A japán konyha igazán művészi iparág, de a javát, a szusit már
ismertem. A többivel viszont nem olyan könnyű nekifutás nélkül
megbarátkozni.
A túlnyomó többségnél a nyugati fogyasztót gyanakvás fogja el,
hogy ez most tényleg étel-e, vagy csak egy rejtett kamerás csapat
teszteli az emberek arcjátékát.
Élő rákok izzó vaslaphoz nyomkodása
Sok a fogás egy-egy étkezésnél, de Japánban nem keresik magukat
véresre az agyonzabálás elleni gyógyszereket gyártó cégek. Az első
fogás mondjuk kis tálkában
két fehér valami egy darab kaporral. A második három
nyershal-kocka szójaszósszal, magában. A levesnek nincs fix helye,
következésképp bármikor lesújthat a pincér egy jó langyos
moszatlevessel, ami úgy néz ki, mint egy random merítés az augusztusi
Balatonból, az íze is olyan.
Aztán egy kis ropogós medúza, szezámolajos tintahal vagy végre
egy kis szusi, maximum persze három darabka, a magyar tormánál nem
halálosabb zöld japán vízitormagombócokkal, wasabival. A legtöbb japán
étel nyers vagy főtt, a sütés még nem igazán terjedt el. Pedig már az
első portugál utazók megtartozzák a prezentációt, a japánok azonban nem
igazán érdeklődtek, pedig puskából már a következő évben tudtak
készíteni még kétszemélyeset is.
Házipornó
A japán médiatörvény máshogy szigorú (hülye), mint a miénk.
Itt a szadista tévévetélkedőkben történő nyilvános alázást és
túlkapásokat sokkal jobban tolerálják, jaj viszont a pornónak. A
jobb szállodákban általában a világ minden táján van fizetős film-
és pornócsatorna. Itt is, de
a japánoknál kötelező az intim testrészek kitakarása. Dudák
maradhatnak, de kukit/puncit digitálisan maszkolni kell. Ez főleg
akkor jó, ha a közeli képek jönnek, mert ilyenkor a teljes képernyő
kockás lesz.
A kitakarási törvény érdekes módon nem vonatkozik a
végbélnyílásra, a szájból tenyérbe visszacsorgatott spermára, és
egyébként is, mivel a japánoknál nem divat a nyugatias
borotválkozás, a szeméremszőrzet amúgy is nagyon sok mindent
takar.
Classon igazán ki lehet bírni. Az Airbus 300 új üléseit vízszintbe
is állíthatjuk, a fotelágy hátmasszírozást is tud.
Masszőrmunkanélküliségtől persze azért nem kell tartani, olyan a
masszázs, mint egy autóülés állítható gerinctámasza, csak
folyamatosan pulzál.
Tekintse meg Japánt bemutató képgalériánkat!
Japán út esetén az érkezés napjára ne szervezzünk sok programot.
A repülés 11 és fél óra, viszont időközben ugrunk plusz hét órát,
magyar idő szerint éjjel 2-re érkeznénk, miközben odaát már reggel
9 van.
Elvileg 8 óra kéne hogy legyen a különbség, de a japánoknál
nincs nyári időszámítás. Hogy miért, nem tudom, ahogy azt se, mire
jó az nekik, hogy már hajnali ötkor magasan jár a nap, este hétkor
meg töksötét van.
Tegnap a hivatalos adatok szerint 91 ezer látogatója volt az Aichi
Expónak, és ma se adják alább.
Idegenvezetőnk kissé aggodalmas, de életrevaló és határozott
hölgy; Szümió szan szerint nagy sorok lesznek, de komoly
küzdelemmel, határozott csapatmozgásokkal sokat faraghatunk a bejutás
idejéből. Sietnünk kell, mert mindjárt kezdődik a Toyota bemutatója, és
hiába vagyunk VIP, nem várhatnak ránk, mert a sajtópáholy sokszorosát
kitevő nézőtér mindig tele van.
Tekintse meg az Aichi Expót bemutató képgalériánkat!
Szümió szan összes szamuráj ősének fanatizmusa ott lüktet
határozott lépteiben, ahogy eltrappolunk nyolcszáznegyven aranyos,
sárga egyensapkás japán kisiskolás mellett-fölött. A kordonok között
egyre sűrűsödik a nép, szívós nyugdíjascsoportok, jól izmolt
gimnazisták állják utunkat.
Ekkor azonban elővesszük a csodafegyvert, évezredek alatt
geopolitikailag felhalmozott gyülevész gátlástalanságunkat, átlépünk a
kordonon, és lovas nomád őseink tempójában trappolunk végig a hatalmas
buszparkolóban kígyózó sorok mellett. A japánok annyira rendes emberek,
hogy felháborodás, méltatlankodás nem is látszik az arcukon, legfeljebb
csodálkozás. Nem értik.
A japán nem ügyeskedik, legfeljebb a műhelyben, nem szemetel,
nem hág ki, nem lop. Állítólag ha lerakunk egy százjenest (191 forint)
a nagoyai metró peronjára, az az esti takarításig ott is marad,
legfeljebb a huzat viszi el. Túljutunk két újabb ellenőrzőponton,
Szümió szan valahol lemarad, hiába, az erősebb túléli, a gyenge
lemarad. Pedig mennyire a szívünkhöz nőtt, amikor a nagoyai ámokfutó
sofőrökről mesélt!
Nagoyát ugyanis a háborúban a többi nagy iparvároshoz hasonlóan
síkba bombázták, és
az újjáépítéskor a polgármester a szélesebb utak mellett
döntött. Akkoriban sokan támadták ezért, hiszen alig volt, ami a
széles utakon közlekedjen, de ma már áldják a nevét előrelátásáért:
Nagoya a japán városok közt dugómentességéről híres. (Igen, igen, ha
egyszer kiderül majd, hogy a kátyúk jók valamire, Demszky Gábort is
kedvezőbben ítéljük meg.)
A tükörsima, tágas utak révén tehát hatalmas ámokfutás mehetne itt,
de a zöldhullámokat úgy hangolták, hogy
gyorsulni legfeljebb kereszteződéstől kereszteződésig lehet,
márpedig a gyorsulási verseny csak akkor jelent igazi élvezetet, ha
legalább a kettest ráválthatjuk. Szümió szan ennélfogva feleslegesen
kötötte a lelkünkre, hogy vigyázzunk, nagyon nézzünk körül
(természetesen fordított sorrendben, mint nálunk, mert Japánban
baloldali közlekedés van), egyetlen veszélyes gyorshajtót se láttunk.
Van egy-két ígéretes tuningverda, 4-es Golf GTI kék LED-ekkel, de ha
feltűnne Nagoyában egy magyar költöztető a
Zukjával, azonnal
meghívnák főhősnek a Fast and Furious harmadik részébe.
Szümió szanra végül nem is kellett sokat várni. Pihegve, de
megérkezett a Toyota-pavilonhoz, és fél óra szabad programot adott,
mert túl korán jöttünk. Addig lefényképezek néhány matrózblúzos
diáklányt, hátha olvasóinkat érdekli a japán oktatási rendszer.
A Toyota műsorát jócskán megelőzte a híre; minden eddiginél
látványosabb robotshow várható. Kezdetnek egy punk Varnus Xavérre
emlékeztető légtornász köröz a fejünk felett selyemleplekkel, aztán egy
bizarr bohócnak öltözött japán mókamester hangolja a népet.
Japánban érdemes műsorvezetőnek lenni; itt az első felszólításra
mindenki tapsol, integet, jobbra-balra hajol, a showman nem is nyújtja
hosszúra, mert a manézsból lassan előszivárog R2D2 és 3PO néhány első-
és másodunokatestvére. A zenélő robotok!
Nem kispályázik a Toyota:
a fúvósok szilikonajkakkal, rendesen, levegővel fújják, a
trombitás, esküszöm, semmivel se gyengébben, mint Lagzi Lajcsi. A szóló
rendben van, főleg egy robottól, ami trombitálás közben ritmusra lépked
is. A többiek jobbára kerekes versenyzők, de ők is tökéletesen
ritmusban vannak, a
When the saints go marching in-t játsszák, trombita, két tuba,
puzon, dob felállásban. A szinkron tökéletes, hogy az ördögbe
csinálják? Van valami órajel, vagy valami, mert az összhang példás -
valószínűleg ezzel is azt üzenik, mennyire előre tartanak. A
pontatlanság, ezredmásodpercnyi késés a zenében a legzavaróbb, a Toyota
robotkarja viszont kifogástalanul fúj együtt.
Persze nem egy Benkó Dixieland, annál azért sokkal darabosabbak;
a robotok még nem igazán lazultak el, vagy nem zenész, hanem programozó
csinálta a partitúrát. Egyébként figyelem, a trombitás valóban
A szentek bejövetele dallamának megfelelően mozgatja ujjait a
hangszeren, a dobos pedig függetlenít, beüt és pörget, talán ha nem
gumilapos-elektromos, hanem rendes bőrös dobon nyomná, nem is hangzana
ilyen gépiesen.
Néhány kör után
középre perdül a kétkerekű DJ-robot, akitől hiába várom, hogy
DJ-zzen, nincs is nála cucc. Viszont rapel, ilyesmi lehet a Hupikék
törpikék japán szinkronnal, ugyanakkor valaki elmagyarázhatná az
illetékeseknek, hogy ez a tevékenység nem dídzséjzés, és az orrhangon
nyünyögő kis szerzet valójában MC-robot, az se feltétlen alább
való.
Hogy mindezzel mi a Toyota célja, nem kötötték az orrunkra.
Lehet, hogy nem akarják túlságosan előreengedni a Hondát a
robotversenyben, miközben azért a fogyasztókat nem árt időben
megmételyezni, mert egy ilyen előadás még a felnőttekre is nagy
hatással van, nemhogy a gyerekekre.
Még a hagyományosan nyűgös és kukacoskodó magyar újságírócsapatban
is órákig tartó parázs viták folytak "na, ezt hogy csinálták" és
"ki a robot, mi a robot" témakörben. A robotok működési elvével
kapcsolatban fontos tényezőként kellett számításba venni, hogy az
emberi fül egy zenei produkcióban veszi észre a legkönnyebben az
ezredmásodperces eltéréseket.
Nyilvánvaló, hogy valami látványos produkció kell, egy emberi alakú,
önjáró izé önmagában már nem lobbantja lángra a képzeletet.
Humanoid legyen tehát, és valami forradalmian emberi tettet
hajtson végre. Sajnos azt, hogy RoboLajcsi szilikonajkakkal, levegő
segítségével szólaltja meg a trombitát, csak a sajtóayagból tudjuk, a
későbbi sajtótájékoztatón nem mutattak nekünk robottüdőt és szájat,
modellt vagy akár egy rajzot.
Az órajeles tippünk viszont bejött: a robotzenekar egységes
rádiószinkronjelekre muzsikál, miközben a mozgás egyénileg
programozott. A pavilon igazgatója sajátos japán értetlenséggel fogadta
kérdésemet, hogy mi van, ha egy néző beszalad a robotok közé (Japánban
nem szokás előadást megzavarni). A zenészrobotok tehát süketek és
vakok, ha pedig fellöknék őket, nem tudnának felállni
Érdemes elhivatott szakembereket egy légtérben tartani, mert
mire buszunk a Fuji lábához érkezett, feltaláltuk egyrészt a saját
zenészrobotunkat, melyhez csak a testet kell készen venni, a fúvószenét
egy kompresszor, egy fingópárna, egy trombita és egy padlásról
gyűjtendő ősi Atari zenészkomputer segítségével magunk állítanánk
elő.
És természetesen megtaláltuk a zenészrobot azonnali üzleti
lehetőségét. Megfordítjuk a kompresszor légáramát,
a szilikonajkak adottak, ugye, már csak fel kell öltöztetni, és
kész is a szopórobot, háztartási használatra, stratégiai partner a
Beate Uhse.
Elnézést kérek.
A világkiállítás Toyota-pavilonjának
másik fontos bemutatója az i-unit, az egy ember optimális
szállítására alkalmas tanulmányautó-különlegesség. Az "egy ember
optimális szállítása" kifejezésről nekem óhatatlanul a
VMax jut az eszembe,
de az i-unitot inkább közintézményeknek, kórházaknak szánják.
4 kerék, futirisztikus forma, nagy manőverező képesség és annál
is nagyobb titokzatosság a működés részleteivel kapcsolatban. Annyi
biztos, na jó, majdnem biztos, hogy az i-unit csak részben használ
előre meghatározott útvonalakat, és nagyrészt menet közben találja fel
magát.
Tekintse meg az i-unitok karneválját!
Ezügyben ugyan bizottságunk nem jutott teljes egyetértésre, de a
Toyota is
az i-unitok önálló tájékozódását és nagy káosztűrését
hangsúlyozza azzal, hogy a porondon egyszerre nyolc táncoslány
szaladgál, nyolc i-unit sürgölődik, körben a padlóból szökőkutak
fakadnak és lángnyelvek csapnak fel. Egyetlen kisgép se pörkölődik meg
vagy lesz vizes, nem ütköznek egymással és nem ütik el a kiscsajokat,
viszont a LED-es villogója alapján mindegyik jármű megtalálja a neki
megfelelő színű gazdát. Ekkora felfordulást ilyen kis helyen ennyi
szereplővel lehetetlen volna előre programozottan menedzselni, az
i-unitok tehát valószínűleg körbe vannak parkradarozva, vagy mi. Az
i-unit 180 cm magas, és ehhez 180 kiló elég kevésnek tűnik.
Nézzen filmen Toyota birodalmi lépegetőt!
A lépegetőt (neve: i-foot) mozgássérültek lépcsőztetésére
szánják, az igazi prodzsekt persze nyilván a lépegető mozgás
fejlesztése. A Toyota egyébként 1970-ben kezdett robotot fejleszteni,
és 1990-re jutottak el az életnagyságú, működő droidig.
Magyar pavilon nincs az Aichi Expón, de ez érthető is, messze
van nekünk, meg ez egyébként is az ázsiai piacnak szól. Jó, a franciák,
a spanyolok, a németek, az olaszok, a bolgárok meg a horvátok itt
vannak, de a hungaricumok egy mozgóárusnál is bővel elférnének. A
paprikát jobb nem forszírozni,
A Toyotának Japánban négy gyára van.
A Tsutsumi (Cucumi?) üzem a középkategóriásra specializálódott:
Caldina, Premio, Wish, Allion, Prius, Camry és Scion. Havi 31 ezer
autó, 77 ezer négyzetméter, kb. kétezer alkalmazott. Az extra, hogy
lehet odabent fényképezni, ilyenben még nem volt részem, bár a
Mercedes, a Jaguar és a Ford gyárában azt értettem a legkevésbé,
mivégre a titkolózás, hiszen Henry Ford óta nyilvános a futószalagok
létezése.
Csak egész mellékesen, ha valaki autós újságírónak készül, ne
lepje meg intellektusának gyors és visszavonhatatlan hanyatlása. Egy
szerelőszalag mellett arról vitatkoztunk, hogy a Száguldás, Porsche,
szerelem című klasszikus szerzője vajon mire gondolt, amikor a "Nyolc
henger, majd szétvet az erő"-sort vetette papírra. Vajon a 928-asra?
Volt már egyáltalán akkor V8-as Porsche? És Horváth Charlie? Na jó,
biztos csak úgy általában akart a szerző valami nagyot mondani. Hogyan
hangzott volna például Cserháti Zsuzsától az, hogy "klasszikus
hathengeres léghűtéses boxermotor, majd szétvet az erő?" Igaz, a
prozódia úgy már ki is jönne, hogy "boxer hat, majd' szétvet az erő".
Lehet, hogy mégis kifejezetten a 928-asra gondoltak? Neeem, az kizárt,
csakis 911-esről lehetett szó.
Tekintse meg a Toyota Tsutsumi üzemét bemutató képgalériánkat!
Nagy-nagy szerencse, hogy a szerelmes dalokat nem nőgyógyászok, az
autós témájúakat pedig nem szakújságírók szerzik. Ja, igen, kaizen:
tavaly 40 000 javaslat érkezett a munkásoktól. Ezeket általában
fel is használják, és 500-2000 jenig díjazzák. Hiába, nemcsak a kerék
és a belső égésű motor, de a hibrid autó is fel van már találva, ezek a
találmányok inkább csak olyan apróságok, mint hogy mi lenne, ha jövő
héttől élére állítanám a villáskulcsot, mert akkor hatszor annyi is
elfér.
Miért nem Toyoda?
Japánban háromféle írásrendszer van. A
hiragana és a katakana többé-kevésbé szótagírás; szótagok, külön az
öt magánhangzó és egy-két külön mássalhangzó. A hiraganával írják a
japán szavakat, katakanával az idegen eredetűeket és a
márkaneveket.
Persze ennyi jellel sem tudják rendesen leírni a saját
szavaikat, kell nekik egy csomó kivétel és hallatólagos
szabály, hogy itt például az "ü"-t nem ejtjük, csak az sz-t, mert
most csak sz-re van szükségünk, szóló sz-ünk viszont sajnos nincs,
így most ez a "szü"-hiragana történetesen csak sz-nek ejtendő.
Lábjegyzet:
Egy japán ilyet soha nem vallana be, de sokkal jobban járnának a
latin betűkkel, végre le tudnák írni a saját hangzókészletüket.
Nemrég egy nagy reform keretében áttértek a balról jobbra történő
írásra.
Viszont bár a japánok időnként véres háborúkat vívnak Koreával
és Kínával, egy pillanatra sem felejtik el, hogy ők keletiként
összetartoznak, legalábbis sokkal jobban különböznek a Nyugattól,
mint egymástól. Így a hagyományos japán írásjelek továbbra is a
japán identitás védjegyei, és nem is lenne jó elképzelni egy japán
nagyvárost villódzó hiragana, katakana és kandzsi neonok
nélkül.
Kiicsiro Toyoda, az egykor szövőszéket gyártó cégalapító a
következő három katakanával írta nevét:
to: ト
yo: ヨ
da: ダ
A két japán szótagírásban a mássalhangzók zöngésítését két kis
vonallal végzik, ezeket a jobb felső sarokba kell elhelyezni. Így
lesz a to-ból do, a ta-ból da. Namármost azonban
az enyhén babonás Toyoda szan megszámolta, hogy a
Toyoda-katakana sor összesen tíz vonással írható le, amiből nem
következik az égvilágon semmi. Ha ellenben lespórolja a két kis
zöngésítőt, az már csak nyolc vonal, a nyolc pedig a szerencse, és
a végtelen növekedés száma.
A zöngétlenített cégnév puszta vajákolásnak tűnhet, de a Toyota
üzleti eredményei, meg a folyamatos növekedés az ellenkezőjét
látszanak alátámasztani. トヨタ
Igazi ínyencek kedvéért egyébként kandzsikkal így néz ki a
Toyoda családnév:
豊田
Elsőre talán kicsit meredeken hangzik, de
klasszikus japán építészet nem igazán létezik. Egyrészt mert a
háborúban lényegesen több négyzetmétert bombáztak le, mint amennyit
nem. Ugyanakkor azonban a régi épületek sem túl érdekesek. Megfelelő
természeti környezetben határozottan mutatósak, de különben a szép,
felfelé kunkorodó mázas cseréptetőn kívül nem sok érdekes van rajtuk;
tagolatlan kocka vagy téglatest.
Tekintse meg a Toyota múzeumot bemutató képgalériánkat!
Japán építészhallgatók nem sokra mennek a jegyzettömbbel, ha
rajzolgatni szeretnének, sehol egy kis görög tektonikus építészet,
oszloprendek, finom egyiptomi játékok a tömeghatással, római
boltív-bravúrok, a keresztény templomok alaprajzainak figyelemre méltó
változásai, reneszánsz paloták homlokzata, gótikus katedrálisok -
vannak a régi kockák, aztán egyből a posztmodern.
Na, egye fene, a Meidzsi reformok idején külföldre zavart
szakemberkülönítmény építész tagja japán szokás szerint
lemásolta, és nyilván egy kicsit feljavította az amsterdami
főpályaudvart, s mindez még az amerikai bombázást is kibekkelte, de
ennél többet az építészet rajongója ne nagyon várjon.
Van viszont valami, ami tulajdonképpen az építészethez tartozik, és
nagyban enyhíti a felsorolt hiányosságokat, a parktervezés. Tokióban
több városliget is van, és valószínűleg mindegyiktől bőven megkapjuk
azt,
amit a hipnotikus hatású japán táj-vízfestmények alapján
várnánk. Mi a Hama-rikiü parkot néztük meg, és én már a jó egy órás
séta nyolcadik percben alfa állapotba kerültem. Jó lenne megfejteni,
hogy csinálják, hogyan játszanak a terekkel, formákkal, színekkel,
mikor mennyire kell nyírni a pázsitot, hol ütnek nagyot a cédrusok, a
mohos sziklák, a fenyők, milyen fa koronáját deríti a legszebben a
víztükör - talán még a békalencsét is hangolják.
Japánban nemzeti ünnep a cseresznye (szaküra) virágzása, a
családok az iskolai szünetet kihasználva együtt gyönyörködnek és
piknikeznek - erről történetesen lekéstünk, de el tudom képzelni a
dolog szellemiségét. Mindez úgy, hogy Japánban méregdrága a cseresznye,
ezek viszont díszfák, ehető gyümölcsöt nem hoznak, de mintha a japán
konyha is előbbre helyezné a dizájnt, mint az ízeket. A japán fogások
sokkal szebbek, mint a kínaiak, de legalább annyival jobb merengeni
felettük, mint amennyivel jobb ízű a kínai.
Tokió lakossága 26 millió, és ez a szűkített érték; a
peremvárosokkal együtt már 36 millió tokiói polgárt számlálnak. Maga a
pokol, gondoltam, valami miatt Tokió mégis egészen élhetőnek tűnik.
Először is nincs dugó a belvárosban hétvégén, és bár mentegetőztek,
hogy szokott azért lenni, de hétköznap se tapasztaltunk ilyesmit. Talán
kevés az autó - Tokióban csak az vehet, aki igazolja, hogy van garázsa.
Állítólag könnyítés, hogy ez kis gnómautókra (
Wagon R+) nem
vonatkozik, és olyat sárga rendszámmal garázs nélkül is vehetnek, de a
kis gnómautók se borítják el Tokiót.
Tekintse meg a japán csajokat bemutató képgalériánkat!
És hát van metró. Nyolc vonal, darabja 20-25 megállóval,
oda-vissza és körforgalom egyaránt. A belváros érdekessége, hogy akár
félórányi feszes tempójú metrózás után is felhőkarcolós belvárosba
érhetünk, de Tokiónak rengeteg féle belvárosa van. Parkos, bevásárlós,
fiatalos-punkos, bankáros, magasvasutas, autópályacsomópontos.
A MegaWeb nevű központról a toyotások is nehezen mondják meg,
micsoda. Szerintünk leginkább fullextrás autószalon, a japánok
szeretnék szórakoztatóipari központnak látni. Autót venni például nem
lehet, de minden létező Toyotát meg lehet nézni, a kevésbé gyakori
típusokat egy automata liftrendszerből varázsolják elő. Sajátos
gokartpályával igyekeznek a gyerekeket hibridautókhoz szoktatni,
kiállítás mutatja be a mozgássérülteknek gyárilag átalakított
modelleket és az emberközpontú autódizájn fejlődését.
Tekintse meg a MegaWeb központot bemutató képgalériánkat!
És egy hatalmas katalógusautomatából rengeteg típushoz
vehetünk katalógust. Általános dizájnkiállítás, automata, vezető
nélküli autó-teszt, mozi, pattogatott kukorica, oldtimerek. Nálunk
talán a Suzukinak illene hasonló központot felállítania, de ettől még
elég messze vagyunk.
Egyvalamit nem sikerült megfejteni egy hét alatt, mégpedig a japán
csodát. Hogyan gyarmatosították a világot a száz évvel ezelőtti grand
córeszhez képest úgy, hogy a világ jelenlegi hitelállományának 10
százaléka japán?
Jók voltak a robotok, kedvesek a vendéglátók, és általában a
japánok, érdekes a nagy szervezettség, az általános udvariasság meg a
dizájn. A legnagyobb hatást azonban csoportunk több tagjára is
a mindentudó vécéülőke tette. Erre senki nem foghatja, hogy
koppintották valahonnan; fűthető ülőke más országokban is előfordul, de
ez messze túlmutat a japánon kívüli emberiség fantáziáján.
Gombnyomásra vizet csorgat, ez a bidé funkció, ez a franciáknak már
megvolt, igaz, külön ülőkével. Hanem a japánoké zuhanyt is tud: a
shower gomb megnyomására
kinyúlik egy kis fémkar, és az injektor egyenesen az ánuszra
lövelli a meleg vizet. Pár perc kellemes üldögelés, és megúsztuk a
vécépapír használatát is. Eleinte óvatosan tesztelgettem, de tényleg
hatékonyan tisztít. Állítható a víz nyomása, bár a felszereltség nem
egységes. A Nagoya Marriott vécédeszkája például tudott oszcillálni
(rezgette a sugarat), kicsit hamarabb fogyott el belőle a meleg víz,
mint a tokiói Imperiáléból. Igaz, az meg nem tudott oszcillálni.
Minél többedszer jár egy újságíró Japánban, annál nagyobb
késztetést érez a japán kultúra befogadására, különös tekintettel az
anális vízsugárra. Van már magyar szakíró, aki a 110 Voltos készüléket
transzformátorral üzemelte be, és azóta - gondolom -, más életminőség
jegyében öblöget. Jó volt a robotshow, Tokió se rigófütty, de vissza
igazából a technó vécédeszkára vágyok.
