Angliában milliomos lenne, de nálunk csak egy fura hobbija van

Mártha Balázs és autófestményei

2020.03.01. 07:29

Balázs autókat fest. Nem, nem sárvédőket és géptetőket fényezőkamrában, az után hogy a karosszérialakatos késznek nyilvánította őket. Az az ember a fényező. Balázs vászonra fest, ecsettel, olajfestékkel. Képeket. Baromi szépeket. Ugyan nem erre a pályára készült, de az élet közbeszólt, és igazából – lehet, hogy még jobban is szereti csinálni.

Kaptam néhány képet festményekről a Messengeren. Volt köztük realisztikus, például amint egy Karesz-szerű egyén egy makulátlan garázsban egy kábé hatvan éves Buick Invictát polírozgat, s akadt köztük impresszionista hangulatú, például amin Stirling Moss csapat egy Maserati 250F GP-autóval – talán épp Goodwoodban. Azon a képen csak az autó kidolgozott, de az rém részletességgel. És ott volt a kedvencem is, egy hot-rod, amint a Sóstó porában hasít, naplementében. Úristen, micsoda színek. Micsoda hangulat. Fotó ilyen szép sose lesz. Elámultam az egészen.

Magyarországon ugyanis nem tudok másik festőről, aki autós képeket készítene. Nyugaton hatalmas keletje van a műfajnak, egy goodwoodi versenyen a festőművészek, illetve az autós festményekkel kereskedő cégek sátrai hosszú utcákat alkotnak a pázsiton. A Techno Classica Essenen külön kis terme van a festményeknek. A magyar határtól nagyobb köpésnyire levő tullni börzén is mindig előfordul pár festményes stand, a híres autós aukciókon a témába illő festmények egyike-másika szörnyű árakat ér el. Kedvenc újságomban, a Classic and Sports Carban Mick Walsh-nak a nyolcvanas évek vége óta minden hónapban van egy kétoldalas anyaga valamilyen új (vagy régi) művész munkásságáról - imádom azt a rovatot.

Ahol pénz és régi autós kultúra van, ott az autós festészet a nagyapákig visszatekintő, elismert műfaj, egy-egy gazdag autógyűjtő több száz négyzetméteres nappalijának falairól nem hiányozhatnak Gary Whinn, Denis Sire vagy Chris Osborne művei, nem beszélve Guy Allen karikatúráiról. Arról pedig ne is beszéljünk, hogy egy ötvenes évekbeli Geo Ham autós grafika, vagy akár annak egy korabeli reprója mennyit ér ma. Sok értékes veteránautót lehetne abból venni... Erre itt vannak ezek a képek a monitoromon, megállnák a helyüket bármelyik menő autós rendezvényen, de aki írta a levelet, nemhogy nem milliomos, de abból keresi a kenyerét, hogy romantikus tájképeket fest megrendelésre. Itt valami hiba lesz.

Mártha Balázs ikrek – egy kislány és egy kisfiú - apukája, harmincöt éves, boldog házasságban él. Eddig rendben. Nem mellékesen pedig több mint egy tucatnyi autós festményt készített eddig – és vagy jó pár száz, nekünk, autós embereknek kevésbé érdekes témájút. Pedig kedvenc témái nem a vadászó sasok, a menekülő őzcsapatok, vagy színes virágokkal teleszórt tavaszi rétek, hanem az Amerikát átszelő túrák nagy, amcsi cirkálókkal, vagy a legendás, ötvenes-hatvanas évekbeli európai GP- és Le Mans-i 24 órás versenyek.

Pedig nem is művész, csak szeret rajzolni és festegetni – ezt ő mondta, nem én, mert ha nem lenne udvariatlanság, erősen ellenkeznék a megállapításával. Az mindenesetre biztos, hogy a grafika csak mellékes hobbi volt az életében egészen addig, amíg a sors el nem fordította számára a hajó kormánylapátját. De mesélje el inkább a sztorit ő maga.

„Debrecenben élek, itt is jártam egyetemre, a végzettségem agrármérnök. Nem sokra megyek vele, összesen két és fél évet dolgoztam a szakmámban, vagyis, ha pontos akarok lenni, akkor annak oldalvizén, kereskedőként. Egy francia vetőmag-előállító cég képviselője voltam a borsodi képviseletnél, jártam a megyét, az erős közepes árut próbáltam rámelegíteni a rafinált gazdákra, akik amúgy szinte fürödtek más szállítók ajánlataiban. Nagy pénzek forogtak, küzdelmes volt elérni a vezetőség által támasztott, mind magasabbra srófolt eladási minimumokat, s a végén igazi agyrémmé lett a munkám. Szerettem, mert élvezem, hogy emberek között lehetek, hogy mozoghatok az országban, talán értettem is valamicskét a munkámhoz, de sem gyomorral, sem tempóval nem bírtam, inkább kiszálltam.

Azt követően sorra adtam be álláskeresésekre az önéletrajzaimat – ahová a fényképes verziót küldtem, onnan nem jött többé levél. Ahová csak a sima, szövegeset kérték, oda általában még eljutottam, hogy aztán a személyes találkozás után soha ne hívjanak többé. Ilyen arccal nem szívesen vesznek fel ezekhez a cégekhez bárkit is – sokáig próbálkoztam, aztán feladtam. Addigra már újra elővettem az ecsetet a szabadidőmben, megint festeni kezdtem, először időtöltésből, aztán kaptam pár megrendelést, s végleg ráálltam erre a pályára. Persze, ha Magyarországon pénzért festesz, nem válogathatsz a témák között – általában vadászjeleneteket, tájképeket, néha portrékat kérnek tőlem, de bevallom, a negyedik, havas tájban, zajló patakot átugró vaddisznó után már eléggé unalmassá válik az efféle elfoglaltság. Hát még a négyszázadik után.

A bajok az egyetem alatt kezdődtek. Elkezdett fájni az arcüregem, először persze felszúrták, hátha csak valami sima gyulladás, de nem múlt az érzés, inkább egyre rosszabb lett. Aztán megműtöttek cisztával. Majd polippal, Majd megint polippal. Nem javult semmit, sőt, de csináltam tovább az egyetemet. Amikor már nagyon zavart a dolog, hiszen gyalogolni alig tudtam, mert a lépkedéstől is fájt minden a fejemben, eljutottam végre egy szakorvoshoz, Debrecenbe, a Kenézybe. Végre rendesen megröntgenezték a területet, az orvos alaposan kielemezte a fotókat, s közölte a hírt – egy rendkívül ritka daganatfajtám van. Sokféle problémát látott már, de az én esetemhez hasonlóról még csak hallomásból tudott.

Tovább zajlottak a vizsgálatok, először azt a hírt kaptam, hogy teljesen gyógyíthatatlan a bajom, aztán hosszas nyomozás után sikerült két orvost találni, egyet Amerikában, egyet Németországban, akik már sikerrel elvégeztek hasonló műtétet. Itt ugyanis elég durva beavatkozás kellett.

Persze olyan összegekről volt hirtelen szó, amit nem tudtunk volna összekaparni, de amikor igazolást kaptam arról, hogy ha engem bármelyik magyar kórházban megműtenek, többé nem kelek fel az asztalról, az OEP hozzátette a kezelés díjának a felét. 22-23 éves voltam ekkor, nagy baráti társasággal mögöttem, csajoztunk, buliztunk, előttünk volt az élet – olyan gyorsan jöttek az egyre rosszabb hírek, megspékelve a műtétekkel, vizsgálatokkal, mintha szemből nekifutottam volna egy expresszvonatnak.

Végül kijutottam Németországba, ahol az első, nagy műtétem tizenhét órán át tartott, s ott helyben el is vesztettem a fél szememet, annyira be kellett avatkozni mindenbe. Ráadásul éppen azt, amelyikre tökéletesen láttam... Egy hónapig feküdtem utána az intenzíven, és amikor végre felültettek, rosszul voltam attól is, hogy függőlegesen volt a fejem. Teljesen leépül az ember ennyi mozdulatlan fekvés után – szellemileg is, fizikailag pláne. Amikor meg a tükörbe néztem, és megláttam benne magamat, borzalmasan letörtem. Hogyan lehet így folytatni az életet? – gondoltam.

De az élet már csak olyan, hogy megy tovább, ha akarja az ember, ha nem. A nagy baj közepette szerencsére akadt sok öröm és szeretet, ezek húztak ki a kátyúból. A legfontosabb: alig egy-két hónappal a betegségem kialakulása előtt lett egy barátnőm, nagyon erős lett a kötődésünk egymáshoz, s a szerelem kitartott a műtétek sorozata, a kezelés, a rehabilitáció, az egész rémálom alatt. Ma boldog házasok vagyunk, gyönyörű ikreink vannak - egy lány, egy fiú -, tökéletes a családi életünk.

A régi családom is óriási segítséget tett mögém. Mindig jó volt a viszonyom a szüleimmel, de amikor a bajok elkezdődtek, ők tényleg bármit beáldoztak volna, hogy örülni lássanak. Már jóval a betegségem előtt autómániás voltam, gyerekkoromtól kezdve szinte mindent telefirkáltam kocsik képeivel. Az első családi autónk egy Sierra volt, azt édesapám már úgy vette, hogy majd az enyém lesz, én meg vezettem is párszor, persze gyerekként, jogsi nélkül. De a Sierráról kiderült, hogy az állapota siralmas, végül eladtuk fillérekért, lett helyette egy »86-os dízel Ford Escortunk, amit már rendesen, papírok birtokában használhattam. A nagy tuningőrületem idején lett a miénk, én meg nekiálltam csinosítgatni, szépítgetni, nem biztos, hogy mindent vállalnék ma, amit átalakítottam rajta, de arra jó volt, hogy megszeressem a témát.

Nyári munkákkal aztán sikerült összespórolnom egy 1987-es Escort RS Turbót, amibe már csak alig piszkáltam bele – az első kötényt cseréltem ki meg a befecskendezőt tettem bele egy későbbi Fiesta RS-ből, mert az stabilabb. Az az autó megvan a mai napig, száraz helyen parkol, fedél alatt, s ha egyszer csoda történik és lesz elég pénzem, felújítom. Szerencsére nincs nagyon rossz állapotban, de azért a mostani formájában a műszaki vizsgán nem menne át.

Azzal a kocsival állandóan Ford-találkozókra jártam; akkor már elkezdtem vágyakozni egy Mustangra. Nem az újra, hanem egy igazi, régire, lehetőleg a »66-68-as szériából valóra, természetesen V8-as motorral. Bár akkor még nem volt annyira fent az ára ezeknek, mint ahová elszállt a Tolvajtempó című film után, de azért az a két- két és félmillió forint is nyilvánvalóan elérhetetlen volt egy olyan srácnak, mint én. Ettől még megfogadtam, hogy ha éveket, évtizedeket kell rá spórolnom, egy olyan kocsim akkor is lesz még egyszer.

Nem sokkal azelőtt, hogy elmentem volna Németországba, édesapámmal nagyon nézegettünk egy ígéretes, Pesten árult autót, de persze akkor, a sok költség mellett tudtam, hogy csak álmodozunk róla. Aztán, amíg én kint az intenzíven feküdtem, ők ketten elmentek érte a nagybátyámmal és megvették. Kaliforniából származott az autó, de közel sem volt tökéletes, mert az olyan már akkor is a megfizethetetlen kategóriába esett, ráadásul ez lépcsős hátú kupé, azaz hardtop, nem a ferdehátú fastback, ami az igazi érték. De nem a legkisebb V8-as van benne, hanem a 302 köbinches (magyarul ötliteres), tehát számomra annyira közel áll a tökéleteshez, amiről álmodozni sem mertem.

Megvárt a barátnőm, a szüleim mindent megtettek, hogy boldognak lássanak, sőt, még a baráti köröm is megmaradt, s elfogadtak az új formámban. Amikor az embernek ilyen háttere van, van honnan erőt merítenie is. Bár a műtét után még várt rám vagy harminc-negyven kisebb operáció Németországban, majd itthon is – a csont és az izomrostok pótlásához a combomból és a hátamból ki kellett venni részeket – a helyzet hétről-hétre jobb lett. Amikor kikerültem az intenzívről, még lábra állni se tudtam, de éjjelenként kijártam a folyosóra a radiátorhoz, titokban elkezdtem először guggolgatni, majd egyre keményebben edzeni, s így meglehetősen gyorsan visszanyertem a fizikumomat.

A rehabilitáció utolsó heteiben már sokat mászkáltam a kórház körüli utcákon, s meglepett, hogy a németek mennyire befogadóak – hiába hordtam tapaszt a bal szememen, s tarkítottak műtéti hegek, egyetlen emberrel nem találkoztam, aki nem úgy viszonyult volna hozzám, mint egy egészségeshez. A problémám ott kint, egyetlen apróságra látszott redukálódni – hogy elvesztettem a térlátásomat. Az ember azonban, bármi meglepő, ezt is visszanyeri idővel.

Már a kórházi ágyon gyakorolgattam, ide néztem, oda néztem, aztán három hónap múlva már szinte teljesen ráállt az agyam az új helyzetre. Ma egyvalamiben érzek csak hátrányt: ha egy felém dobott, pici labdát el kell kapnom. Sokan kérdezik, hogy vezethetek így autót; rendes orvosi vizsgálattal megtámogatott, érvényes jogsim van. Ennek ellenére a rendőrök nem mindig ilyen megértőek – egyszer épp a Mustanggal tértünk haza a nagybátyámmal, amikor megállítottak. Azonnal átültettek a jobb ülésre, s a nagybátyámnak kellett hazahoznia az autót, aki nemhogy ilyen nagy és erős autót nem vezetett még, de évek óta alig ült bármilyen kocsi volánja mögött. Szerencsére nem gyakoriak az efféle esetek.

Sokkal rosszabb, hogy olykor fojtott, máskor nyílt agresszióval találkozom a kinézetem miatt – volt már, hogy az utcán belém kötöttek és meg akartak verni ismeretlen idegenek. Én inkább kibújok az ilyen helyzetek mögül, de az alkalommal még a barátaimat is vissza kellett tartanom, mert meg akarták torolni a sérelmet. Ilyenkor gondolok arra, mennyire jó, hogy a rehabilitációm első lépéseit a toleránsabb Németországban kezdhettem, mert elsőre talán durva lett volna egy ilyen, hirtelen megmerítkezés.

Kábé egy év alatt nagyjából visszatértem a régi kerékvágásba. Behoztam a lemaradásaimat, befejeztem az egyetemet, megszereztem a diplomámat, megházasodtam. Az első, még vetőmag-kereskedőként töltött éveim alatt összespóroltam magamnak egy száz köbcentis, húsz lóerős gokartot, azzal kezdtem kijárni Kecskemétre, a Rabócsringre meg ahova lehetett. De a gokartozás komoly sport, el se hinné egy kívülálló, hogy akár csak az egyes évjáratok között mekkora különbségek vannak, aztán ott vannak még a teljesítmény-, hengerűrtartalom-szintek... Borzalmas pénzek röpködnek a profiknál, a külföldi versenyzők vannak úgy, hogy idejönnek, lenyomnak egy versenyt – persze keményen, ahogy nekem is kellene, ha igazán komolyan venném, rázóköveken át minden kanyarban – és a végén kidobják a méregdrága vázat, motort.

Nekem most már egy pár éves, 125 köbcentis, 45 lóerős, hatsebességes KZ2-esem van, elképesztő, milyet megy, három másodperc alatt van százon. Tavaly sajnos pont bedöglött a szezonban, ezért jó sok versenyem kiesett, de idén újra menni fog. Ezzel azért már sikerül a középmezőnyben autóznom, néha még ott is lenyomok néhány jobb versenyzőt. Gondolkoztam is olyanon, hogy egy így befejezett verseny végén majd kimászom az ülésből és fehér bottal elkopogtatom az utam a pályáról, csak a poén kedvéért... Mert azért így furcsa reakciókat látok, amikor rájönnek, hogy egy olyan csávó verte meg őket, akinek csak fél szeme van...

Közben persze a Mustangot is rendbe tettem, mert ahogy megvettük, még nem volt igazán sem szép, sem élvezetes. Az egyik oldalát az ismert amerikai karosszériaszobrász-stílusban, telibe húzták gittel, azt újra kellett csinálni, de volt rajta rozsda is bőven, mert ötven év azért Kaliforniában is ötven év. Egész szép lett, megkapta a veteránvizsgát is, most már OT-s rendszámmal használjuk, nagyon szeretem. A Mustang mellett, mint már mondtam, az Escort RS Turbo egy másik garázsban várja a feltámasztást, ezeken kívül pedig van egy családi autónk, ami kivételesen nem Ford márkájú, hanem egy Mitsubishi Grandis. Jó kocsi az is, a célnak több mint megfelel. Ez az egész Ford-mánia talán onnan jött a családba, hogy édesanyám a debreceni Autó-Eskortnál dolgozott, ami – ahogy a névből is kitalálható – egy Ford kereskedés. Nem is bánom a fordos kötődést, jó ez.

A festészet? Talán úgy alakult ki, hogy a nővérem az átlagos gyerekeknél jobban rajzolt, én meg irigykedtem rá, és versengésből én is elkezdtem rajzolgatni. Neki persze mindig jobban ment, végül divattervező lett, de én azért megpróbáltam túlszárnyalni. Már általános iskolában indultam mindenféle rajzversenyeken, amiket rendre meg is nyertem, aztán jelentek meg képeim a Horgász Magazinban, később még a Tuning és Sztereó újságban is – igaz, azok már olajjal készültek. Sokan azt hiszik, tanultam a festészetet, a rajzolást, mert az önéletrajzomban az áll, képzőművészeti gimnáziumba jártam, csakhogy én általános tagozatos voltam, ezért csak kívülről néztem, mit tanulnak a nálam szerencsésebbek. Hivatalosan közöm nincs az egészhez. Csak szeretem.

Hogy az olaj, hogy lett? Igazából, poénból. Egy haveromnak festettem valamilyen autót, akkor egyszer próbaképpen nem ceruzával – pedig azzal is lehet csodás dolgokat létrehozni, szinte fénykép-minőségben –, hanem olajfestékkel. Kiröhögött, azt mondta, rémesen gagyi, és valljuk be, az is volt, szerintem is. De bosszantott, hogy nem sikerült és nem hagytam annyiban a dolgot, komolyan ráálltam az olajfestékre, azt mondtam, nem létezik, hogy ne tudjak képet készíteni festékkel is. Bejött az örök igazság: ha valamihez van affinitásod és egy kis szépérzéked, már csak azon múlik, mennyit gyakorolsz. Onnantól menni fog.

Rájöttem, a ceruzarajznál olajfestékkel sokkal élethűbb dolgokat lehet létrehozni – egészen csodálatos színek, áthatások valósulhatnak meg, a legszebb álmaidat és vízióidat tudod életre kelteni, ha ügyesen kevered a színeket. És persze magamtól csak autókat, autókat és megint csak autókat rajzoltam, skicceltem, festettem. Voltak, akik felfigyeltek rá, hogy jól bánok az ecsettel, s jött néhány megrendelés, aztán még több, még több – a már említett vadászképek, tájképek, portrék. Gyakorlásnak, ujjtornának az olyan is jó, de a monotónia, meg hogy nem azt fested, amiért igazán odavagy, megöli a kreativitást. És persze nem is könnyű kitűnni ilyen festményekkel a tömegből, mert itthon jó pár százan művelik ezt a műfajt.

Szerencsére autós körből jövő ismerősök is elkezdtek megkeresni, hogy fessem le a kocsijukat, s az mindig felüdülés volt. Mellékvágányon, egy befejezett portré és az ötvenedik újabb tájkép között elkezdtem a saját ötleteimet is megvalósítani. Amikor megfestem, ahogy a Ford GT40 az Hunaudiéres-ben előzi a Ferrari P3-ast, vagy amikor nekiállok a kedvenc képemnek, a 66-os úton, naplementében álló Shelby Mustangnak, olyankor el se lehet rángatni a vászontól, mert teljesen beleélem magam a helyzetbe. Benne vagyok olyankor a képben.

Végül aztán az autós festményeim java részét mindig megveszi valaki, mert ugyan kicsi rá a piac, de mindig akad, aki értékeli a szépet vagy a drámát, igaz, a témaválasztás nagy lutri. Talán jobb is hogy nem tartom meg őket magamnak, mert az olajfestmény előállítása nem olcsó mulatság. A shelbys, Route 66-es festményhez egy méternél nagyobb vásznat vettem, azzal trükköznöm is kellett, mert nem fért bele az állványomba, de megoldottam. Egy akkora vászon már önmagában is kisebb vagyon, aztán minden festményhez kell legalább hat-hét szín, aztán sok-sok fekete és fehér festék, mert a vászon zabálja ezeket – és hát egyetlen tubus ára is valahol 1500 forint körül mozog.

Ha autóról van szó, mindenféle megrendelést szívesen teljesítek, ha muszáj, olykor még fényképről is készítek festményt, volt már olyan is, hogy fekete-fehér képet ültettem át színesbe. Amit viszont nagyon nehezen vállalok – másik festményt használni alapnak. Egyrészt megvezeti az ember képzeletét a más munkája, másrészt koppintásnak tartom. Én a saját fejemben levő képet szeretem megfesteni, az érdekel.”

Balázs alaposan beavatott az életébe, mire végeztünk az interjúval. Számomra is világossá vált: egyvalami hiányzik a boldogságához, hogy végre a saját témájának élhessen, s az ideje nagy részében autókat festhessen. Ritka az ennyire erős belső hajtóerő valakiben, ha pedig még rendes tehetség is társul hozzá, csodák következnek. Szeretném látni, mik lesznek azok.

Éppen ezért úgy döntöttünk, hogy a következő, március 8-i Parkoló Parádén Balázsnak külön standot szorítunk a saját részünkön, ahol bemutathatja azokat a festményeit, amelyek vagy mostanában készültek el és még nála vannak, vagy vissza tudja őket kérni erre az alkalomra a mai tulajdonosaiktól. Ha valahol, akkor a mi rendezvényünkön szerintem lesz bőven olyan néző, aki végre a helyén kezeli ezeket a festményeket. Amelyek – legalábbis az én véleményem szerint – egyszerűen fantasztikusak. Igazából nem is mi adjuk a lehetőséget Balázsnak, hanem az ő alkotásai tolják ki egy eddig ismeretlen dimenzió felé a Parkoló Parádé érdekességét és emelik a rendezvény színvonalát is egyben.

Mi köszönjük, hogy eljössz, várunk!

Fontos információk az következő Totalcar Parkoló Parádéról!

A vírushelyzetre való tekintettel a 2020-ra tervezett Parkoló Parádék elmaradnak. Jövőre remélhetőleg újra találkozunk. Addig is mindenkinek kitartást, és vigyázzatok magatokra!

Parkoló Parádé a Totalcaron

Ilyen volt az év első Parkoló Parádéja
Aki nem volt ott, most megnézheti a többieket, aki ott volt, megnézheti magát. Képek, videók minden mennyiségben!
Jobb a prémium benzin a sima 95-ösnél? Tényleg árt az E10?
Minden benzinnel és gázolajjal kapcsolatos kérdésre választ ad a Totalcar Mesterkurzus előadása Dr. Zöldy Máté motor- és üzemanyag-szakértővel.

Hirdetésblokkolóval néznéd éppen a Totalcart, és ettől mi éhen halunk.

A TC olvasása ingyen van, de a működtetése nem: szerzőink és családjaik táplálkoznak, és ami fontosabb: rendszeresen tankolnak, pénzért.

Kérjük, engedélyezd a TC-n a hirdetések megjelenítését, vagy ellehetetleníted a működését annak, amit épp olvasni szeretnél.