DIV.kepre2
{
background-image:
url('http://index.hu/cikkepek/totalcar/magazin/sport/benikwrc/.gdata/cikk/benikwrc_022.jpg');
background-repeat: no-repeat;
padding: 8px 4px;
color: black;
height: 270px;
}
DIV.kepre2 P
{
margin-top: 130px;
margin-left: 150px;
width: 350px;
}
Ahogy a rajt előtt Balázs bekapcsolta az ALS-t már éreztem, hogy ez
az autó más, számomra teljesen ismeretlen világ.
Sosem ültem még WRC-ben, nemhogy versenytempóban haladjunk vele.
Ráadásul murvás pályán - leszámítva a tavalyi,
isteni bohóckodást a Peugeot-val - utoljára pont tíz éve ültem
versenyautóban - igaz, akkor a bal oldalon. Ahogy most elrugaszkodott
alattunk a kocsi, egyből az jutott eszembe: ez az igazi rali, nem az
aszfalton csikorgatás.
Szeretem a murvás pályát, ahogy nagy sebességnél a kocsi viselkedik,
ahogy irányt vált csúszás közben. Sokkal élvezetesebb, mint az aszfalt,
mert tágabbak a határok. Ha aszfalton autózunk a határon, sokkal
nagyobb a tempó, könnyebben történik nagyobb baj. Murván lehet
játszadozni egy kicsit, ha nem az időre megyünk, akkor sokat. És az
biztos, hogy most nem időre megyünk.
Épp egy kanyar felé tépünk, vagyis inkább sodródunk. Balázs bal
kézzel fogja a kormányt, jobbal a kézifék rohadt hosszú karbon
pálcikáját fogja, néha megrántja. Próbálok egyszerre több mindenre
figyelni, a lábára, a kezeire, meg, hogy az autó mit művel, de nem
megy. Láthatóan teljesen más világban ülök, mint Balázs.
Szerintem semmi közünk ahhoz, ami az autón kívül történik. Teljesen
véletlen, hogy a kitaposott úton haladunk. De nem. Csak annyira gyors
minden, hogy nem lehet követni. Mire a kormányról az útra pillantok,
már mentünk legalább 10 métert, és persze, hogy a kormány már a másik
irányba áll, ezért tűnik úgy, mintha Balázs csak össze-vissza
tekergetné.
Bezzeg amikor 1997-ben a Ladával Hévízgyörkön a szántóföldről
berepültünk az erdőbe Szözsivel, az N csoportos 2105 jobbra-balra
csapódott, azt sem tudtuk, merre kapkodjunk. Aztán megakadt a bal első
kerék a partoldalban, a kormány kipörgött a kezeim közül és a bal első
kerék majdnem derékszögben kifordult. A fékcső átugrott a
gömbfej-anyán, nem tudtam visszafordítani a kormányt.
Ki kellett szállnunk, emelővel, kerékkulccsal meg lábbal is segíteni
a keréknek visszaugrani a helyére. A fékcső persze elszakadt. Közben a
mögöttünk érkező versenyzők alig fértek el mellettünk. Jó öt perces
küzdelem után a kerék a helyére fordult, és levánszoroghattunk a
pályáról, az azt követő etapon is fék nélkül mentünk a szervizig. A
pedálra nem is akartam rálépni, nehogy kipumpáljam az olajat a
rendszerből, mert akkor még tovább tart a javítás. Három versenyautónk
volt együtt a csapatban, de szerencsére
a rajtszámok szerint jól szétszórva, így egy közös szerelőnk volt,
Bagoly.
Mikor a szervizbe értünk, nem találtuk. Mondtam a Szözsinek, keresse
meg, én addig szerzek másik fékcsövet, mert az nekünk nem volt.
Akkoriban még más világ járta, mindenki szívesen adta oda az utolsó
alkatrészét is, ha neki akkor pont nem volt rá szüksége, így én is
hamar kaptam egyet, de Bagoly még mindig sehol. Már láttam, hogy nekem
kell kicserélni. Kinyitottam a szervizbuszt, és mit látok? Ki alszik a
kocsi hátuljában? Igen, a Bagoly.
Most meg itt ülök egy profi csapat 2003-as WRC-jében, amilyennel
Markko Martin 57 métert ugrott Finnországban - Varga Pisti, Balázs
navigátora mondta, hogy a 2002-eshez képest ebben lejjebb van a
súlypont, és így sokkal vezethetőbb lett - és
azt veszem észre, hogy a szemem keresi a menekülő utakat a gödrök
között, de Balázs simán átgázol rajtuk. Ezzel az autóval másképp
lehet menni. A négykerékhajtás, a brutális erő és persze a Balázs
mögött álló számtalan versenykilométer azt tesz az autóval, amit csak
akar.
Ahogy átmentünk egy jobbos visszafordítón, kisebb tisztásra
értünk, gondolom, mert csak azt vettem észre, hogy kevesebb a fa.
Az autó továbbra is rettenetesen sebességgel csóválja magát,
amiből arra következtetek, hogy kisebb kanyarokon haladunk át,
aztán egyenes utat látok magunk előtt, bukkanóval a közepén.
1995-ben a Veszprém Ralin
Csukival három defektet kaptunk egymás után. Így lett a három
perc előnyből egy perc hátrány, és csak másodikak lettünk. Emlékszem,
ahogy az utolsó gyors felé az etapon számolgattam, mennyivel kéne
megvernünk Martin Lacit. Csuka a kormány mögött már tudta, hogy ez
esélytelen. Most a bukkanó mögötti, ismét fás részen levő bal kanyar
láttán beugrott a defektes kerékkel való poroszkálás. Mennyire durva
lenne, ha a földet érő, és rögtön keresztbe csúszó kerekek oldala már
most kiszakadna...
De nem szakad. Balázs csak játszik kicsit a mezei Sparcónak tűnő
kormánnyal, amin kicsit több gomb, van, mint amit eddig ilyenen láttam,
megrántja a kézifék pálcikát és már ott se vagyunk.
Pontosan ilyen nyugalom töltött el az ugratón is, de még a földet
éréskor is. Egyszerűen nem érzem, hogy veszélyben lennék. A Peltor
hangosítás teljesen kizárja a külvilág zajait, egyedül a motor - vagy a
kipufogó? - hangja hallatszik, és ez megnyugtató. Szerintem ez
önmagában is gyorsabb vezetésre sarkallja a versenyzőket. Sokkal
gyorsabban lehet így menni. Azt tudom, hogy jobb oldalról minden 50
%-kal gyorsabbnak tűnik, de ha most levonom ezt az ötvenet, akkor is
embertelen iramban megyünk.
Akárcsak tavaly az Esztergom Ralin a GTV-vel.
A csibegyári lassító utáni T elágba belóbáltam, és pont kiadta
fordulót. Még a verseny összefoglaló DVD-je is velünk kezdődik.Az
már persze nem látszik, hogy a három menetből csak ez sikerült. A
második alkalommal az árokba csúsztunk, harmadikra pedig megperdült az
Alfa és farral érkeztünk az elágazásba. Mint Hideg Krisztián a sárga
Ladával 1995-ben a Budapest Rali első napjának végén a Városligeti
műjégpálya cél fotocellájába.
De most Balázs alatt nem perdül meg a Focus,
csak csúszik keresztbe szinte mindenhol, azt sem tudom, mit
nézzek. A tudás, amit most látok, nagyon messze van tőlem. Én már
ilyenre sosem leszek képes: egyik kanyart fűzi a másik után, és tudom,
hogy csak nekem új a pálya, ő biztos már sokadszorra megy rajta és
fejből tudja, hol mennyi fér el, de akkor is történhet bármi.
Mint 1996-ban a Szilveszter Ralin. Ismertem a kanyarokat, pontosan
tudtam, mikor mi jön, a tempó sem lehetett nagy, minden csupa hó és jég
volt.
Az egyik balos mégis kicsit gyorsabban érkezett, mint kellett
volna, a külső szélére csúszva telibe trafáltuk egy kivágott fa
megmaradt rönkjét. A jobb első kerék teljesen kiszakadt. A szántóföld
szélén kellett megjavítani, hogy el tudjunk menni a kocsival.
A Focus eközben simán átlibben - igen ez a jó szó, átlibben - az
ugratón, és ismét a fák közé vezet az út. A kormány irtózatos
sebességgel pörög Balázs kezében, nem is látom, mikor vált sebességet.
A váltóhoz nem kell lenyúlnia, ott van a kormány mögött egy kis kar,
azt kell húzni vagy tolni.
Mégsem látom mikor nyúl hozzá, annyira gyors. A motoron hallom
csak, amikor vált.
Még sosem vezettem ilyen váltós versenyautót.
Pedig 1997-ben a Gyöngyös Ralin jól jött volna. Már a verseny előtti
nap tönkrement a kettes szinkron, állandóan kidobálta. De már nem volt
időnk hazamenni másik váltóért. Így másnap reggel úgy indultunk a
rajtdobogó felé, hogy
Szözsinek kellett tartania kettesben a váltót, hogy ne ugorjon ki.
És így mentünk egész nap. Amikor tudtam, tartottam én, de ha
kétkezes kormányzás volt, Szözsi fogta bal kézzel. Persze pont ahol
nagyon kellett volna, nem volt elég kraft a kigyorsításhoz.
A fék közti bal kanyarban ismét visszazökkenek, látom, hogy megvan
is, aztán Balázs lassít. Ennyi? - kérdezem. Ennyi - mondja ő - egy
kilométer a pálya.
Akkor tehát nagyjából 30-40 másodpercet mentünk. Drága sport,
ilyen autóval minden egyes versenykilométer rengeteg pénzbe kerül, nem
is vagyok csalódott. Végülis megnézhettem, mit csinál az idén már
háromszoros abszolút magyar bajnok Benik Balázs, amikor gyorsan
vezet.
