Csalóka műfaj, annyi bizonyos. Az úrvezetők többsége elégedett magával és gépkocsijával. Repülő egyhatosokról meg turbódízelekről már mindenki hallott, a "könnyedén utaztam vele százötvennel" is ismerős. Az első két kijelentés - gyári autókról beszélek, nem tuningoltakról - egyszerűen hülyeség, csakúgy, mint a harmadik; sok dízel megy jól, de egyelőre - sajnos - egyik sem repül, a százötvenes tempó pedig valaha még nagy szó volt, ma már azonban egy autónak sem jelenthet kihívást.
A műfaj egyszerűen csodálatos, valahogyan mindenki kap egy falat
elégedettséget a pénzéért.
Kényes kérdés ellenben a vezetéshez való affinitásunk pontos
megítélése, hiszen magunk és mások biztonsága a tét. Mivel az
emberek elsősorban a Kresz előírásait követik, másodsorban pedig
autójukat kímélik fejvesztve, már egy Skoda 120-as is bőségesen
elegendő erővel ruház fel minket ahhoz, hogy könnyedén suhanjunk át a
többiek alkotta forgalmi akadályokon. Aki azért hiszi magát ügyesnek,
mert mindenkit könnyedén megelőz, ha akar, az máris tévedésbe
esett.
Aztán itt a biztonságosan vezető archetípus. Büszke, hogy
huszoniksz év alatt egyszer sem törte össze a kocsiját, meggyőződése,
hogy nagy rutinja végett nevét a "kiváló vezetők" felirat alá vésik
majd a nagy márványtáblán. Namármost: egyrészt az én édesanyám is ebbe
a kasztba tartozik, másrészt aki nem ugrik bele a medencébe, nem is
lesz vizes. Kérdezzünk meg egy tetszőlegesen kiválasztott
autóversenyzőt, tört-e már autót, a válasz nem lesz meglepő.
Mi következik ebből? Csak annyi, hogy aki sohasem próbálja ki autóját
és önmagát extrém körülmények között, nem is tanulhat meg rendesen
vezetni, hiába van mögötte az a rengeteg kilométer, semmilyen
vészhelyzetben nem lesz képes reagálni, mivel egyáltalán nincsen ilyen
irányú tapasztalata. Biztonsága tehát nagymértékben függ a
szerencséjétől. De nem ő a legrosszabb.
A legkártékonyabb fajta ezt gondolja magában: "drága a kocsim,
tűnj innen öcsi". Igen, megvette és az autóval együtt a magabiztos
tudás is egyszerre az övé lett, most már senki sem lehet nála gyorsabb.
Tükörbe nem néz, jön a lökhárítónkon, villog és dudál, és ha véletlenül
nekünk jön, még meg is ver.
Önbizalommal tehát nincs gond, de hol marad a realitás? Nem
viszonyíthatjuk magunkat a többiekhez.
Az Impreza sofőrje például - miközben nagy keservesen megelőztük
- éppen telefonált, így nem volt fair a küzdelem. Az utcai versenyzés
sem mérvadó tehát, akkor mi alapján dönthetünk mégis? Szempont akad
temérdek, én azonban azt mondom, míg nem voltunk versenyhelyzetben,
fogalmunk sem lesz az egészről. Itt ugyanaz a cél lebeg minden
versenyző szeme előtt: a leggyorsabbnak lenni. Tételezzük fel, hogy a
technika mindenki alatt hasonló, ki fog hát nyerni? Aki elég gyors és
nem töri össze az autóját, vagyis érti a vezetés fizikáját, sokat
gyakorolta, így a valóságba is át tudja ültetni a tapasztalatait és
megvan a reflexe meg az intelligenciája ahhoz, hogy a spontán
helyzeteket is jól reagálja le.
Pont ilyen embereket keresett a Dunlop cég, amikor útjára indította a
Dunlop Drivers Cup-ot, melyet most már második éve Magyarországon is
megrendeznek. Az egész úgy kezdődött, hogy különböző szórakoztató és
informatív jellegű magazinokba kicsiny képeslapokat csempésztek. A
történet egyszerű: küldd vissza, hogy ingyen versenyezhess és megnyerd
életed kaland-túráját.
Igen, te is megtehetted volna! Elolvastam mégegyszer. Szóval
csak vezetni kell. Az autóversenyzés roppant szórakoztató és igen drága
sport, úgyhogy kitöltöttem, elküldtem, álmodoztam egy keveset, majd
elfelejtettem az egészet. Aztán egyszer csak - unalmas számlák és
reklámújságok közepette - az örömhír is megérkezett. Besorsoltak, 149
sorstársammal együtt, a DDC 2003 selejtezőjébe, az első forduló a
budaörsi Go-Kart pályán lesz, júniusban.
Verseny előtt érdemes egy kicsit edzeni, kilátogattam hát a pályára
néhányszor, nem hiába.
A gokart jó műfaj lenne, de mivel van az autók között
egy-két-három másodperc különbség körönként, így amellett, hogy
megtanultam a pályát egy kicsit meg is ijedtem, hiszen így a szerencse
is közrejátszik majd valamelyest. Sebaj, mi vesztenivalóm van? Eljött a
nap. Igazi Júniusi. Egyáltalán nem autóversenyzésre találták ki,
valószínűleg én is jobban éreztem volna magam valami tó mellett,
önfeledten pancsoló kutyáimnak botokat hajigálva, de helyt kellett
állni. A 150 embert a kulturált lebonyolítás érdekében 3x50-re
bontották, én az utolsó napon, az utolsó csoportban voltam.
A részletekbe nem mennék bele, elég hozzá, hogy
vagy négy órán keresztül nyúztuk - a fair play szellemében - a
kis 9 lóerős négyütemű Honda motorral felszerelt "versenygépeket",
időmérők és kieséses fordulók követték egymást felváltva, majd eljött a
döntő. 10 ember, 10 elvileg ugyanolyan autó, 20 teljes kör, némi
feszültség és már jöhetett is a rajt. Második helyről indultam, hárman
jutnak tovább. Miután a felvezető körben éreztem, hogy szerencsére nem
a döglődő masinák egyikét kaptam, viszonylagos nyugalommal vártam a
folytatást egészen a második kanyarig. Ekkor ugyanis a bíró, mert az is
volt - minden tiszteletem az övé - megbüntetett. Mindenki lökdösött
mindenkit, én kaptam büntetést. Szerencsére már rögtön az első körben
sikerült annyi előnyt szereznem, hogy a boxutcán való áthaladás után is
a második helyre kerültem vissza, amit aztán már meg is tartottam,
jöhetett hát a folytatás.
Ez már igazi, kemény menet lesz. Nem kisautók, kevés lóerővel,
alacsony végsebességgel, hanem
igazi, homológ, bukócsövezett versenyautók várnak majd ránk a
Hungaroringen. Ennél sokkal többet nem tudtunk. Már szeptember
volt, mikor a Dancsó Pál - a F1 versenyigazgató-helyettese - nevével
fémjelzett Hungaroring Versenyzőiskola kisdiákjaivá avanzsáltunk, három
teljes napra. A délelőtti fejtágítást gyors ebéd követte, ami után
rögtön be is ülhettünk Astra kupás versenyautóinkba. A motor 1.6-os,
nyolc szelepes, gyárilag 100 lóerő, de a versenykipufogó-rendszerrel
valamivel többet teljesít.
Az ereje nem bődületes, de ne becsüljük le! Az autóból minden
felesleges dolgot kiszedtek, így jóval könnyebb utcai testvérénél,
aminek a következményeként valamivel jobban is megy, de a lényeg
egyáltalán nem ez. A lényeg az elképesztő tartású versenyfutómű és a
merev kasztni, aminek következtében olyan gyorsan vehetjük a
kanyarokat, hogy semmilyen, ismétlem: SEMMILYEN utcai autó nem érhet a
nyomunkba! Persze elsőre csak annyi derül ki, hogy az ülésből szinte
semmit nem látunk előre, a négypontos biztonsági öv pedig a maradék
szuflát is kipréseli belőlünk, szerencsére a versenykipufogó brutális
hangja tartja bennünk a lelket, csinál egy kis adrenalint.
Indulás után rögtön feltűnik, hogy a legkisebb útegyenetlenségre is
hangos ütéssel reagál a futómű. Az első helyszín nem a pálya, hanem a
Hungaroring területén lévő, vezetési iskola tanpályája. Az első lecke
vezetéstechnika kicsit, nagyon és egyáltalán nem csúszós úton, megannyi
nehezítéssel kombinálva. Aki már egyszer életében volt a lefagyott
Felvonulási téren ökörködni télen, annak túl sok újdonsággal nem
szolgált, úgyhogy rögtön a második nappal kezdeném.
Most már tényleg irány az aszfaltcsík! Az autóinkat
többé-kevésbé megszoktuk már, így megkezdődhetett az igazi kihívás. A
pályát három-négy kanyaronként, rövid szakaszokban tanultuk meg.
Nagyobb baleset szerencsére nem történt, autó sem tört, de volt jó pár
megpördülés, füstölőre fékezett gumi, sokan a bukóterekkel is életre
szóló barátságot kötöttünk.
Eleget mentünk ahhoz, hogy a harmadik napra mindenki pontosan
megismerhesse az íveket. Elérkezett az idő, hogy megtudjuk,
ki az, aki "jól vezet" és ki a valóban gyors, akinek az agyában
elraktározott fizikai ismeretek leginkább egybevágnak a valósággal.
Délelőtt még mindenki ment egy pár teljes kört instruktorral - aktív
Astra-kupás versenyzővel - aki segített jobban megérteni a pályát,
aztán délután eljött a végső megmérettetés ideje. Mindenki 5 kört tett
meg teljesen egyedül, amiből csak három volt teljes, hiszen ki és be is
kell állni a boxutcából. E három kör együttes ideje jelentette a
továbbjutást, vagy a kiesést. Mivel a három nap alatt egyetlenegy
mérési eredményt sem árultak el, sötétben tapogatózunk. Mind a tíz
remélt, de csak négyen maradtunk.
Már október volt, mire eljött az utolsó selejtező ideje. A helyszín
Dieskau - Lipcse mellett az ex NDK-ban.
Az off-road táborba együtt érkezett a csapat, megkaptuk az
egyenruhákat, majd gyanútlanul vártuk a folytatást. Miután ismertették
a programot, furcsa dolog történt. Úgy tűnt, nincs természetesebb, mint
vadidegen emberek előtt felállni, elmondani, kik vagyunk, honnan
jöttünk, hozzátenni valami vicceset, majd újra leülni - legalábbis a
német logika szerint. Némi ellenérzést leküzdve azért mi is vettük az
akadályt, hogy aztán rögvest az enduro szekcióval kezdjük meg a
napot.
Cseberből vederbe. Amit láttunk az minden volt, csak bizalomgerjesztő
nem. Egy 56 lóerős, százhuszonötös, kétütemű verseny krosszmotor állt
előttünk - nem enduro, hiába az elnevezés - amit nekünk kell majd
megülni. 56 lóerő! Remélem mindenki érzi e számok súlyát. A helyszínen
sajnos nem mindenki volt tökéletesen tisztában a ténnyel, hogy ez nem
Simson, így a velünk egy csoportban lévő hatfős román különítményből a
verseny ötödik percére már csak hárman maradtak: kettőnek a lába tört,
egynek csak a bokája ment ki, de ő sem állt már lábra. Okulva a
látottakból mentünk egy biztonságit. Én, aki életemben kétszer ha
vezettem nagymotort, már azt is sikerként könyveltem el, hogy élve
szállok le. Azért ha már ott voltam, egy kicsit meg-meg húztam a
gázkart az egyenesekben, hogy összekapargásszam a kicsiny morzsáit
annak az érzésnek, amit sohasem fogok igazán megismerni.
Három terepjárós rész következett, egy átlagtartó és két triál
jellegű szakasz. Az első lényege, hogy terepen két kört tegyünk meg
hasonló idő alatt, természetesen óra nélkül. Az egyik triál tiszta
volt, a szokásos kapuk között kellett áthaladni úgy, hogy a rajtuk lévő
fagolyócskák a helyükön maradjanak. A másik meg volt nehezítve azzal,
hogy mindezt időre tegyük, de nem akárhogyan. A verseny lényege nem az,
hogy gyorsak legyünk, hanem hogy kereken négy perc alatt teljesítsük a
távot, megint csak óra nélkül, természetesen.
Hogy ennek a vezetési tudáshoz mi köze, van -e köze egyáltalán
bármihez a világon, nem tudom, mindenesetre több-kevesebb sikerrel
abszolváltuk a feladatokat.
Jöhetett a hab a tortán: a quad. Sima gyorsasági, jó pár öles
ugratóval tarkítva. Egy nagyon fontos dolgot szeretnék ezzel
kapcsolatban mondani: mindenki azonnal próbálja ki! Nagyon szokatlan
érzés, talán leginkább a jet ski-hez hasonlítható, én mindenesetre
azonnal ráharaptam. Roppant szórakoztató, azóta is megvonási tünetekkel
küzdök.
Most már csak ketten vagyunk. Nyakunkon a döntő. Március 20-án veszi
kezdetét és április elsején ér véget. 2800 km-t teszünk meg a Yucatán
félsziget déli részén fekvő Comalcalco-tól Mexikóvárosig. Megyünk
terepjáróval, raliautóval, quaddal és sajnos enduróval is, amitől már
most feláll a szőr a hátamon. Lesz rafting, egy kis napozás, de az idő
nagy részét kocsiban töltjük. Egyelőre ennyit tudok, várom a
folytatást. Te viszont légy résen, tavasszal a magazinokban ott lesz a
mágikus képeslap, csak vissza kell küldeni és akkor kiderül majd,
tudsz-e vezetni.
