Másodikra odafelé érkeztem egy jobb hármas kanyarhoz, kb. nyolcvannal. Az úton egyszer csak négyes lassítót vettem észre, ŐZIKÉK!
A szerző beteges nagyotmondó benyomását kelti, szerencsére bizonyítékokkal is szolgált. A szöveg az elmúlt hét élményei nyomán keletkezett. Bár a képek tavalyiak, a hátsókerekes vas még mindig így fest.

hirdetés

Tegnap este megvolt az év első bükközése... mármint hóban. Történt
ugyanis, hogy már nagyon viszketett a tenyerem, meg paralízis
költözött a lábamba. Két napja, mint azt tudjuk, leesett az első
hó!

Tegnapelőtt még a fél országtól azt hallottam,
"ó, minek mennél, úgysincs fent hó!", de nem bírtam tovább, és
felhívtam a síházat Bánkúton. Persze, hogy van hó, jött a válasz, 8
centi,
az úton is megmaradt. Épp mutatták a TV-ben Bánkutat, hó az
úton, ami csak kell. Na, rohanás. Benzin, gumik, telefonon asszony
felkészítése lélekben.

El is indultunk felfelé. Gondoltam én, először menjünk Bánkútra! Igen
ám, csakhogy el sem jutottam Bánkútig.
Egybefüggő jégréteg takarta az utat, a tetején 2-3 cm hóval. Az
elején még jó volt, vertem neki rendesen, aztán egyszer csak arra
lettem figyelmes, hogy már a totál egyenes szakaszon is birkóznom kell
az autóval, hogy az úton tudjam tartani.

Elég gáz lett volna
100-110-zel leesni az egyenesben. Aztán elértük a pálya lassabb
részét, sajnos itt már abszolút tempóvesztés jött. Olyan jég volt az
úton, hogy sperrdifi ide, sperrdifi oda, parton felfelé
megállt az autó. Próbálkoztam én mindennel, de lehetetlen volt a
továbbmenetel.

Kicsit mérges lettem. Gondoltam, marad a jó öreg Hollósi út,
Bükkszentig be-ki, meg az egri út. Csodák csodája, itt simán fel
tudtam menni, pedig ugyanúgy egybefüggő jég takarta az utat. Tudni
kell, ezek nem olyan meredek partosak mint Bánkút. Először irány
Hollóstető. Semmi gáz, csúszott, ahogy kell. Sebaj,
szeressük a jeget, csak nem foltokban.

Elsőre olyan lágyabb verziót autóztam, lássam,
milyen a pálya. Hát, máshoz nem tudom hasonlítani, olyan, mint
amikor anno a befagyott tavon motoroztunk. Vagy bejön vagy
nem.

Felértünk Hollósra. Gondoltam, rámegyünk a jó öreg egri útra, ahol
szokásom
benézni a fák közé. Sajnos siralmas volt. Foltokban jég, hó
alig. Visszafordultam, irány a bükkszenti kis gyors. Az eleje ennek
is foltos volt, aztán jóra váltott (
totál jeges).

Ezt a részt is megmutatom a fiúknak, akik
eljönnek majd hozzám az idén. Nagyon jó kis pálya, igazából nem
gyors, tele egymásból forduló kanyarokkal, tekerni kell a kormányt
rendesen.

Ha már így fent voltam, lenyomtam kétszer oda-vissza. Első körben
semmi. Másodikra odafelé érkeztem egy jobb hármas kanyarhoz, kb.
nyolcvannal. Az úton egyszer csak
lassítót vettem észre, ŐZIKÉK!

Négy kiscsávó leste megmerevedve, rezzenéstelen
tekintettel, mit csinálok. Az első három fantasztikusan
viselkedett, mint a gumilassítókat, szépen körbeautóztam őket, de a
negyediknél már éreztem, itt lesz valami. Szegényke
biztos kezdő volt még, és nem tudta, mi a helyzet.

Állt, állt, én szépen kikerültem, miközben magamban szugeráltam: ott
maradsz! Az utolsó pillanatban gondolt egyet és elindult. Nagy
szerencsénkre az autó eleje már előrébb volt mint ő, így elém nem
tudott beugrani, és
csak megfejelte a bal első sárvédőmet és az ajtómat.

Mellettem
a csaj szívinfarktust kapott. Megállni ugyan nem álltam meg,
de biztos nem lett baja, csak lestukkolt, nem volt nagy koppanás.
Szegény pára nagyon sajnáltam, nagyon megijedhetett.

Ezek után lementünk vissza a lillai
végállomásig, aztán 4x Hollóstető oda-vissza. Az első kettő
hibátlanra sikeredett, kezdtem egyre jobban belemelegedni,
érezgettem, hol csúszik jobban, hol kell inkább többet
nyomni, mert kicsit jobban tapad.

Igazából semmi különös nem történt, csak a harmadik körben egy jobb
3-nál
túl sokat vállaltam. Négyesben fullgázon mentünk, a kanyarba már
keresztben érkeztünk - gyorsabban a kelleténél, és jobban megcsúsztunk,
oldallal a tátongó szakadék felé.

Csak néztem ki az ablakon, na
faszikám, csinálj valamit, ha nem akarsz odalent szunyókálni
fejtetőn, inspiráltam magam. A lényeg, hogy húztam egy hármast és
átborítottam a seggét jobboldalra, a sziklafal melletti árokhoz,
így megúsztatva. Persze nem maradt akciómentes a kanyar, a segge
becsúszott az árokba és magával rántotta az elejét. Így kb.
10-12 métert féloldalasan mentünk az árokba bedőlve. Persze
álltam a gázon, és ugyanazzal a lendülettel ki is hoztam,
tempót alig vesztettünk.

Szerencse viszont kellett hozzá, mert
sem farönk, sem szikladarab nem volt az árokban, így karc nélkül
megúsztuk. Persze utána két percig a lyány még fogta a fejét. Én csak
nevettem; zsííír volt! Most árulkodó jel a kocsin a lengőkaron és a
hátsó hídon fennakadt bokor.

Persze ezután már minden mindegy alapon mentem.
A negyedik kör lett a legszebb és a leggyorsabb. Addigra már kb.
három órája fent randalíroztam, már kicsit fáradtam. Arról nem is
szívesen beszélnék, csak így magunk közt, hogy közben már annyira
elszállt az agyam, hogy
visszafordítót vállaltam 3. telin. Közben úgy integettem kifelé
az ablakon, mintha 200 ember nézne a kanyarban. Közben meg jajjjj, de
zzssííírrr... Szóval szórakoztattam magam. Niki csak fogta fejét: "Hát
te nagyon kész vagy!"

Teljesen hibátlanul mentünk fel-le (utolsó körben), amikor az
utolsó kanyarkombi jött. Vízmű kanyar (
bal3-jobb3-40-bal4-jobb3) itt váltakozik a felállás (
betonkerítés - hegyoldal - hegyoldal - betonkerítés). Itt
szépen dobáltam ívről-ívre a kanyarokba, mígnem jött az a negyven
méter egyenes, ahol már nagyon-nagyon ész nélkül feküdtem a gázba.
Aztán bal4-be már keresztben érkeztünk, teljesen fal felé fordulva,
innen pedig egyből át a jobb3! És itt sok lett! Szemben a
betonkerítéssel, a sebességet nem tudom, de
3. végén forgott a kocsi.

Fék-gáz-fék-gáz, nagy csúszás, elfordítottam,
így
nem vágódtam a betonoszlopnak, hanem leparkoltam mellé!
Innen nagygáz, helybenforgás és tűz le, és utána haza. A benzin
elfogyott, én kellemesen elfáradtam, úgyhogy haza már a navigátor
vitte az autót.

Hójáró - Balu