Március 20. Reggel 5 óra, Budapest. A magyar csapat tagjai némi akaraterő segítségével kikászálódnak puha ágyukból. Egy utolsó, jóleső pillantás a hőn szeretett környezetre, majd eszeveszett készülődés, hogy elérjük a reggeli gépet, ami elröpít minket Frankfurtba. Itt csatlakozunk majd a Dunlop csoporthoz.
Március 21. Hajnali 1 óra, Villahermosa. (27 órával később.) A
Dunlop Drivers Cup egész csapata - 30 versenyző, vagy 15 újságíró,
fényképész és tévés, valamint legalább 10 szervező - megérkezik a helyi
reptérre, ahol a már egy hete a helyszínen tevékenykedő újabb 10-15
instruktor és helyi segítő várja őket.
Három-négy óra öntudatlan hánykolódás a hotelben, majd valahogy
megtaláljuk a reggeliző helységet, ahol megkapjuk az első eligazítást.
A lényeg a következő: egy "Road Book" - ami az itinert tartalmazza -,
egy GPS - műholdas helymeghatározó készülék - valamint józan eszünk
segítségével kell eljutnunk megannyi "A" pontból megannyi "B"-be. A
versenyhelyszíneket, a közös étkezések koordinátáit valamint az előre
beszervezett benzinkutakat, ahol tankolnunk kell majd, szintén
feltüntették az útikönyvben. Tespedésre nincs idő,
rögtön reggeli után indulunk, hogy átvegyük Jeep Wrangler
típusú, 2.5 literes, felezővel ellátott, de differenciálzár nélküli
autóinkat. Amikor terepjárónk hiányzó lezippzározható hátsó, illetve
oldalsó ablakai iránt érdeklődünk, úgy tűnik senkit sem izgat fel a
téma. Sebaj, gondolom, ez itt Mexikó, a dög melegben még jobb is lesz
nélkülük.
Ötödikként hajtunk fel a főtéren felállított dobogóra, ahol a verseny
hivatalosan is elkezdődik. Azonnal belecsöppenünk a kőkemény valóságba.
A filmek már lelőtték a poént, Mexikó ugyanis pontosan olyan,
amilyennek elképzeltük, csakhogy ez most igazi. A sávok inkább
tájékoztató jelleggel léteznek. Mindenki egyfolytában dudál, villog. A
jelek nagy részét nem sikerült megfejteni, az azonban hamarosan
leesett, hogy
aki balra indexel, nem kanyarodni akar, hanem előzékenységéről
tesz tanúbizonyságot, elenged. A rendszer tökéletesen működik,
veszélyhelyzet kizárva, ugyanis balra kanyarodásnál senki nem indexel.
A városokban mindenhol dugó, őrült tolakodás, de az összekötő utakon
mindenki udvariasan engedi el a nála gyorsabb járművet. Az európában -
és kis hazánkban is - jellemző "inkább dögölj meg, mint, hogy megelőzz"
hozzáállás itt szerencsére ismeretlen.
Nekünk mindenesetre mindkét formula megfelel -
aki Budapesten megállja a helyét, bátran vezethet bárhol a
világon -, könnyedén illeszkedünk be a forgalomba. Váltakoznak a
betonnal illetve murvával borított útszakaszok, majd megérkezünk
Tapiljulapa-ba; gyönyörű hegyi falucska, első autentikus mexikói
ebédünket itt fogyaszthatjuk el. Nem csodálom, hogy a kínai éttermek
száma többszöröse a mexikóiaknak, de legalább megúsztuk gyomorrontás
nélkül. Délután két órát veszteglünk egy katonai blokád miatt - ez
egyébként az ország ezen területén nem ritka jelenség. Némi sírás-rívás
után a helyi főparancsnok engedélyével az egész karaván a senki földjén
és néhány kerten átgázolva folytathatja az útját az első
versenyhelyszín, Palenque maja piramisai felé. Tájékozódási feladat
következik a piramisok között, Gps-szel, de autó nélkül. A megadott
pontokon benszülöttek várnak, akik saját nyelvükön írják körül a
kulcsszót, amit meg kéne fejtenünk. Mivel ez nem sikerül, komótosan
ballagunk vissza a célba, ahol - mint ez később kiderült - az időnket
is mérték. Az angol nyelven tartott eligazításból adódó félreértésnek
komoly ára van: a két idegen ajkú csapat - Románia és Magyarország - az
utolsó helyeken várhatja a folytatást.
A másnap reggeli kelés, csakúgy, mint az ezt követő összes többi, jó
korán ér minket. Folytatódik a rohanás. Közeledünk az esőerdőkhöz, az
időjárás is változik. Még nem tudjuk, de három napig esik majd. Sajnos
a nyitott kocsi kérdést, miután akuttá válik sem sikerül orvosolni, így
rommá ázunk. Sebaj, látunk igazi, áthatolhatatlan dzsungelt,
madárpóktól élelmet raboló koátit, krokodilt, vízeséseket, még
raftingolunk is hatszemélyes gumicsónakokkal.
Az egész esemény kísértetiesen hasonlít egy vízitúrához, csak
itt autókba gyömöszöljük be újra meg újra vízhatlan műanyagdobozba
rejtett ruháinkat. Mindeközben a verseny is folytatódik. A triál pályán
elvérzek ugyan, de csapattársam - negyedmagával - az első helyen végez,
sőt, a harmadik napon sorrakerülő átlagtartó versenyt - adott szakaszon
45km/h-s átlagsebességgel kellett végigmenni, forgalomban, autókkal és
tehenekkel körülvéve - is megnyerjük, így karrierünk hétmérföldes
léptekkel indul. Összetettben a második helyre robbanunk be.
A következő triál szakaszt elmossa az eső, helyette több száz méterre
behatolunk Guatemalába, amit egy oszlop választ el Mexikótól.
A világnak ezen a részén nagyjából mindegy is, melyik oldalon él az
ember. Lassacskán civilizálódik a környezet, a negyedik napot már
igazi városban, igazi szállodában, igazi ágyban töltjük. Még a ruháink
is megszáradnak. Azonnal kihasználjuk a kisváros nyújtotta kecsegtető
lehetőségeket: közelebbi barátságot kötünk a román kettőssel, valamint
az Herradura nevezetű felettébb jó minőségű tequila-különlegességgel.
Az ötödik nap reggele bántó hirtelenséggel érkezik, de rutinosan
összekaparjuk lényünk szerte-szét szaladt darabkáit, hiszen végre a
tengerpart az úticél.
Éjszakai fürdés, beach-party, saját medence a szállodai szoba
teraszán. Nem csak az útvonalt és a látnivalókat, de a hoteleket is
nagy odafigyeléssel válogatta ki a Dunlop, és a rendezvény
szervezésével megbízott német Mekom cég. Nincs okunk panaszra.
Közben a verseny az egyik legizgalmasabb szakaszához ér: a csoport
fele quad-ra ül, a többiek pedig elindulnak ismerkedni a
buggy-kkal. Utóbbiak, sajnos, szinte azonnal felmondják a
szolgálatot, míg előbbieket olyan porban csapatjuk nagy szeretettel,
tizenötös csoportokban, hogy mindenki tetőtől-talpig poros lett, de nem
a szó hagyományos értelmében, hanem annál sokkal-sokkal alaposabban.
Kárpótlásként kb. 40 km-re a helyszíntől egy vízesés jótékony, hideg
vízében moshatjuk tisztára melegtől, portól és sótól kitikkadt
testünk.
A magyar csapat mélyrepülése pedig kezdetét veszi. A quaddal
mindkettőnknek voltak problémái. Volt még egy átlagtartó verseny, ahol
a csúnya kamionforgalom miatt megintcsak gyengén szereplünk. Mindenki
el tudja képzelni, mi történik, ha egy 40-nel közlekedő kamionost őrült
tempóban megelőzünk, hogy aztán 45-tel cammogjunk tovább előtte.
Visszaelőz. Stb... Miután esélyeink szép lassan végleg elszállnak, a
vége felé már inkább a nyaralásra koncentrálunk. Még szerencse, szívtam
volna a fogam, ha a kilencedik napon megrendezett fittness próbán -
futás és bicikli - vérzünk el, itt ugyanis verejtékes izommunkával is
csak 10 pontot sikerült megszereznünk a lehetséges 300-ból. Nekem már a
4200 méteren zajló triál próbán is kisebb problémáim voltak a ritka
levegőben.
A tizedik napon aztán megérkezünk Mexikóvárosba. Egy kb. 30 kocsiból
álló konvoj együtt, rádión tartva a kapcsolatot megcsinálja a
lehetetlent. Átmegyünk a mexikói forgalmon, amit semmihez sem tudnék
hasonlítani. És senki sem veszik el, köszönhetően a szervezésnek. 15
km-t kábé két óra alatt teszünk meg a dugóban. Idegörlő és néha
teljességgel lehetetlen végrehajtani a szigorú utasítást: "maradjatok
együtt". Az utolsó vacsorán már tudjuk, az előkelő 12. helyen
végeztünk. 15 csapat indult. Önfeledt ünneplés közepette azonban
egyszer csak kiderül, a java még hátravan.
Minden évben átadnak egy különdíjat, a Team Spirit Awardot. Ez nem a
teljesítménytől függ, itt a rendezvényen résztvevő minden egyes ember -
legyen az versenyző, újságíró vagy szervező - szavazhat.
A versenyhez, az egész eseményhez való hozzáállást vizsgálják.
2003-ban a Németh Norbert és Szabó Róbert alkotta magyar duó kapta a
legtöbb szavazatot és hozta haza a megtisztelő címet. Idén nekünk is
sikerült. Bakki Zsolt és Szőke Viktor - vagyis jómagam (Gyulavitéz
Télen Nyáron) - értékes trófeával tértünk haza egy gyönyörű országból,
egy csodálatos nyaralásról.
Ami pedig a jövőt illeti, autózzatok sokat! Gyorsasági és off-road
tapasztalatoknak egyaránt nagy hasznát vehetitek a versenyben, de a
legfontosabb az angol nyelv biztos ismerete. Enélkül a feladatok és
külföldi embertársaink mondandójának értelmezése csaknem teljességgel
lehetetlen, amitől létünk egyszerre okafogyottá válhat. Biztos német,
plusz egy kicsi angoltudás is megteszi. A DDC 2004-05 döntője
Olaszországban lesz, megannyi pályaautózással tarkítva. Próbálkozzatok,
érdemes!
