A történelmi véletlenek miatt nem Magyarországon tanultam vezetni. Nem hinném, hogy túl nagy különbség lenne a két ország oktatási módszereiben, ennek ellenére mégis naponta találkozom olyan visszatérő különbségekkel, amelyek nem csak a szememet szúrják, hanem testi épségem is veszélyeztetik.

hirdetés

Értem én, az országban sok millió parafenomén lakik. Én vagyok
a messziről jött értetlen, nem fogom az agyak finom hullámait.
Mindenkinek világos, hogy ki merre tér és hova kanyarodik. Csak én
nézek bambán, mintha mindenki másnak természetes lenne, hogy ki merre
tart. Sajnálom, nem látok a közlekedők fejébe. Biztos, mert
külföldi vagyok, és mert nem engem tanít a tévében Uri Geller. Én
nem vagyok mentalista.

Lelkesen tekergettem a kormányt, amikor apám ölében utaztam
valahol a barackosunk és a szántóföld között. Lehettem vagy
hét éves, de nem felejtettem el édesapám szavait: „amikor letérünk az
útról, irányjelzőt használunk”. Később, az „autóiskolában”
kiegészítették a vékonyka kis tudást. Néhány óra vezetés után
rutinná vált, természetes, hogy ujjam kinyújtva megbököm a kis
karocskát: lássa más is, hogy mit tervezek.

Cáfoljon meg valaki, ha tévedek, de Magyarországon is ezt kell, hogy
tanítsák. Így van? Akkor, kedves közlekedők, miért feledkeznek el olyan
gyakran róla? Miért nincsenek tekintettel azokra, akik képtelenek
a gondolatátvitelre? Tessék kinézni az ablakon, a világ nem
önök körül forog. Amennyiben testi adottságaik mégis meglennének hozzá,
szálljanak át inkább bicajra: legalább megtudják milyen kedves néhány
autós.

Értem én, a körforgalom eretnek gyűrűje csak az után került be
mindennapjainkba, hogy a vezetőképes polgárok nagy része már
letette vizsgáját. Viszont az ember tanulásra képes lény, ez emelt ki
minket az evolúció iszapjából. Akkor meg, drága közlekedő barátaim: mi
a francért nem képesek olyan sokan rátenni nyavalyás ujjukat az
irányjelzőre, és elegánsan felbökni azt, ha elhagynák
a körforgalmat? Vagy segíteni a mögöttünk levőt, az smafu?
Figyelni arra, aki behajtana, és a várakozóra, aki éppen előnyt
biztosít a benn haladónak? Ez már túl nagy feladat? Az utólagos
módosítások nem elfogadhatóak?

Meghaladja sok ember értelmi szintjét az alapszabály is: először
indexelni kell, aztán fékezni. Mennyit és milyen cifrát lehet
káromkodni egy sofőr mögött, aki mint süket a csengőt, nyomja
a féket, hogy hosszú lassítás után az irányjelzőhöz nyúljon. Addig
mögötte megy a tanácstalanság: jobbra vagy balra megy? Előzzem,
vagy belülről elmenjek mellette? Merre induljak, induljak egyáltalán?
Belepasszíroznak-e az aszfaltba (minek után természetesen én leszek
a hibás)?

Biztosan vannak olyanok, akik megbizonyosodnak a forgalom
állásáról, és csak az után kezdik manőverüket. Őket biz’ Isten
tisztelettel üdvözlöm. Akik még a kis narancssárga jelzőfényt is
felvillantják, egyre inkább szeretni tudom. Mosolyogva gondolok rájuk,
és biztonságban érzem magam: kocsim-motorom orrát nem fúrom bele
hátsójukba. Kognitív képességeimet latba vetve rájövök, hogy bizony
besorakoznának elém.

Vannak olyanok, akik irányjelző nélkül furakodnak, és autójuk mérete
miatt felszorítanak a korlátra. Az udvariasnak mondható
lámpavillantásra a pirosnál felháborodva sértegetnek. Hogy?
Tessék? A kurva anyámat? Ezeket a közlekedőnek álcázott
véglényeket – márkafüggetlenül – kéjesen tudnám lefejelni. Szétszakadt
orrnyergükbe sót szórnék: vakuljanak meg a fájdalomtól, és egy
kutya vezesse őket – az legalább megjegyzi, amire tanítják. Sajnos pont
így bántak velem ma is, mikor a gyűlölt fővárosi forgalmat
próbáltam magam mögött hagyni. Kicsi a kocsi, nem érdemli meg az
ember, hogy jelezzenek neki? A lámpánál meg fölényesen ugatnak,
hisz hét számjegy volt a kocsi árcéduláján?

Ne sértődjön meg senki, sokan vannak olyanok, akik
a szabályokat betartják, ezzel könnyítik meg maguk és mások
tempós, biztonságos haladását. Mégis úgy tűnik, hogy napról napra
többen vannak azok, akik képtelenek orrukból kihúzni ujjukat, vagy
letenni telefonjukat, és szimplán csak jelezni: LE AKAROK TÉRNI!

Kedves magyarok, kedves parafenomének: gondoljanak az önöknél
szerényebb képességűekre. Használják irányjelzőjüket, hisz nem mindenki
lát a fejükbe – gondolataik, szándékuk kiváló közvetítője az
autójuk sarkán levő narancsszínű fény.