350Z, 370Z, és még ki tudja, mi minden, sokat gondolkodtam ezen, de egyszerűen nincs más megoldás.
Toyotás lelkemnek alapértelmezetté vált a megbízhatóság, kíváncsiságomat viszont muszáj kielégítenie minimum háromszáz lóerőnek, mert sosem volt még igazán erős autóm. Valami olyan kellett, amivel lehet gyári állapotában is versenypályára menni, egyúttal utcán sem tesz tönkre a rázással. Ezt szerintem kizárólag a Porsche tudja. Nincs más, ami ennyire tökéletesen szolgáltatná a luxusautó és a sportautó kompromisszumát.
A Cayman tudja ezt az élményt ár/érték arányban a legjobban. Nekem is szükségem van tetőre, meg a pályán történő, idő elleni küzdelemhez is hasznos, ezért a Boxster kiesett a választékból. De nem mindegy, hogy melyik Cayman legyen, mindenképp a legerősebb változat, az S kell, és abból is a 987.2. Az öregebbhez, egyúttal olcsóbbikhoz túl csóró vagyok, nem akarok milliós hibák kockázataival zsonglőrködni, ennél a második generációsnál már kiküszöbölték az IMS csapágy paráját, és a Bore Scoring nevezetű mumus, a hengerfal kopása sem érinti már ezt a 3.4-es motort. Egy kuriózumra vágytam, az utolsó hathengeres, szívó boxermotoros Caymanra, kéziváltóval. Megnéztem a neten a hazai kínálatot, volt is eladó példány, ami megfelelt ezen kívánalmaknak. Egy darab. Ez dúskálás a lehetőségekben, ugyanis a 987.2 Cayman 2009-ben lett piacra dobva, amikor a gazdasági válság miatt nem nagyon pazarolták az emberek a pénzt, tehát meglehetősen ritka manapság, különösen az S kivitel. Pláne kéziváltóval. Úgyhogy megnéztem rögvest egy előző generációst, amit nem is akartam megvenni, de itt volt helyben, Fehérváron.
Tettem mindezt azért, hogy lássam, tényleg tudja–e a futómű, amit várok tőle, és érzem-e az ízt, amire vágyom. Nem volt csalódás, úgyhogy egyenes út vezetett ahhoz, hogy felhívjam az egyetlen, számomra megfelelőnek tűnő autó eladóját. Három órán keresztül zajlott az autó megnézése, nagyon kellemes időtöltés volt, őszinte beszélgetéssel. Másnap meg is egyeztünk az árban, ebben valószínűleg sokat számított ez a pár óra, és hogy Péter már a telefonban megismert a hülye nevemről. Beleugrottam az ismeretlenbe, lesz, ami lesz, elvégre létezik a világon nagyobb baj annál, minthogy Porschét vesz valami nímand.
A konkrét autót lehet, hogy már ismered te is. Szerepelt az Erőmérőben, és máshol is, és mindenhol a döbbenet tárgya az volt, hogy ilyen futásteljesítménnyel miképp lehet ilyen jó állapotban. Nem garázsdíszről van szó, egy sokat futott példányt vettem meg, 261 000 kilométer volt benne a vásárláskor. De a Porsche a sportkocsik Swiftje, már ami a megbízhatóságot illeti. A tartósságra való törekvés minden porcikáján érződik, és ez a 2010-ben gyártott példány elképesztő állapotban van, egyetlen kilométer sem látszik rajta sem kívül, sem belül, sem alul. Míves tányérra ritkán kerül moslék, ebben bíztam a vételkor. Belgiumban volt cégautó (!), évente több mint 30 000 kilométert (!) ment valaki vele hét éven keresztül. Majd Péter behozta hazánkba, és ő is ment vele 30 000 kilométert két és fél év alatt. Szervizkönyv végig a Porschénál vezetve, ahogy azt kell, kizárólag márkaszervizben volt berhelve élete során ez az autó. Itt jövök a képbe én.
Nem hiszek benne, hogy a világ ezen részén számítana ez bármit az eladásnál, különösen ekkora futásteljesítménynél, és kicsit zavarna, ha vagyonokért szervizbe vinném rutinbeavatkozások miatt. Nekem a nyilvánosság lesz a szervizkönyvem, minden eseményről majd csinálok posztot, már igazából el is végeztem rajta a motorolaj, váltóolaj cseréjét, szűrőket, fékfolyadékot lecseréltem, ilyesmiket, és még mindig nem robbant fel. Legalább közösen megnézhetjük, hogy ez is csak egy autó. Mondjuk az vicces, talán kicsit szánalmas is, hogy nálam ez pont nem csak egy autó. Ez egy teljesen más világ, mint amiben én kényelmesen mozgok. Szegényt kicsit sajnálom is, amikor meglátom a garázsban, hogy hova keveredett itt nálam. Crème fraîche helyett füstlivel a gyomromban ülök bele, és saját udvar helyett egy lakótelepi garázsból állok ki vele. Nekem ez nem autó, hanem a vagyonom, egy olyan álmom, amit még talán álmodni kellett volna egy kicsit. A Porsche azoknál autó, akik havonta vehetnének egy másikat. Jól keresek, de ennyire talán nem, és azt hiszem, hogy egy Porsche nem feltétlenül pénzt kíván a boldogsághoz. Ezt inkább viselni kell tudni, én viszont kicsit úgy érzem magam benne, amint amikor a kislány felveszi anyukája magassarkúját. De a boldogság nem feltétlenül kell, hogy kényelmes legyen.
Az eddigi tanulság az, hogy Porsche vezetését könnyű megszokni, a birtoklását már kicsit nehezebb. Ismerek olyanokat, akik megfutamodtak az efféle lépéstől, de én négy hónap alatt már egész kezdem megszokni a helyzetet. Ez az egész pont ettől a paradoxontól jó. Nem vagyok különb tőled, de van egy autóm, ami különb a többitől. Benézek ebbe a világba, lesz, ami lesz. És bár az utca népe nyilván ezt sosem hinné el, de nem páváskodni vettem, az újonnan vett gumikból jópár milliméter futófelület élménnyé változott, és már a Hungaroringen is rádöbbenhettem arra, hogy nem tudok vezetni. Ez a dolga, hogy megtanítson rá. Próbálom alázattal előadni a dolgot, a vétel után egy hónappal vezetéstechnikai tréningre is beneveztem vele. Lehetett volna egyesével venni a lépcsőfokokat, de inkább ugrottam egy nagyot a rozsdás vackok fokáról, mert aki egyszer már vezetett Porschét, az nem menekül. Szerintem nincs is mitől. Persze lehet, hogy ez egy legendás mondat lesz később, amikor embriópózban zokogok majd a padlón egy szervizsszámlát szorongatva, de tudni fogsz erről is.
Nem baj, ha az ember hülyeséget csinál. Mindenki képtelen baromságokat szeret csinálni a szíve mélyén, mert akkor érzi leginkább, hogy él. Én most beleharaptam ebbe a túlzottan is nagy falatba, aztán meglátjuk, hogy a torkomon akad–e. Egyelőre élvezem a szokatlan, új ízt, ami bizony édes, de tágra nyitott szemmel, óvatosan forgatom a számban, mert benne van, hogy bármikor ráharaphatok egy porcra. De nem nagyon aggódom, mert egyrészt ez egy Porsche, ami nem szokott lépten-nyomon megdögleni, másrészt az egyetlen dolog, amit bukhatok, csak pénz. Annál pedig sokkal fontosabb, hogy egy szép napon mindegyikünkkel meg fog esni, hogy kitessékelnek az élet nagy kajáldájának étterméből, úgyhogy addig zabáljuk az élményeket, amíg megtehetjük. Egy újabb beteljesült álommal mindenesetre most ismét jóllaktam. Már négy hónapja bömböl időnként mögöttem hat fekvő henger, és nem látom az étlapon a fekete levest. De ha netán fel is szolgálják, ilyen kellemes szájízzel most már kit érdekel?
