hirdetés

Az autószervizek legkedvesebb barátja a rejtett hiba. Ez az ő
aranytojást tojó tyúkjuk, terülj-terülj asztalkájuk, soha el nem apadó
pénzforrásuk. Több mint két évtizedre, közel húsz autóra, és
megszámlálhatatlanul sok pénzre volt szükségem az axióma
felállításához, de most végre megosztom Önökkel azoknak a
tapasztalatoknak némelyikét, amelyek ehhez az örök érvényű, és jövőbeni
tudományos könyvekben bizonyára gyakran citált felismeréshez
vezettek.

Az első
Tiefschlag, azaz mélyütés még a kilencvenes évek elején ért,
amikor egy néhány éves Golf II-est hajtottam. Akkoriban alakultak meg a
magyarországi márkaimportőrök, akik
teljes frontos harcot indítottak a független, maszek szervizek
ellen. Azt állították, ott csak kókányolnak, nincs szaktudás,
célszerszám, ügyfélkezelés és garancia az elvégzett munkára. Aki oda
megy, maga tehet róla, ha átverik, lehúzzák és elrontják az
autóját.

Az új világ hajnalán, a tisztesség, a becsületesség és a korrektség
kézzel fogható közelségének ígéretétől elbűvölve
nem volt kérdéses, hogy a kehes Golfot a márkaimportőr legnagyobb
szervizébe vigyem. A hiba különös volt: a kocsi néha veszíteni
kezdett a teljesítményéből, de egy fél órás leállítás után újra olyan
lett, mint új korában. A furcsa potenciazavar ritkán fordult elő, de
bosszantott, ezért elhatároztam, utána járok. A márkaszervizben
átvették a Golfot, két napig vizsgálgatták, majd telefonáltak, mehetek
érte.

- Mi volt a baj? - kérdeztem a munkafelvevőt. Kipufogódobot kellett
cserélni - mondta szűkszavúan.
- A dobot? De hát annak semmi baja nem volt! - csodálkoztam. -
Belülről volt rozsdás - szúrta oda a kék köpenyes kioktató hangon. A
rozsdás törmelék pedig néha felkavarodott és eldugította, ettől volt a
teljesítményveszteség.

A bődületes ostobaságtól se köpni, se nyelni nem tudtam, de
vitába szállni nem akartam vele. Én egyedül vagyok, ők sokan,
gondoltam, itt én az igazamat soha nem fogom bebizonyítani. Meg mi van,
ha tényleg ez történt, és valóban megjavult ettől az autó. Talán mégis
igazuk lehet, biztos ismerik a típust - nyugtatgattam magam. A Golf
pedig vidáman falta a kilométereket, úgy tűnt, hogy mégiscsak
gyógyultan távozott az intézményből. Egy hónap múlva hirtelen megint
hidegre fordult az idő, és a már-már elfeledett hiba újra előjött. Még
aznap autót cseréltünk az öcsémmel, hogy ő is kipróbálja, hátha nála is
jelentkezik a dolog.

Este felhívott, és már a hangján éreztem, hogy nála a megoldás. - Ha
a motorháztetőt felnyitottad volna, most gazdagabb lennél egy
kipufogódob árával. A hibát ugyanis a kipufogócsonkról lecsúszott
előmelegítő cső okozta. Párás, hideg időben lefagyott a porlasztó,
ettől volt a teljesítménycsökkenés.
Visszadugtam, minden rendben. És tényleg minden rendben volt. Az
autó attól kezdve hibátlanul működött, de én már nem mentem vissza
reklamálni, ennyi idő után nyilván esélyem sem lett volna. Aki szerint
ez mindennek a teteje, tényleg fantáziátlanabb, mint a
Hyundai Tucson
üléshuzatának a mintája. Most ugyanis egy Ford Focusszal járok, ami két
éve nehezen indul. Beröffen persze mindig, csak tízből hatszor olyan
hosszan kell orgonálni az önindítóval, hogy a mellém ülők mindig
megkérdezik: baj van a kocsival?

Ezért aztán még másfél éve, a soros kötelező szerviznél szóltam,
hogy nézzék meg, mi lehet. Fel is írták a munkalapra, átnézték a
kocsit, szóltak, mehetek, ott álltam a munkafelvétel pultjánál, kicsit
izzadó tenyérrel, izgulva és titkon megváltást remélve. - Megnézték? -
Meg.
- Rendben van? - Rendben. - Mennyivel tartozom?

A rohadék persze a szerviz előtt rendesen indult. Másnap
reggel viszont már nem. Hönöhönöhönöhönö - forgatta az önindító a
lassan éledő motort, én pedig elhatároztam, nem hagyom annyiban.
Visszamentem, megoldást kértem.

A munkafelvevő fel sem nézett a papírjaiból, csak annyit mondott:
injektort fogunk tisztítani, az majd megoldja. Megcsinálták,
kifizettem, a szerviz előtt rendesen indult, otthon már nem. Megint
visszamentem, udvarias maradtam, és a lehető legsemlegesebb tónusban
előadtam, hogy mi a helyzet.
A kék köpenyes most már felnézett, és arcán mérhetetlen
szkepszissel megkérdezte: Balázs úr, nyomkodja a pedált, amikor indít?
Egy percre megállt bennem az ütő, mert természetesen tudom, hogy
nyomkodni nem szabad, egyszer kell lenyomni előtte, de valahogy
éreztem, mit vár válaszul. - Persze, nyomkodom, mondtam
rezzenéstelenül. - És úgy se? - Úgy se.

Vette a kulcsot, vitte az autót, és megígérte, hogy most már tényleg
rendben lesz. Másnap hívott, hogy
megvan a baj forrása, alapjárati szelepet kell cserélni. Egy óra
múlva megint ott álltam, a szemébe néztem és megkérdeztem: - Ugye most
már indul rendesen? - Indul. - De biztosan? - Biztosan. - Jó, akkor
mennyivel tartozom?

A Focus persze azóta sem indul rendesen, de már nem foglalkozom
vele. Azért nem, mert véletlenül beszéltem a szerviz egyik
szerelőjével, aki elárulta,
más ügyfelek is járnak oda ilyen hibával, azoknak sem tudták
megjavítani a kocsiját. A kiszedett alapjárati szelepet pedig itt
tartom a polcomon, barna, környezetbarát dobozában, hátha egyszer
tényleg elromlik, ami most van benne, és az eredeti visszakerülhet a
helyére.

Hogy mit bizonyít ez a két bő lére eresztett történet? Hát hogy az
autószervizek valamilyen különleges ok folytán
úgy érzik, hozzájuk másért járnak az ügyfelek, mint a
suszterhez. A cipész, a vízvezetékszerelő és az üstfoltozó ugyanis
a hiba kijavítására szerződik az ügyféllel, az autószerviz viszont
különös módon egy műveletre vagy egy bizonyos alkatrész cseréjére véli
kapni a megbízást. Másképp hogy is lehetne, hogy eszükbe sem jut a
sokadik szervizlátogatásnál az előző, a hiba kiiktatása szempontjából
teljesen feleslegesnek bizonyult javítás költségét visszatéríteni.

Ha esetleg valaki mégis elkezdi feszegetni a dolgot, biztos lehet
benne, hogy magyarázatul azt kapja: a hiba több összetevőjű, ezért
minden javítás szükséges volt. Meg aztán: pénztártól való távozás után
reklamációnak helye nincs, és ezek a rejtett hibák hajlamosak arra,
hogy csak néhány nap, vagy egy-két hét után jelentkezzenek újra. Ha
valaki ilyenkor vissza merészel menni, legjobb esetben is azt kapja,
hogy azóta biztos
újra elromlott az autója.

Lehetne persze pereskedni, fogyasztóvédelemhez rohangálni, de kinek
van arra energiája?
A csendes többség fizet és benyeli a tíz-húsz-százezer forintos
buktákat, legfeljebb csak azok lépnek jogi útra, akiknél belever a
millióba az elvesztett összeg. Én persze még örülhetek, hogy most
néhány tízezerrel, elvesztegetett fél napokkal, felesleges
rohangálásokkal megúsztam, van aki még ennél is rosszabbul járt. De ők
sem tudnak semmit tenni, csak tovább fizetnek és remélnek. Kemény drog
az autózás, bármi pénzt megadunk érte, hogy mozgásban maradjunk.