Szétvágni azt a jó kis veteránkorú, kupé Mercit – van ennek a szörnyeteg tulajnak szíve? Van neki lelke? Hogy merte ezt megtenni egy ilyen csodával? Ácsi, ácsi! Ha kimászunk előítéleteink ragadós iszapgödréből, még azt is mondhatjuk, van. Szíve is, lelke is. Mármint a tulajnak.
Drop, chop, shave, rat, meg a kilincstelenítés, széles felnire
keskeny gumi, retrósítás, LSD-ajtó – millió és egy módja van annak,
hogy valaki úgy alakítsa át az autóját, hogy az kilógjon a többi
közül. És úgy tűnik, ha már kettőnél többen szabják át
a kocsijukat hasonló módszerrel, arra nevet akaszt
a tuningtársadalom.
Jimi Mercedese viszont nem illik kategóriákba. Egybe sem. Felületes
szemlélő a rat, azaz patkány stílust fedezné fel rajta, de itt egy
szem rozsda, sötétített üveg nincs, fent maradtak az eredeti díszlécek,
a belseje pedig olyan bézsben világlik, mint a kesztyűk,
amiket idős és zavaróan elegáns nénik húznak, amikor a hozzájuk
hasonlóan idős, lemerülőfélben levő hallókészülékes, emiatt éles hangú
barátnőikhez indulnak délutáni teára, minyont kaszabolni Herendi
kistányéron.
Jimi senkinek semmit nem akar bizonyítani ezzel a ’78-as Merci
kupéval. Lett, használta, nem tetszett, de annyira azért megválni sem
akart tőle, hát a saját ízlésére formálta. Tegyük hozzá, Jimi már
a hetvenes évek végén BMW-choppert épített a Maros utcai
lakás első emeletén, az ingatlanrész egyetlen szobának nevezhető
helyiségében. A nyolcvanas évek elején pedig már rendszám nélküli,
épített Harley chopperrel fésülte át Magyarország útjait. Nem ma kezdte
hát, érdemes elolvasni a vasak köré épült élete történetét
ezen a blogposzton .
Egy olyan penészes agyú veterános, mint én, vagy a hozzám
hasonlók általában riadtan szemlélik a még menthető, sőt, sokszor
közel tökéletes állapotban levő, gyári kinézetű kocsik ilyesfajta
szétberhelését. Talán azért, mert mi magunk elég sokszor kerültünk
olyan helyzetbe, hogy valami két bejegyzéssel (a régi, szürke
forgalmikban benne voltak a korábbi tulajdonosok) azelőtti,
önjelölt tákművész munkáját eltüntessük, megpróbáljuk kinyomozni, mi
hogy lehetett eredetiben az autón, majd valamilyen messzi, külföldi
börze mélyéről megoldjuk a korábban más által feleslegesnek ítélt
és kidobott alkatrészek pótlását.
De a veterános pontosan ugyanannyira csőlátású ember, mint az
optikai tuningos, a roncsderbis vagy akár a kizárólag az új
autóban hívő. Fentiek vallások, amelyek védelmében a harciasabb
kedvű egyedek előszeretettel összecsapnak. Az autózás korunk keresztes
hadjárata, ilyenre, úgy látszik, szüksége van az emberi agynak.
A bogaras utálja a fiatost, a fiatos a renault-st,
a renault-s lenézi a japán kocsik rajongóit, és
valamennyiüket egy szépen ívelt csulával leköpi a két hónapos,
etanolos Ford Focusszal járó, szép új világ felé törtető menedzser.
Amíg még 315 HUF-on ketyeg az eurós hitele, hiszen könnyű mellet
döngetni olyan gazdagságra, amit más pénzéből valósítunk meg, de ez
mondjuk mellékszál.
Pedig még a Merci-szabdalást talán a legvadabb zsigeri
gyűlölettel szemlélő oldtimereseknek, illetve Mercedes-őrülteknek – és
milyen sokan vannak ilyenek, nézzék csak meg e cikk
beharangozó posztját múlt vasárnapról – sem kellene hörögniük Jimi
kocsija láttán. Több érvet is fel tudok sorolni a munkája
védelmében:
1) amíg az ember autót épít, legalább nem pusztítja az agysejtjeit
a legszemetebb civilizációs módszerekkel, drogokkal, altatóval,
alkohollal, bulvármagazinokkal vagy valamennyi közül
a legborzalmasabbal: brazil, amerikai, magyar tévésorozatokkal (a
cseheket és a briteket nem engedem bántani, azok jók);
2) ha néhány
123-as kupé kidől
a sorból, vagy átalakítják, a többi, szépségesen szép
állapotú hasonló mind kicsivel értékesebbé válik. A legértékesebb
pedig akkor lesz, ha már csak egy marad a világon, amire azért még
várni kell;
3) ilyen autóból azért van még elég. Nem mondom, ha valaki egy
3.5-ös Fecske-kupéval, 300 SEL 6.3-mal, Pontonnal művelne hasonlót,
attól engem is kiverne a víz, de 123-as kupéból nincs hiány. Ha
valaki choppolja, droppolja, kilincsteleníti, esetleg nettó
a földbe gyalogolja, vagy tán Jimi-Mercit csinál belőle, hát
tegye. Jut még ilyenből annak is, aki szeretne egyet eltenni az
onokáknak.
Jimi autója azért ilyen fura, mert Jimi nem autós ember. Persze volt
már kocsija, egy 1971-es Toyota Corona Mark II vagy tizennégy éven át,
de lélekben megmaradt motorosnak. A Mercedes tehát a hetvenes
években elterjedt chopperépítéses módszerekkel alakult át. Ezért
a világos ülés, ezért a sok matt fekete, ezért a nagy
légszűrő, a nagy hátsó, a keskeny első gumi. Már látják?
A kocsit a veteránklubunkban ismertem meg. Jimi még a matt
fekete Corona Mark II-jével járt akkor, nem mondom, azt is néztük, néha
majdnem a saját szemgolyónkra tapostunk, amikor megjelent vele.
Olykor pedig elhozott egy régi Kárpát utcai Merci-szerelő ismerőst,
bizonyos Hain Józsi bácsit, akinek (mivel féllábú rokkantnyugdíjas
volt) a gondját viselte. Józsi bácsi ült a zöld kupé
Mercijében – amiről állította, hogy AMG-tuningos 123-as –, szívta
láncban a cigiket, és régi prospektusokat, gépkönyveket, fotókat
hozott, mi meg mindig betelepedtünk mellé egy kis dumálásra.
A Mercit valami külföldről hazajött magyar hordta a Kárpát
utcába, aztán amikor eladó lett, Jóska bácsi az összes pénzét összetéve
megvette, mert szerelmes volt bele. Fél lábbal, kisnyugdíjból azonban
nem lehet hathengeres, benzinvedelő, öreg Mercedeseket fenntartani,
ezért az autó pusztult rendesen. Bennünket is megautóztatott néha
a Hajógyári-szigeten (akkor még ott volt a klub), hát
rettegtünk. A kocsi bömbölve nyargalt, orrát az égnek emelve, mint
valami naszád, óriási volánját a kisöreg hanyag testtartásban
fogta fél kézzel. Alig látszott ki az ülésből, volt vagy százhatvan
centi.
Aztán megtörtént a tragédia, amit Jimi nem írt le
a jegyzeteiben, pedig utána fél évre el is tűnt a körből.
A kisöreg farral próbált beállni valami szűk helyre a Maros
utcában, Jimi meg épp ott beszélgetett valakivel a járdán
ácsorogva. Miközben Józsi bácsi tolatott, küszködött az alapjárattal,
és rugdalta a gázt, a Merci hátsó kereke felugrott
a padkára. Erre a rugdaló láb a hosszú pedálba mélyedt,
és a kocsi mind a másfél tonnájával nekirongyolt a ház
falának.
Ez nem lett volna olyan nagy baj, ha Jimi nincs ott.
A csikorgásra felkapta a fejét, látta a felé vágtázó
Mercedest, megtámaszkodott a csomagtérfedélen, és felugrott. Így
is beszorult az autó és a ház közé, látszik is a törésnyomon,
hol, de legalább életben maradt. Kórházba került, a lábát
darabokból rakták össze, utána hónapokig nem tudott dolgozni.
Az öreg belátta, hogy az összetört Mercedest nem tudja
megjavíttatni, egyébként sem lett volna sok értelme ilyen bizonytalanul
volán mögé ülnie. Kárpótlásként Jiminek adta az autót.
Halott járókelők hevernek az autó nyomában, pedig Jimi még sosem
ütött el senkit. Csak a látvány, a hang, nem utolsósorban a szag…
Érdemes továbbolvasni.
Innentől szerintem jobb, ha a tulajdonos maga mondja el, mi
következett:
Így és ezért készült
Tizennégy éven át használt, szeretett Toyota Corona Mark
II-m végképp fáradni kezdett. Nem tudtam, érdemes-e
megmentenem, éreztem, hogy nem igazán. Szerencsére ekkor úszott
a képbe az új projekt, a ’78-as Merci kupé, éppen
abban az évben gyártották, amikor megvettem életem első
motorját, egy öreg, 250-es BMW-t. Az autó Józsi bácsihoz, az
öreg autómágushoz tartozott. Régi vágya volt ez a kocsi,
imádta, mégis a suszter és cipője esete lett
a viszonyukból. Az öreg csak tolta neki, gyilkolta, de nem
foglalkozott vele.
Szétrohadt kaszni, elhanyagolt hajtáslánc és egy kiadós
törés lett a ridegtartás végeredménye. És így lett az
enyém.
Először viszonylag alapállapotba hoztam. Lakatolás
(nagyjából, amennyi pénzem volt rá), fényezés stb. Akkor már
kapott egy kis háziasítást, konvektorrácsmaszkot,
a belsejéhez is hozzányúltam, akkor még megvolt
a kedvenc, felvarrós farmerdzsekim, ami a Toyót is
végigszolgálta, azt a vezetőülésre húztam. Sajnos mostanra
szétmállott. Mindenesetre úgy jártam a Mercivel, mint
Petőfi a hegyekkel – csodáltam, de nem szerettem. Ez azt
jelentette, hogy négy év alatt körülbelül 2000 kilométert
mentem vele. És azt se élveztem nagyon. Mígnem eljött 2008
tavasza. Lelkileg és főleg anyagilag úgy álltam, hogy
belevághattam egy újabb jó mulatságba!
Először barátokkal vizsgaképessé varázsoltuk az autót.
A friss vizsgával egyből kigurult Pátyra, Csereklyeiékhez.
Már a fejemben volt, hogy néz majd ki, akárcsak minden más
alkalommal, amikor munkához láttam egy új vason.
Helyet csináltunk a malomkeréknyi hátsó gumiknak,
amiket arasznyival kiszélesített lemezfelnikre tettünk. Nyolc
centiméternyi lemezzel lett könnyebb az autó, a hiányt egy
szintén 123-as Merci első sárvédőivel pótoltuk. Nem volt könnyű
összecsalni az első sárvédő alját a kocsi oldalfalával, de
Gáspinak szerintem gyönyörűen sikerült – csak az veszi észre,
hogy turpisság van a dologban, akinek a fejében
megvan, hogyan kell kinéznie a fekvőlámpás hátsó
sárvédőívének. Így már befért a 225-ös gumi, és eltűnt
a Moszkvicséra emlékeztető ív a kerék mögül.
Gyors vendégség Viszen, Károly barátunknál. Körülbelül 2 nap
alatt megoldotta a problémát, ami miatt a motor úgy
5-6 éve gyengélkedett, csak fordulaton ment a hat henger.
Addig ezt senki nem tudta orvosolni. Az injektor romokban
hevert, de utána rendben lett, két befecskendezőből elkészült
egy, most erős. Miközben formálódott az autó, kedves
klubtársaim erősen kétségbe vonták mentális épségemet.
A Jimi nevet valamiért nem Chip Foose-zal emlegették együtt,
hanem valami Lipóttal, és műhely helyett érdekes, sárga
házakról is szó esett. Ahová mondjuk a flexemmel együtt
kellett volna beköltöznöm.
Pedig a java még hátravolt!
Arra gondoltam, hogy hot rodot mindenből lehet építeni, de
akárcsak a choppereknél, itt sem árt, ha jó az alap. És ez
a Merci jó autó. Ráadásul én még nem láttam olyat, hogy
valaki egy ilyen kocsit így átfaragott volna.
Csereklyei Gáspi lett a jobb kezem, mások szerint
bűntársam. Eleinte zavarta, hogy egy 123-as kupét vágunk szét,
de aztán szerintem megtetszett neki a dolog, és rákapott
az építés ízére. Később talán még büszke is lett
a munkájára.
Lehetett is. Ügyesen alakította a lemezt, volt egy
csomó konstruktív ötlete. Kicsit lassan, de haladni kezdtünk.
A motorházat megnyitottuk a légszűrőknek, amiket
addigra beszereztem, és tartórendszert is készítettem hozzájuk.
Aztán az elejéről a maszktartót is levágtuk, mert az
eredeti rács helyére egy állólámpás keskenyebb, jobban kinyúló
hűtőrácsát akartam feltenni. A fekvőlámpáson egészen mások
az ívek, a méretek, szép meló volt összecsalni, de
szerintem jó lett.
Aztán átalakítottuk a kipufogórendszert, most mindkét
oldalon 3-3 cső van a hat hengernek. Kiszedtük
a belső bútorzatot is, egy barátom az egészet
átkárpitozta. Szegény azóta meghalt, az ő emlékére lett
a Merci neve Ármin. Ami eredetileg króm volt a kocsin
– díszlécek, tükrök, maszk –, az lakkfekete lett – nagyon
fontos, hogy fényes maradt minden, régebben még krómozott
felület.
Harmadik árnyalat a géptető és a csomagtartó
fedele, ezeket bőröztük. A tetőt nem, az nagyon kézenfekvő
lett volna. Most elég kontrasztos a belső fekete/világos
kárpitozása, és az üvegeket persze szándékosan nem
sötétítettem, jobb az összhatás így.
Mókás kis autó lett, és így is szeretném folytatni, ebben
a stílusban, ebben a formában. Ha valakinek tetszik,
bárkinek faragunk valami hasonlót. Bár az valószínűleg még
gonoszabb lesz.
Úgy hiszem, érdekes, extravagáns autót csináltam, nem
kiállításokra, bemutatókra valót, hanem egy használható utcai
harcost. És a legfontosabb, hogy most már én is szeretem,
most lett igazán az én autóm.
Én korábban már láttam az elkészült autót, sőt, egy időben éppen
a Csereklyei-telephelyen tartottuk a klubot, és ott
mindannyian megnézhettük félúton az elkészülésig. És igaza van Jiminek,
néhányan kopogtattuk a halántékunkat egy ujjal, mások
a tenyerüket lengették az arcuk előtt, amikor meglátták. Nem
lehettünk valami inspiráló közeg, az biztos.
Aztán elkészült, és szokni kezdtük a látványt. Nem vennék rá
mérget, hogy egy Mercedes-rajongókban dúskáló veteránklub az ideális
színtere annak, hogy az ember elővezessen egy szétflexelt, matt fekete
280 CE-t, á la Mel Gibson. Kapta Jimi az ütéseket rendesen, nem szólt,
maximum halkan nyögött, és amikor Gáspi (a lakatosmunkákért felelős
másik szívtelen) védeni kezdte, kis híján kitagadtuk. Pedig ez
a klub összeszokott közeg, szorosak a barátságok, idestova bő
tizenegy éve összejárunk.
Jimi pedig nem az az erőszakos, rábeszélős, az álláspontját
anyatigrisként védő típus, vagy ha az, mi erről az oldaláról még nem
ismertük meg. Beindította a motort. Mutogatta a bőröket. Meg
az állólámpás maszkot a fekvőlámpán (oké, az mindenkinek rögtön
tetszett, pláne a konvektorráccsal).
Aztán teljesen készen lett, felkerültek a fényes fekete
díszlécek, lemosta, mi meg egy (talán augusztusi), tücsökciripelős,
hársfavirág-illatú klubon végre tapogatni kezdtük az autót.
Hozzányúlni élmény. Teljesen valószerűtlen, amikor az ember ujjbegye
egy Daimler-Benzhez közelít, és langyos, tapadós bőrhöz ér
a motorházfedélen. Aztán tovább a matt feketére, ami inkább
selyemfényű, mint a durva, katonai smirgli, onnan a fényesre,
ami szinte tapad, annyira sima. Nagyon finom. A kizárólag
látványelemként beépített három légszűrő (hiszen egy is elég lenne)
lyuka mellett pedig dől kifelé a gépszag. Ha Vas Maja lennék
a Sláger Rádió éjjeli szerelmi hulláinak hosszából, vagy mi is az
az éjszakai műsor, érzékinek mondanám. Nekem ez sajnos nem megy
őszintén, így írom inkább – jó.
Tuning egyébként nem sok van a kocsin. Józsi bácsi – isten
nyugosztalja, azóta meghalt, ne szívjanak sok cigit, mert az érszűkület
csúnyán elbánik a szervezettel – váltig állította, hogy AMG
tuningos és 210, illetve 230 lóerős. Hogy pontosan mennyi, sose tudtuk
meg, mert mindig mást mondott.
A klubon e tételt azzal bizonyította sokszor, hogy a gázt és
a padlólemezt a kasztanyetta két feleként használva
erőteljesen összekoppintotta, viszonylag lassú ütemben. Nos, 185 lóerő,
vagy akár a maradék 150 is elég szépen elbánik a másfél
tonnával, legalábbis olyan társaságban leteszi a névjegyét, ahol
mindenki a dízel fekvőlámpa 55-80 lóerejéhez szokott. Mi erősnek
éreztük, ha 230 lónak nem is. Szegény kisöreg, a havi nyugdíját
elpedálozta havonta egyszer, hogy felvágjon nekünk, tohonya
dízeleseknek.
Mivel senki nem látott még AMG 123-as motort az ismeretségi körben,
hittük is a dolgot, meg nem is. Jimi fejét tömte a kisöreg,
ha kérdezték az autóról, néha elejtette a hárombetűs rövidítést.
De aztán Karesz rendbe tette a dolgot – ez csak egy 2,8-as,
kétvezértengelyes, K-Jetronicos Merci-motor, 185 lóerős, és kicsit
szelepszár-szimeringes, azért füstöl hidegen, meg taposásra is.
Egyébként meg kővé vált járókelők és sikoltozó piciny gyermekek
szegélyezik az útját, amerre megy. Van, aki röhög, van, aki, ámuldozik,
akad öklét rázó néne is, a gyengébb lelkületűek a Sátánt
látják benne, és paphoz rohannak felvenni az utolsó kenetet, mielőtt
eljön a Harmagedón.
A hang letaglózó, az igazán időseknek beugrik Budapest bombázása és
a Liberátorok, a fiataloknak inkább csak számítógépes
játékok, illetve második világháborús akciófilmek elevenednek meg.
Hiába, a sorhat akkor szól szépen, ha kicsit hagyják énekelni.
Egyébként a látszat ellenére az autón van rendes kipufogódob, mert
Jimi nem akarta, hogy közellenségnek tartsák, de azért egyértelműen nem
széria. Nagyon egyértelműen nem széria.
Tehát alapvetően optikai tuningról van szó, de nem is
a száguldozásról szól ez a Merci. 185 lóerő azért
a legtöbb helyzethez elég, tüsszögős Mitsu Evo IX-esek és Impreza
WRC STi-k ellenében meg úgyse egy harmincéves masztodonnal áll le
versenyezni az ember. Pláne nem Jimi, aki nem az az ideges, lenyomós,
a feszültségeit az autózásban levezető fajta.
Menni megy, egyedinek egyedi, a kocsi lelkülete pedig tényleg
csak élőben érinti meg az embert, de akkor nagyon. Amikor az abszolút
fizetős övezetben, a Tabán fölött fotózgattunk, ráadásul olyan
helyen, ahol még pénzbedobás ellenében sem lett volna szabad megállnunk
(sajnos tűrhető autófotókat Magyarországon szinte kizárólag tiltott
helyeken, illetve súlyos pénzek lefizetése, illetve hosszas könyörgés
után lehet készíteni), jöttek a közterület-felügyelők. Megálltak,
azt hittem, azt nézik, mit csinálunk, esetleg még büntetéssel is
fenyegetőznek majd. De nem, az autót bámulták. Aztán odébbálltak.
A kreténségnek ezt a fokát még a hatóság is
tolerálja.
Tudják mit? Jimi és Gáspi mellé állok a legközelebbi klubon.
Nekem tetszik ez a Merci. Pláne, ha megtapogathatom…
Véleményének helyet a
blogposztban talál.
További cikkeink
