2018.03.08. 15:14

Az autószalonra járás hozzáadott értékét az jelenti, hogy az ember az adott autót meg tudja tapizni, bele tud ülni, kicsit mesélni tud a reakciókról, amit az adott gép kivált, szerencsés esetben vált pár szót egy mérnökkel. Ezen felül sok értelme nem lenne az utazásnak és a vele járó szívásnak, hiszen az összes technikai adat vagy fotó már egy-két nappal korábban elérhető, napi több tíz kilométernyi gyaloglás, és a szerkesztőség elhagyása nélkül.

Tulajdonképpen nem is tudom, miért cseszem fel magam, hiszen a Ferrari 488 Pistához nem engedtek be. Teljesen jelentéktelen modell, itthon talán német vagy szlovák rendszámmal tűnik majd csak fel a Gresham előtt, az utca emberének is csak egy piros, lapos izé lesz, iszonyat hanggal, megfoghatatlan áron. Viszont már csak ilyen egyszerű gyerek vagyok, szeretem a sportkocsikat, és bár nem a Ferka áll a képzeletbeli dobogóm tetején, nem vitatom el az érdemeiket, megkerülhetetlen szereplői ennek a kicsi, de méregdrága piacnak.

Szóval elhatároztam, hogy körbejárom a ma kapható leggyorsabb 488-ast, vagyis a kicsi, középmotoros, nagyjából a 911-es Porsche magasságában játszó Ferrari végső, csúcsverzióját. 12:50-kor álltam be a bejárathoz, ahol egy velem egykorú srác, méretre szabott öltönyben akasztgatta a bársony kordont, jelezte, hogy pár percet sorba kéne állnom, hiába van sajtóbelépőm. Bevett gyakorlat ez, hiszen ha túlzsúfolt a stand, ott nem lehet dolgozni, viseltem hát, amit rám rótt az élet.

Egyre csak teltek a percek, egyre több kolléga állt mögöttem, ami nem is zavart volna, de percről-percre ki-be járogattak az emberek a standról, hol egy levitézlett olasz playboy, hol pedig négy-öt távol-keleti pénzember vonult be. Az én türelmem tartott tovább, a hátam mögött álló német kolléga kérdezte meg először, hogy mikor mehetünk már. Ez úgy 20 perccel azután volt, hogy beálltam az öltönyös elé, egyre csak zúgolódott a tömeg. Jobb híján csináltam egy szelfit az akadályoztatott sajtómunkások közösségéről:

Amikor már két, nyolcéves forma kislány is akadálytalanul besétált anyuval, kezdett eltörni bennem valami, megpendítettem a srácnak, hogy csak öt percre mennék be, izé, legyen már kedves... Nem, sajnos túlzsúfolt a stand, majd megkérdez valakit. Nem kérdezett.

Az idő pörgött, megint beengedtek egy halom olasz aranyifjút, mi meg továbbra sem tudtuk kirimánkodni a bebocsájtást. És ez volt a legfrusztrálóbb, vagyis, hogy amíg egyesek átjáróháznak használták a termet, mi csak álltunk. Megpendítettem a srácnak, hogy valójában Ferrari-ügyfél vagyok, de nem igazán vette a lapot, majd beengedett még három arabot, és miután fél órája vártam, kezdtem elveszíteni a türelmem.

Nem arról van szó, hogy kényeztetni kéne, még csak személyes interjúra sem vágyom Maurizio Arrivabenével (Ferrari-főnök), tényleg, csak nézhessem már meg alaposan azt a Fiatot, izé, Ferrarit. Nyilván egy potenciális vásárló pénze fontosabb, mint egy suttyó káeurópa pereméről, de mégiscsak nekem kéne legendát építeni a kocsi köré, amire a Ferrari annyira büszke, hogy a megsértéséért még perelni is hajlandó. Komolyan.

Negyven perc után egy lemondó sóhajjal álltam ki a sorból, csak ennyire futotta, mert nincs meg olaszul a Dugjátok fel a Ferraritokat! mondat. A kordon mellől még csináltam pár fotót, amiről mindenki láthatja, hogy az autó piros. Ez lesz a legkönnyebb, leggyorsabb változat, 720 lóerős, és 2,8 alatt van százon. De minek is írom, hiszen már három hete tudják.

Hirdetésblokkolóval néznéd éppen a Totalcart, és ettől mi éhen halunk.

A TC olvasása ingyen van, de a működtetése nem: szerzőink és családjaik táplálkoznak, és ami fontosabb: rendszeresen tankolnak, pénzért.

Kérjük, engedélyezd a TC-n a hirdetések megjelenítését, vagy ellehetetleníted a működését annak, amit épp olvasni szeretnél.